Szollár Lajos 1915. július 17-én született Tapolcán, abban a városban, ahonnan több szalézi is elindult Don Bosco követésére. A nyergesújfalui szalézi iskolában ismerkedett meg Don Boscóval, és fiatalos lelkesedéssel vállalkozott követésére. 1930-31-ben Péliföldszentkereszten tölti novícius éveit, majd különböző szalézi intézetekben, mint nevelő működött.

1941. június 27-én, Esztergomban szentelték pappá. Mint fiatal pap, teljes odaadással és lelkesedéssel végezte teendőit. Igen tisztelt hittanár volt. Különösen nagyrabecsülték munkásságát pestszentlőrinci plébánián, olyannyira, hogy hosszú évek elmúltával is nagy szeretettel gondoltak rá tanítványai, és még külföldi otthonában is többször felkeresték.

Ez a munka 1950-ben félbeszakadt. A rend feloszlatása után fizikai munkásként dolgozott 1956-ig. Az októberi forradalom lehetővé tette számára is az ország elhagyását. Több helyen (Graz, Bécs, Torino, Gallipoli) a menekültek lelkipásztoraként működött. 1957-ben átvette a bécsi magyar menekültek gondozását. Szorgalmasan látogatta a menekülttáborokat, a fiataloknak katekizmus-oktatást tartott. Kereste az elveszett lelkeket és igyekezett mindenkit segíteni, támogatni. Munkahelyeket, családi otthonokat igyekezett szerezni a menekült magyarok számára. Fáradtságot nem ismerve segített minden magyaron. A sikertelenség és a hálátlanság nem törte össze optimizmusát. Erején felül dolgozott, és mindez bizony aláásta egészségét.

A hazai kommunista hatóság ferde szemmel nézte munkásságát. Nemkívánatos személlyé minősítették, és megtagadták számára a hazalátogatást. Nagy megpróbáltatást jelentett számára, hogy édesanyja temetésére sem engedték be az országba. A rendszerváltás sem hozott számára enyhülést. Az állandó munka, küzdelem kikezdte egészségét, és 1991. február 26-án az örökkévalóság hazájába távozott.

Hű és lelkes fia volt Don Boscónak! Nagy segítségére volt a magyar szaléziaknak. Halála után, végakaratával a szentkereszti házat segítette.