Kétféle sivatagban járunk
2019-07-14 Vasárnap | #Aktuális | ARCHIVÁLT
Aki katasztrófákat prófétál, az még soha nem talált jó fogadtatásra, és így van ez ma is. Olyan korszakban élünk, ahol több millió ember hisz abban a mítoszban, hogy a technológia mindent megold.
Cristián Warnken chilei gondolkodó abban segít nekünk, hogy az úgy tekintsünk az "elsivatagosodásra", mint egy többszintű tapasztalatra, amikor azt állítja:
Tudom, hogy sokan aggódnak az éghajlatváltozás miatt. Talán a ti gyerekeitek lesznek az utolsók, akik úgy fogják ismerni és élvezni a Földet, ahogy ma ismerjük és szeretjük: tiszta vizű forrásokkal, tavasszal, nyárral, ősszel és téllel. Lehet, hogy ti vagytok az utolsók, akik még hallják a fecskék csivitelését az eresz alatt.
Aztán folytatja a különböző „elsivatagosodások” azonosítását:
Gyerekek, ti minden nap megerősítetek abban, hogy újrahasznosítsam a papírt, hogy elválasszam a műanyagtól, gondoskodtok róla, hogy odafigyeljek azokra a fontos, apró gesztusokra, amelyekkel vigyázhatok erre a törékeny bolygóra. De gyerekek, akik sok szempontból a tanítóim vagytok, mindez nem elég. Mert az elsivatagosodás egy újabb, mélyebb és láthatatlanabb következménye: a belső elsivatagosodás. Nem ér semmit, ha szétválasztjuk az újrahasznosítható hulladékot a műanyagtól és a mérgező anyagoktól, ha ezt önmagunkban nem végezzük el.
Valójában, nagy igazságot erősít meg, amikor azt mondja:
A belső elsivatagosodás nő, amikor elvesztjük a rácsodálkozó képességünket, amikor nem ámulunk el egy áthaladó felhőn, amikor elfelejtünk átölelni egy fát, amikor úgy véljük, hogy mindent meg lehet vásárolni és el lehet adni, amikor mindennek megszabjuk az árát, és a mennyiség királysága fontosabb, mint az ingyenesség birodalma. Ingyen? Igen, a legfontosabb dolog, ami megmenthet minket, mint fajt, az, ami ingyenes, ami adomány, ajándék. Még nem árazták be a csillagokat, sem a levegőt... Az öleléseket, amiket egymásnak adunk elalvás előtt, vagy ébredés után, még mindig nem árulják a piacon.
Ezért meg vagyunk hívva, hogy felismerjük:
Nézz körül: az ember már a találmányai rabszolgájává válik, és még rosszabb, hogy azt hiszi, szabadabb, mint valaha. Röviden, gyerekek, kétféle sivatag van, amelyekben járunk: a külső és a belső. De a belső az, ami leginkább aggaszt, mert nagyon könnyű nem meglátni. Különösen ma, amikor úgy tűnik, hogy mindenünk megvan...
Ennek az írónak az elmélkedése arra enged következtetni, hogy a fiataloknak meg kell tanulniuk ápolni a saját belső kertjüket, mert létezésük értelme nem adatik meg nekik előre; szükség van a lélek szépségének felfedezésére. Nehéz feladat ez a haszonelvű kultúrában, amelyet felületesség, magamutogatás, pocsékolás és azonnaliság jellemez. Azonban reménnyel tölt el, hogy látjuk fiataljainkban a vágyat, hogy valós kapcsolatokat alakítsanak ki, hogy értéket adjanak az életnek minden kifejeződésében, hogy kutassák a megfelelő lelkiséget személyes életük fejlődéséhez és minden pillanatban vágyakozzanak arra, hogy túllépjenek a már elért mérföldköveken.
Természetesen, mint felnőttek, szülők és pedagógusok, nekünk meg kell győződnünk arról, hogy a belső sivatagokat közvetítjük-e, vagy inkább a lelki kerteket. Nagyszerű és szép feladat, hogy életünket örömteli hellyé tegyük, hogy mélyen megéljük a saját hivatásunkat és ez a legjobb útja annak, hogy leküzdjük az elsivatagosodást. Ne hagyjuk, hogy az elsivatagosodás elhatalmasodjon a világunkban!
(Cristián Warnken, Emol, 2012.09.13.)
ANS-szerkesztői üzenet/Szaléziak.HU
