Stanisław Pływaczyk 1880. november 11-én született Jedlec falucskában Jarocin közelében. Édesapja: Andrzej, édesanyja: Marianna Zobczak. Ő volt a 17 gyermek közül a nyolcadik. A tizenhét testvér közül három korán elhunyt, 11 fiú és 3 leány élte meg a felnőtt kort. Ha belemélyedünk a család történetébe, kitűnik, hogy Wojciech, a gyermekek közül a tizenötödik,  szalézi szerzetes pap volt, akit a hitlerizmus áldozataként végezte életét a działdowói haláltáborban. A tizenhét közül a tizenhatodik, Stefan is szalézi szerzetes volt, a plocki és dachaui haláltáborokban raboskodott, de élve került ki a hitleri pokolból és az Egyesült Államokban, Ramseyben fejezte be életét. A Pływaczykok következő nemzedékében újabb szalézi hivatások növekedtek: Ft. Ignacy és egy szalézi nővér.

Stanisław értelmes gyermek volt, és már 13 éves korában August Czartoryski útját akarta követni, és Torinóba szeretett volna menni, hogy ott tanuljon. Abban az időben nehéz volt Lengyelországban lengyelül tanulni, mert Európa térképein nem létezett Lengyelország (az ország területe akkoriban porosz fennhatóság alatt volt); ha valakinek az volt a célja, hogy tanuljon, külföldre kellett mennie. 1894-ben Tonjouban lengyel ifjakat toboroztak, akiket a Szalézi Társaság tagjává lett Czartoryski Ágost herceg költségén Itáliába küldtek tanulni. Stanisław ekkor – tizenhárom évesen - elindult élete nagy útjára. Ekkor ismerkedett meg későbbi jóbarátjával, August Hlonddal.

 Olaszországban Lombriasco nevű falucskában volt a Czartoryski alapítvány, ahol a fiúk elvégezhették a középiskolát. Stanisław Pływaczyk mégsem maradt itt, hanem néhány kitűnő tanulótársával Valsalicében – Torinónak Don Bosco sírját őrző városnegyedében – tanult tovább, s itt fejezi be a középiskolát.

1898-ban belép a foglizzói novíciusházba, s a nagynevű novíciusmester, Juliusz Barberis növendéke és lelki gyermeke lett.  Első szerzetesi fogadalmát 1899-ben tette le Don Rua Mihály kezébe. A novíciátus után a fiatal klerikus pogány misszióra kéri magát. Az isteni Gondviselés azonban más munkaterületet jelöl ki számára, a valóság többet hozott, mint amiről valaha is álmodott. Hazáján kívül Magyarország, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Litvánia területére is kiterjedt a tevékenysége.

Miután Foglizioban bevégezte felsőbb gimnáziumi tanulmányait, filozófiai tanulmányokba kezdett.

Ezalatt Galíciában Oświęcimben, a későbbi rosszemlékű Auschwitzban 1986-ban megnyílt az első Szalézi Intézet, és személyzetre volt szükség. Szaniszló több kispaptársával nevelőnek és oktatónak került ide barátai oldalán: itt volt A. Hlond, W. Ciechorki, W. Kozak és J. Solgarz. Itt befejezte filozófiai tanulmányait, közben dr. Manassero Emánuel olasz igazgató oldalán az irodai munkát intézte és segített Hlond Ágostonnak a “Szalézi Hírek” (Wiadomosci Salezianskie - Bolletino Salesiano) havilap szerkesztésében. Ennyi munka mellett még teológiai tanulmányait is végezte.

1904-ban Kelet-Galíciában Daszawában megnyílt az első lengyel novíciusház. Ennek mestere dr. Tirone Péter, későbbi lengyel tartományfőnök mellé Plywaczyk klerikust helyezték, hogy teológiai tanulmányait befejezze és nyugodtan felkészülhessen utolsó vizsgáira. Daszawában külön feladata is volt, mint a novíciusok felügyelője és oktatója. Amikor a novíciusok elkezdték filozófiai tanulmányaikat, előadásokat is tartott nekik.

 1906. július 1-jén szentelte pappá Bilczenski érsek Lwówban (Lemberg - ma Ukrajna).

