Urunk mennybenetelének ünnepe van ma és sokszor nem tudunk mit kezdeni ezzel az ünneppel, furcsa is az ember számára, hiszen örülnünk kéne, de hát mégiscsak búcsúzunk. Persze, értjük, meg elmélkedünk is az igazságán ennek a napnak, de valahogy... Miért nem lehetett, Uram, egy kicsit másképp? Kicsit kézzelfoghatóbban. Olyan „jobban velünk maradóan”…

Szombaton délelőtt a Vatikánban találkozott Leó pápa a Genovai Főegyházmegye mintegy 600 bérmálásra készülő fiataljával, akiket 150 pap és hitoktató kísért el az audienciára. A Szentatya rögtönzött beszéddel köszöntötte őket, elmondva, hogy egy püspök számára nagy öröm a bérmálás ünneplése, viszont szomorúság, ha utána a fiatalok eltűnnek a plébániáról. Ezért kitartásra kérte őket Jézus Krisztus mellett.

Máriához hasonlóan, amikor Isten bennünk él, felismerjük, hogy meghívást kaptunk és küldetésünk van. Mária „útnak indult, és a hegyekbe sietett” (Lk 1,39). Kevés szó, mégis sokat mond. Ebben az egyszerű, határozott tettben látszik egy olyan szív belső világa, amely valóban teret adott Istennek, hogy benne lakjon. Mária útnak indulása nem akármilyen: egy olyan élet válasza, amely megtanult figyelni és gyakorolta a megkülönböztetést, ezért képes válaszolni is. Az angyali üdvözlet után Mária nem áll meg gondolkodni azon, mi történt vele. Nem zárkózik be a saját különleges és mély élményébe. Épp ellenkezőleg: hagyja, hogy Isten Igéje formálja és vezesse, és elindul a másik ember felé.

A misszionáriusok legkalandosabb beszámolóit hallgatva az ember néha megdöbben a rájuk leselkedő veszélyeken, az ellenséges természeti környezettől és a bizonytalan utazási körülményektől kezdve a helyi lakosság bizonyos rétegeinek ellenségeskedéséig. Don Bosco álmaiban elképzelte, milyen veszélyek leselkedhetnek rájuk.