Szaléziak.hu - RSS http://szaleziak.hu hu info@szaleziak.hu http://szaleziak.hu/_images/szalezilogo.jpgszaleziak.hu 2026-04-18 16:12:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=a_magyar_szalezi_munkatarsak_egyesuletenek_2026_evi_kozgyulese_es_kongresszusa Szaléziak.hu 2026. április 18-án tartották a Magyar Szalézi Munkatársak Egyesületének éves közgyűlését és kongresszusát az óbudai tartományfőnökségen.

A közgyűlés, melyen Sárvári Miklós koordinátor hívására az ország munkatársi csoportjainak képviselői vettek részt, Vitális Gábor tartományfőnök atya üdvözlő szavaival és közös imával kezdődött, majd a koordinátor beszámolt az egyesület pénzügyi helyzetéről, felvázolta a költségvetési tervet és válaszolt az ezzel kapcsolatos kérdésekre. Hangsúlyozta a pénzügyi szolidaritás fontosságát és rámutatott, hogy van fedezet a tervezett programokra és vállalt feladatokra. Az összejövetel második pontja az Alapszabály szövegének módosítására vonatkozott. A jelenlevők előzetesen megkapták a javasolt változásokat, amelyek elsősorban az egyesület céljainak pontosítására vonatkoztak és ezek ismeretében megtehették javaslataikat. Miután a módosításokat elfogadták, a közgyűlést berekesztették. A délelőtt második felében került sor a Magyar Szalézi Munkatársak Egyesületének kongresszusára, melynek fő témája a május 9-én Péliföldszentkereszten megrendezésre kerülő Szalézi Család Napjával kapcsolatos információk álltak, melyeket az egyesület vezetőségének tagja, Marillai Andrea ismertetett. Kiemelte, hogy az esemény célja az, hogy minél többen jöjjenek el erre a vidám, kötetlen, szalézi együttlétre, ahol a hangsúlyt a jelenlétre kívánják helyezni.  A közös szentmise után a fesztelen, családias időtöltésen és a majális jellegű programokon lesz a hangsúly. Az összejövetel végén ismertették a közeljövőben esedékes programokat, majd egy közösen elmondott Úrangyala imádsággal berekesztették a Magyar Szalézi Munkatársak Egyesületének 2026. évi kongresszusát. Szaléziak.HU

2026-04-17 18:01:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ismerjuk_meg_don_boscot_6___vasakarat_es_aranysziv Szaléziak.hu Don Bosco személyisége impulzív, tüzes természetének és az állandó önfegyelem révén elért szelídségnek az eredménye volt. Alacsony vagy közepes termetű volt, de alázatos megjelenése erős és határozott jellemet rejtett. Kortársai vallomásai megerősítik „könnyen lobbanékony” temperamentumát, amely makacs és dühre hajlamos volt, ám ő mégis képes volt ezt irányítani, és az agressziót kitartássá és állhatatossággá alakítani. Ez az önuralom alapvető fontosságú volt nevelési módszerében. A türelem, az alázat és a szelídség mintaképévé vált – olyan tulajdonságoké, amelyek nem veleszületettek voltak, hanem fáradságos munkával sajátította el őket, ami lehetővé tették számára, hogy megértse és segítse Torino ipari környezetének legkiszolgáltatottabb fiataljait.