Szentelése után Oświęcimbe helyzték (1906-7-ben) oktató és tanulmányi tanácsosnak. Csak egy évet töltött itt, mert sietve át kellett vennie Krakkóban A. Hlond felelősségteljes feladatát, akit Przemyśl-i intézet igazgatójává neveztek ki. A Lubomirski Intézet lelkivezetőjeként szolgálta az urat (melyet a Lutomierski csaláról nevezték el) ismét csak egy évig, mert a tehetséges fiatal pap már 1908-ban az Oświęcimi Intézet igazgatói tisztjét látta el. Oświęcimben szép emléket hagyott maga után, mert jól tudott alkalmazkodni, és ki tudta vívni rendtársai megbecsülését és bizalmát. Ez volt az a tulajdonsága, mely miatt a krajnai Radnában (Jugoszlávia) igazgatójának jelölték ki 1909/10-es szorgalmi évben, ahol igen tehetséges és sokat ígérő fiatal fiúk csoportját készíti elő a novíciátusra. A következő évben - 1910/11-ben – már ő lett a csoport novíciusmestere. Az ifjú novíciusmester nagyon ügyesnek bizonyult, mert ebből az évfolyamból szinte minden novícius ragyogó sikereket ért el a szalézi papi pályán elsősorban Lengyelországban, aztán az Egyesült Államokban , Brazíliában és Indiában misszionáriusokká váltak.

Radna után ismét Oświęcimben volt igazgató (1911/14-ben). Erre az időre esik a Szalézi Társaság magyarországi megtelepedése. 1913-ban az első magyar szalézi intézet Péliföldszentkereszten létesült, igazgatója a szlovén származású dr. Walland Ferenc volt. Amikor az I. világháború kitört, Walland atyát behívták katonai szolgálatra, s mint tábori lelkészt a frontra vezényelték. Az intézet vezetését St. Pływaczyk vette át. Ő ugyan még a háború kitörése előtt kinevezést kapott egy Amerikában működő lengyel intézet vezetésére, de a háború megakadályozta tengerentúli útját. Így kezdődött Plywaczyk atya magyarországi tevékenysége. 1914-től 1919-ig a legnehezebb háborús években igazgatta a szentkereszti intézetet. Hősi önfeláldozással, minden szellemi és fizikai erejének bevetésével, sokszor éjt nappallá téve dolgozott, hogy a rendtársaknak és az egyre szaporodó növendékeknek élelmet szerezzen, férőhelyet biztosítson. Rengeteget szekerezett, hogy a szükséges élelmet a szűkös világban Esztergomból és a szomszédos községekből beszerezze. Kivívta magának a rendtársak és a kegytemplom búcsúsainak tiszteletét, nagylelkű segítő jóságát, de megbecsülést szerzett nem csak magának, hanem a Társaságnak is az egyházi és világi hatóságok részéről is. Közben gyorsan tanulta nyelvünket, s gyakran a könyv mellett érte őt e reggel. Közben feljárt Pestre és Danek Vince lengyel lelkipásztornak segített a lengyel kolónia lelkigondozásában.

1919-ben Nyergesújfalun találjuk, mint alapító-igazgatót, majd 1920-tól 22-ig Óbudán, mint a Szent Alajos Ház első igazgatóját. 1922-ben visszatért Szentkeresztre és ott 1926 őszéig volt igazgató. 1926-ban a magyarországi szalézi intézeteket a rendfőnökség önálló vizitatóriává (fél-tartománnyá) szervezte Szent István király égi pártfogása alatt Esztergomtábor székhellyel, majd 1929-ben tartományfőnökségi rangra emelte. Plywaczyk 1933-ig kormányozta az esztergomtábori Szent József Fiúnevelő Otthonból a magyar szaléziakat és a magyarországi intézeteket. Közben 1926-tól 29-ig a Szent Cirill és Metód égi pártfogása alatt egyesített tartományt kormányozta, mint tartományfőnök, Ljubljana székhellyel. Működésének területe magába foglalta a jugoszláviai és a csehszlovákiai intézeteket. Nagy keresztet jelentett ez a megbízatás Szaniszló atya számára, de itt is megállta helyét. Re4ngeteget utazott, sokszor kemény télben és hóviharban, kis elemózsiás táskájával. Kedvesen azt szokta mondani, hogy az ő székhelye a vasúti kocsi és a pályaudvar… A rendtársai gyakran tréfálkoztak is vele, hogy a „Nagy Magyarország feltámasztásán” dolgozik, és elnevezték őt “pater multarum gentium”-nak – sok nemzet atyjának. Plywaczyk atya maga is gyakran mondta, hogy igazi lakása a vasúti vagon volt, olyan sokat utazott az egyik háztól a másikig, mert feladatköre ezt megkívánta.

