Szaléziak.HU - Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány
< Vissza / Elhunyt szaléziak / Magyar Tartomány

Czezárovits Balázs

 
szalézi szerzetes pap

1886-1955
Halála: Rio de Janeiro (Brazil) 1955.11.24.

1886. május 4-én látta meg a napvilágot Ajakon (Szabolcs), hat bátyja és egy nővére után, Czezarovics János és Szapkó Barbara legkisebb gyermekeként. Szülei egyszerű földművesek, de buzgó hívők, jámbor keresztények, akik a kis Balázs szívét istenfélelemre nevelték, és törekedtek rá, hogy olyan szintű oktatásban részesüljön, amilyen szellemi képességek birtokában volt. Intelligens és nagyon szorgalmas gyermek lévén kiváló eredménnyel végezte el az állami gimnáziumot. Testvérei szenvedélyesen szerették, hiszen ő volt közülük a legfiatalabb és a leggyengébb. Igen családias kapcsolatban volt a helyi plébánossal, akinek nem esett nehezére szorgalmasan ministránsában meglátni Isten jövendőbeli szolgáját.

A plébános szalézi munkatárs volt, aki kölcsönadta a fiúnak a Szalézi Értesítőt, amelyből Balázs megismerte a Don Bosco Szaléziakat, és innen eredeztette hivatását. 1903-ban, 17 éves korában belépett a cavagliai szalézi intézetbe, 1905-ben elvégezte Lombriascóban a novíciátust, ahol Don Rua kezéből vette át a papi reverendát, és a következő évben letette első ideiglenes fogadalmát. A tirocínium gyakorlati éveit Cavagliában és San Benigno Canavesében töltötte, ahol az egyetemes katekista, Antal János titkára volt. A gyakorlati évek alatt sok türelmet tanúsított a gyermekek felé, szívesen figyelte viselkedésüket és könnyen megbocsátotta csínytevéseiket. Remek matematika tanár volt!

A tirocínium után még több vonzalmat mutatott Társaságunk iránt, megújította ideiglenes fogadalmát és Foglizzóba került, ahol 1911-1914 között teológiai tanulmányokat végzett. 1914. augusztus 5-én Mons. Filipello pappá szentelte.

Miután elvégezte a teológiát, kérte elöljáróit, hogy misszióba mehessen, akik a brazíliai Mato Grossóba irányították, ahol néhány évig Mato Grosso fővárosában, Cuiabában az ottani házunk meteorológiai állomását bízták a gondjaira. Ez volt abban az időben az egyetlen meteorológiai állomás, ezért innen kapták az időjárás jelentéseket a hajósok és a földművesek is. Néhány évvel később elöljárói áthelyezték a Segítő Szűz Mária Tartományba, ahol hosszú évekig matematikát tanított, nagy fegyelmet tartott és mesterien magyarázott. Fizikát és kémiát is tanított és nagy hozzáértéssel szervezte a természettudományi múzeumot. Megmosolyogták, amint a logaritmus táblázattal a kezében számolt és számolt, szobája padlóját pedig számításokkal teleírt papírlapok borították. Időjárási előrejelzéseket készített két-háromszáz, vagy még több évre előre!

Hosszú ideig viselte gondját a magyar bevándorlóknak Santa Catarinában, Brazília déli részén és Sao Paulóban, ahol matematikát tanított, úgy, mint Lorenában. 1932-ben kinevezték ugyanitt a ház katekistájává; ezt a feladatot 1934-ig látta el. Mivel a ház nagyon szegény volt, négy éven át minden nap eljárt a Paolai Szent Ferenc templomba misét mondani, hogy néhány fillérrel többet tudjon szerezni.

Később négy évig a katonai kórház káplánságát is elvállalta, ahol nagy tiszteletnek örvendett. Végül az Isteni Gondviselés Nővéreinek noviciátusában volt káplán, ezt a feladatot csak két évvel a halála előtt adta át. A novíciák nagyon tisztelték, és hófehér haja miatt „nonno”-nak („nagyapa”) nevezték. Amikor már nem volt képes utazgatni, a tartományfőnöke megengedte, hogy a nővérek kápolnája melletti paplakban aludjon. Amikor már nem tudott többé misézni, visszatért a kollégiumba. Itt misézett hetente néhány alkalommal. Két jellemező tulajdonsága különböztette meg: az első, hogy soha sem találtak rá úgy, hogy nem csinált volna valamit, mindig elfoglalta magát asztronómiai és mechanikai számolásaival. A másik jellemző tulajdonsága a szegénység szeretete volt.

Semmit sem akart veszni hagyni, ezért összegyűjtött mindent, amit csak talált. Szobája „Belchior háza” volt, ahogy mi hívtuk, ami egy olyan hely, ahol az ember mindent megtalál, amire szüksége van, a tűtől a mérnöki teodolitig. Minden tárgyat, amit megjavított, féltékenyen őrzött.

„Mindez” – mondta – „nagyon értékes, egy vagyont ér.”

Amikor felkérték, hogy költöztesse a holmiját egy földszintes épületbe, hogy felszabaduljon az egyik a két szoba közül, amit elfoglalt, követni akarta a tárgyait új helyükre; egyesek közülük igazi ritkaságok voltak.  Ő pedig inkább ázott az utcán, míg haza nem ért az intézetbe, ami valamivel messzebb volt, mint hogy felügyelet nélkül hagyja értékes kincseit.

Amikor már magatehetetlen volt, és állandó segítségre volt szüksége, Don Bosco küldött neki egy rendtársat, Lanna Giuseppét, aki igazi őrangyala volt élete utolsó időszakában. Tizenkét nappal a halála előtt sokat szenvedett, mert a gonosz egy pillanatra sem hagyta nyugodni. A betegápoló testvér számára igazi keresztet jelentett ezekben a napokban.

A mi Balázs testvérünk élete úgy fogyatkozott napról napra, mint a lámpás, amelyből lassan kifogy az olaj, egészen a Madonna hónapjának 24-ik napjáig.

Amikor a betegápoló testvér értesített, hogy már agonizál, megkerestem a katekistát és mi hárman Istennek ajánlottuk ezt a lelket, amely nagylelkűen és önfeláldozóan elhagyta a hazáját és a szüleit, hogy eljöjjön dolgozni a nagy szalézi Brazíliába.

Amikor elterjedt a hír, hogy Balázs atya eltávozott közülünk, számtalan személy, akik ismerték, közöttük sokan, akiknek a gyóntatója volt, a nővérek, a katonai kórház képviselői, eljöttek, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Mennyi könny hullott a látogatók szeméből!

Néhány órával később a testét átszállították a plébániatemplomba, ahová hosszú sorokban zarándokoltak a barátai és tisztelői. 16 órakor gyászmisét mutattak be, majd a koporsót hosszú autós konvoj és a niterói kollégiumunkból érkezett rendtársak kíséretében átszállították a Cajú temetőbe.