Miért kezdte el a tanulást Giovanni Bosco a tizenkilencedik századi pedagógia egyik legizgalmasabb, leglenyűgözőbb alakja: egy szerény megjelenésű férfi, aki rendkívüli személyiséget rejtett magában. A piemonti paraszt alacsony/közepes termete és alázatos viselkedése mögött egy erős és határozott jellem húzódott meg, amelyet a folyamatos önfejlesztés formált meg. Az impulzív, tüzes természete és az évek során elsajátított szelídség közötti ellentét feltárja nevelői nagyságának titkát. Don Bosco nem szentnek született. Pontosan azért vált a türelem és a kedvesség mintaképévé, mert tudta, hogyan kell kordában tartani „könnyen lángra lobbanó” temperamentumát, és hogyan kell saját agresszióját kitartássá, saját makacsságát pedig állhatatossággá alakítani. Ez a gyermekkorban kezdődő önnevelés útja volt a kulcs ahhoz, hogy megértse az ipari Torino legkiszolgáltatottabb fiataljait, és nekik szentelje azt a munkát, amely megváltoztatja a nevelés történetét. Akik ismerték Don Boscót, úgy írták le, mint alacsony, vékony testalkatú, szerény tartású embert, akinek gondozatlan, göndör haja és meglehetősen nagy fülei voltak, míg a fényképeken „megnő”, magasabbá válik (a feje feletti tér levágása, a reverendája redőinek kiemeléséből adódó függőleges hatások és alakjának a jelenet közepéről az egyik oldalra való eltolódása miatt), arca kifinomultabbá válik, és a retusálásnak köszönhetően néha akár jóképűvé is Valójában a felnőtt Don Bosco fizikailag egy alacsony vagy közepes termetű (egy méter hatvanhárom centiméter magas) zömök alkatú férfi volt, aki „…kicsit dülöngélve” (MB, VI, 2) járt, mint egy paraszt. Rendkívüli fizikai erővel rendelkezett; súlyemelést és testépítést gyakorolt amikor a földeken dolgozott, vagy hosszú edzések során utcai előadóként szórakoztatta barátait. Arcán ráadásul semmi aszkétai nem volt. Nyílt, szívélyes, jóindulatú, atyai arc volt, bár büszke és bátor, amely nagylelkű kedvességgel ragyogott. Don Bosco felnőttkori pszichológiai profilja egy „úgynevezett normális” személyiségé volt („úgynevezett”, mert az abszolút értelemben vett normális nem létezik), erős, dinamikus egóval, amelynek jellemzője a cselekvés, a mély kötelességtudat és saját felelősségének világos, egyértelmű tudatossága volt. És mivel mindig van kapcsolat a létezés és a cselekvés között, aktív, kitartó, szívós, extrovertált személyiséggel rendelkezett; olyan pap volt, aki „feltűrte az ingujját”, szorgalmas és vidám, aki inkább tettekkel, mint szavakkal szerette meggyőzni az embereket. Ugyanakkor rendelkezett a föld fiának türelmével, gyakorlatiasságával és kitartásával, ahogy Giovanni Battista Lemoyne atya is vallotta: „Azt szokta mondani nekünk: – A legnagyobb nehézségek közepette sem veszítem szem elől a célt. Amikor akadályba ütközöm, nem csüggedek el; olyan vagyok, mint aki az úton haladva egy nagy sziklával találja elzárva az utját. Ha nem tudom elmozdítani, átmászom rajta, vagy megkerülöm, vagy – hogy ne vesztegessem az időt várakozással – abbahagyom a megkezdett vállalkozást, és azonnal valami másnak szentelem magam. Idővel a dolgok érnek; az emberek változnak, és az eredeti nehézségek elsimulnak. De soha nem veszítem szem elől a munkát, amit vállaltam—” (PC, 665-666). Annak ellenére, hogy biztos volt benne, hogy az Úr segíteni fog neki, Don Bosco soha nem mulasztott el minden eszközt felhasználni a számos akadály leküzdésére, betűről betűre alkalmazva a mondást: „Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Sok akadályt sikerült így leküzdenie, részben azért, mert élete egy nagy átalakulásokkal teli korszakban bontakozott ki, így egy változásokkal teli korszak részese lett, mint például a mezőgazdasági gazdaságról az ipari gazdaságra való áttérés. Torino városa ezekben az években