1911. december 26-án született Budapesten. Az életvidám, szorgalmas, tudásra szomjas ifjú hamar meghallotta Jézus hívó szavát és kérte felvételét a szalézi rendbe. Serédy Jusztinián esztergomi érsek  1940. június 23-án szentelte szalézi áldozópappá.

Isten szolgája dr. Scheffler János szatmári püspök hívására jött a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyébe – a főpásztor a kallódó ifjúság védelmére és nevelésére létrejött szalézi rendet is meg akarta honosítani nálunk –, s maradt itt annak ellenére, hogy a háború után, magyar állampolgárságára hivatkozva, visszatérhetett volna az anyaországba.

1942-ben érkezett meg a szatmári egyházmegyébe szerzetestársával, Halasi Imre atyával. A püspök Nagybányára, az akkor létrejövő veresvizi plébániára küldte őket. Beliczai János 1960-ig szolgált ott.

Azt követően Szatmárnémetiben a Kis Szent Teréz plébánián folytatta áldásos tevékenységét 1982-ig, amikor nyugdíjba vonult.

Nyugdíjasként látta el a Szent Antal templom híveit. 1988-tól pedig napi rendszerességgel misézett a székesegyházban. Az ezeken a miséken elmondott rövid prédikációinak vissza-visszatérő gondolata: szeressétek a Jóistent, szeressétek Szűz Máriát, szeressétek egymást! 2000-ben ünnepelte gyémántmiséjét.

Mondhatnánk, hogy védőszentje, Szent János példája lebegett előtte, aki, amikor erőtlenségében beszélni alig tudott, két szót mondott a körülötte állóknak: szeressétek egymást! Csodálatos üzenet ez gyűlölködéstől, közönytől és elidegenedéstől terhes világunkban.

Beliczai János életpályája méltatásakor a latin mondást idézhetjük: Deo optimo maximo, azaz Istennek a legjobbat, a legnagyobbat! Ezt tette, Isten kegyelméből, teljes odaadással, hűséggel szolgált, életét, képességeit, tudását, szorgalmát Istennek ajánlotta. Nem földi javakért, nem elnyerhető címekért, hanem az evangéliumi ige szellemében: „Légy hű mindhalálig, én néked adom az élet koronáját!" Az élet koronája pedig nem más, mint az örök élet, amelyet a mennyországban nyerhetünk el.