Szaléziak.HU - Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány
< Vissza / Elhunyt szaléziak / Magyar Tartomány

Dudás Károly

dudas-kszalézi szerzetes testvér
1925-2011

 

Születési dátum: 1925.04.02.
Első fogadalom:  1950.06.20.
Örökfogadalom: 1962.08.12.
Utolsó állomáshely: Szalézi Rendház Szombathely

 

A Szalézi Család egyik legkiemelkedőbb ünnepén, Mária, Keresztények Segítsége előestéjén , 2011. május 23-án – immár a székesfehérvári Papi Otthon lakójaként, de a városi kórházban – elhunyt szeretett rendtársunk, Dudás Károly szalézi szerzetes, segítő testvér.

Károly testvért életének 87. évében, 50 éves örökfogadalmasként veseelégtelenség következtében, de felkészülten érte a halál.

Karcsi bácsi, ahogyan mindannyian neveztük, szerettük és tiszteltük, rendünk újraindulásakor hosszú éveken keresztül szolgált hűséges, buzgó és jámbor sekrestyésként, gondnokként szombathelyi közösségünkben mind a Szent Kvirin Plébánia, mind a rendház javára.

 

 

A puszta lét öröme - "a" Karcsi bácsi

Megint egy rejtélyes cím. Még sincs semmi különösebb misztikum benne, viszont egészen reális és kézzelfogható valóságról szól - egyszerűen, és fontos életpéldát nyújtva. Meggyőződésem, hogy minden érték, ami önzetlen, igazi és tiszta boldogságra vezeti az embert, egyszerű és minden komplikációtól mentes úton érhető el, és a jó- és tiszta szándékú lelket úgy hívja meg és vonzza követésre.

A címben szereplő Karcsi bácsi szombathelyi közösségünk tagja: örökfogadalmas szalézi szerzetes, de nem pap, hanem testvér. A nyolcvanötödikben van. Fogatlan, menthetetlenül nagyot hall - a hallókészüléket pedig már nem tűri. Bot támogatásával jár görbe, "pálcika" lábain, és, ha lassan is, de jól halad. Hajdan mindenre odafigyelő, kötelességteljesítő, csöndes (?) sekrestyés volt, mára már "csak úgy" van. Na, éppen ez az: hogy VAN! Ez a fajta létezés, amit nála nap mint nap tapasztalhatok, mélyen egyszerű, és mégis nagyon sokrétű. 

Először is mindenhol ott VAN: igyekszik önálló lenni, azaz mind kevesebbszer másokra szorulni, de emellett minden közösségi eseményünkön jelen lenni. Nem hagyná el magát véletlenül sem: a nap nagy részében mozgásban van, kényelmes tempóban, érdeklődőn, nyugodt derűvel csoszogja be a rendház és területünk legkülönbözőbb részeit.

Másodszor jelen VAN az Isten számára is: mintha állandóan kész lenne az imádságra. A rózsafüzér állandó "tartozéka", és bizony rendszeresen használja is. Igaz, imaritmusa kicsit pergőbb, mint a miénk. A közösségi imát szinte jobban számon tartja, mint az étkezést (pedig ezt sem veti meg), és valami rejtélyes, valószínűleg Isten-adta adottsága alapján bárhol jár, tapasztalatom szerint kb. 10 percen belül megérzi, ha  valami okból nyitva van a templom ajtaja, és már halad is föl a magas lépcsőkön, hogy helyet foglaljon a béke házában.

Harmadszor jelen VAN rendtársai számára: találkozásunkkor mindig kész a mosolyra (a világ egyik legkedvesebb, legellenállhatatlanabb mosolya), a játékos kacsintásra, pajkos integetésre, fejbiccentésre. És mindig megszólítható (feltéve, hogy meghallja). Ha ő maga szólal meg, egészen egyszerű, de nyelvhasználatunkból már rég kikopni látszó, eredeti szavakat alkalmaz, mérhetetlen kedves, különleges, vékony gyermeki hangján: "pajtikám", "a jó Istenke", "az aptya kalapja", "a macska rúgja meg".  Tud azért kissé erélyesebb, és ilyenkor beszédesebb is lenni. Kommunikációnk, bár korlátozott, egyszerű, de rendszeres - hiszen szájról is tud olvasni, tehát annak sikere egyedül a mi készségünkön múlik. Emellett nagyon lelkesítő, és időnként igen sok lelkierőt, vigaszt nyújt. Áldás! Na, ez lenne a krisztusi, egyszerű, és mégis szeretetteljes, minőségi létezés. A boldogság, a derűs és értelmes ittlét. Számomra az igazi (szalézi szerzetes)testvéri létezés - írom ezt egy szentéletű szalézi testvér, Boldog Artemide Zatti halálának évfordulóján (életéről bővebben ezen a linken olvashatsz). Boldogok azok, akik nem veszik magukat túl fontosnak, tudnak nevetni magukon (és nem elsősorban másokon!) - sok derűben és örömben lesz részük! Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába! - mondja Jézus Urunk.

Ma is kértem Karcsi testvért, hogy még azért éljen ám sokáig körünkben, mire ő széles mosollyal: "Azt csak a jó Istenke tudja, hogy mennyit szán nekünk itt a Földön. Nincs az a homlokunkra írva. Azt kell elfogadni." (Ellenőriztem, valóban nincs a homlokára írva. Ez a lelki ember amúgy is kortalan, mint annyi más ifjakkal foglalkozó idős rendtársam. Egyfajta támpontot azért jelenthet, hogy reggel együtt imádkoztuk a 89. zsoltár szavaival: „Életkorunk mindössze 70 év, jó erőben lehet tán 80 is!” Sőt!)

Ha csak gondjaim közepette rá nézek, vele találkozok, sokszor arra gondolok: jó szalézinak lenni, ha ilyen emberekkel tartozok egy családba. Mondom, ő "a" Karcsi bácsi. A "mi" Karcsi bácsink. A boldog Karcsi bácsi. Valahogy már itt a földön is az idők és anyag fölött áll, és azt mérhetetlen szabadságban teszi, hiszen tud szűkölködni és bővelkedni. Ez a létezés öröme, és kérdem én: nem ez egyben az örök boldogság kezdete, aminek földi mivolta után a halál már csak egy utolsó, szükséges átmenet a kiérdemelt (ha kiérdemelt!), többé már el sem veszíthető boldogságra?

Forrás: www.szentkvirin.hu/PitBlog - Egy (kis)városi plébános naplója