 Eközben 1924-ben megnyitották az első szlovák intézetet   Svaty Benedykben (Garamszentbenedeken); Ennek átvételével és berendezésével is szintén Pływaczykot bízták meg.

Magyarországon Pływaczyk  atya 9 új szalézi rendházat nyitott meg. Ez igazolt magyar testvéreinek tartományfőnökük iránt érzett szeretettétt, munkája elismerését. Ez a megbecsülés továbbra is kísérte. Úgy szerette Magyarországot, mint a második szülőhazáját. Egy lengyel szalézi atya, don Leon Czerwiński az állítja, amikor menekültként a II. világháború során Magyarországon tartózkodott, örömmel látta, hogy minden szalézi házban Don Bosco képe mellett ott volt a falon don Pływaczyk képe is. Pływaczyk megértette a magyar mentalitást, tökéletesen megtanulta a nyelvet és belopta magát a magyarok szívébe és elérte, hogy ők is megszeressék. Közel két évtizedes magyarországi munkássága elismeréseként a magyar kormány kitüntetést küldött neki, melyet Hory András magyar követ 1935. november 13-án – névnapján – Varsóban adott át neki. Egyfajta elismerés volt ez a magyar állam részéről Don Pływaczyk hosszú távú, intenzív munkájáért, amit Magyarországon fejtett ki.

1933-ban az addig egységes lengyel tartományt két tartományra osztották. Pływaczyk atyát nevezték ki a Stanisław Kostka pártfogása alatt álló északi tartomány tartományfőnökévé. Itteni tevékenységét négy új telepítés teszi emlékezetessé.

  A II. világháború kitörésekor Vilniusban tartózkodott (abban az időben Lengyelországba tartozott), és a háború egész ideje alatt a litván nép fővárosában tevékenykedett. Ebben az időben mint iskolamester tanított és 10 litván fiút vezetett el a papszentelésig. 1945-ben, amikor Lengyelország keleti határai megváltoztak, visszatért több rendtársával és szalézi nővérrel együtt Pawłowicebe Leszno mellé, és ott plébániát vállalt, majd egy árvaház igazgatója lett Lutomierskben (1945/46) majd egy hasonlóban Paradyżban(1946/7). Barátja, Bolwajder tragikus halála után 1947-ben még egyszer megbízták a tartományfőnökséggel. Ezen a poszton csak addig volt, amíg az új tartományfőnököt, Rokitát meg nem választották.

1947-ben a Krakkóban működő filozófiai és teológiai tanulmányi ház igazgatója lett. Amikor a teológiát 1954/57-ben Oświęcimbe helyezték át, tovább igazgatta a krakkói intézetet egészen 1957-ig, amikor kinevezték a Twardagóra Sycowska-i szalézi lelkipásztori központ igazgatójának. Példásan töltötte be hivatását ezen a helyen is, míg 1967-ben a kopieci novíciusházba vonult nyugalomba. Ott is tartózkodott egészen haláláig.

 Papi életének utolsó szakaszát csendes magányban töltötte a kopieci novíciusházban. Habár állandó fejfájásban szenvedett, amiről senki sem tudott, mindig nevetett, mintha semmi gondja nem volna. Idős korában komoly emlékezetkiesésben szenvedett (sclerosis), de Kopiec minden novíciusa ennek ellenére nagyon szerette.

 Azt mondják róla, hogy realista volt, a gyakorlat embere, aki sosem ítélkezett senki felett, inkább hitt mások belső erejében, a végsőkig odafigyelt minden bűnre, de sosem fogta fel tragikusan; optimista, életvidám, jó ember volt, akit a szolgáló szeretet jellemzett, és mindezek a tulajdonságok Don Bosco igazi lelki fiává tették. Nem kis dolog volt szinte évről évre új munkakört ellátni, mégsem utasította el sosem a munkát. Egész életében hitt az emberekben, biztatta őket és segítette javulásukat. Hitte, hogy az embereket meg lehet javítani, csak nagyon sok türelemre van szükség.

 1969-ben Szent Miklós napján, december 6-án helyezték örök nyugalomra Biała-i temetőben. A gyászbeszéd mottójául nem véletlenül választották a Szent Miklós ünnepére rendelt szentleckéből ezeket a szavakat: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek. Gondoljatok földi vándorlásuk végére és kövessétek hitüket! Jézus Krisztus ugyanez tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13,7-8).