jelentős népességnövekedésen ment keresztül. Az ipari terjeszkedés hatására egyének (főként fiúk) vagy egész családok érkeztek más tartományokból és a szomszédos régiókból, többek között Lombardiából is, munkát keresve. Ahogy Stella írja (1979, I, 104), rengeteg „…fiú lakta az utcákat, tereket és mezőket, hátrányos helyzetű családok gyermekei, gyakran munkanélküli szülők gyermekei, szakma nélkül, a szakma reménye nélkül; vagy olyanok, akik bármilyen munkát elvállaltak csak a megélhetésért, csak azért, hogy javítsanak életkörülményeiken.” Ebben a zűrzavaros légkörben Don Bosco felismerte, hogy a gyermekek és a fiatalok a társadalom egyik legsebezhetőbb részét képviselik (azt, amelyik a legmagasabb árat fizeti minden társadalmi átalakulásért), és hogy segítsen nekik, azért valami olyan kezdeményezést kell szervezni, ami jobban reagál az „idők jeleire”. Ezen okok miatt, ahogy már írtuk, a Refugióban 1844. december 8-án elindította az Oratóriumot, amely a fiatalok egybegyűjtésének új módját jelentette, szociológiai nyitottságának gyümölcseként. A 1622-ben elhunyt genfi püspökről, Szalézi Szent Ferencről nevezte el, mert ahogy Don Bosco maga magyarázta: „…mivel szolgálatunknak ez a része nagy nyugalmat és szelídséget igényelt, ennek a szentnek a oltalmába helyeztük magunkat, hogy hogy Istentől kiesdje számunkra azt a kegyelmet, hogy utánozhassuk őt rendkívüli szelídségében …” (MO, 141). „Minden ellenőrzés alatt van" Don Boscónak kétségtelenül nehézséget okozott ösztönös késztetéseinek kordában tartása, mivel természete „rendkívül lobbanékony, ugyanakkor nem túl hajlékony és kemény” volt (MB, I, 94). Míg testvére, Giuseppe szelíd, engedelmes és türelmes volt, Giovanni már fiatal korától kezdve lobbanékony, heves, sőt időnként erőszakos temperamentumról árulkodott, például amikor néhány káromkodó fiút „…ökölcsapásokkal” rendszabályozott meg (MB, I, 124). Nehéznek találta az engedelmességet és az alárendeltséget is, és gyermekként gyakran makacs volt. Plébánosa, Pietro Antonio Cinzano teológus „makacsnak” nevezte (MB, IV, 286). Ez az agresszív hajlam, bár kordában tartotta, klerikusként és papként is megmutatkozott. Giovanni Giacomelli atya, szemináriumi társa és jó barátja ezt írta: „Természeténél fogva rendkívül érzékeny volt még az apróságokra is, és látszott, hogy erények nélkül mennyire elhatalmasodott volna rajta a harag. Társaink közül – akik sokan voltak - senki sem volt annyira hajlamos erre a hibára, mint ő. Ugyanakkor nyilvánvaló volt az a nagy és folyamatos erőfeszítés, amellyel visszafogta magát.” (MB, I, 407) Giovanni Battista Lemoyne atya is így vallott: „Erőteljes akaratereje abban is megnyilvánult, hogy legyőzte heves természetét, így a legszelídebb emberek egyikének tűnt. Ő maga vallotta be nekem bizalmasan, hogy gyermekkorában és fiatalkorában erősen hajlamos volt a haragra, de idővel olyan önuralomra tett szert, hogy időnként, még fájdalmas helyzetekben is szinte érzéketlennek tűnt.” (PC, 665) Ascanio Savio teológus kiemelte „…heves természetét” (MB, IV, 559), Cafasso atya pedig maga is kijelentette, hogy „…hagyni kell, hogy a saját feje után menjen” (MB, III, 50); még Dr. Giovanni Albertotti (1929) is, aki élete utolsó tizenhat évében kezelte, megjegyezte „gyors és tüzes” jellemét híres betegének szentelt rövid életrajzában. Végül Michele Rua atya hangsúlyozta az erőfeszítéseket, amelyeket Bosco János tett ezen agresszív impulzusoknak a megfékezésére: „Don Bosco heves természettel rendelkezett, amit én és velem együtt sokan mások is megfigyelhettünk, hiszen több alkalommal is feltűnt, milyen nagy erőfeszítést kellett tennie, hogy elfojtsa dühkitöréseit, amikor kudarcok érték. És ha ez igaz volt idős korában, akkor okunk van azt hinni, hogy jelleme fiatalkorában még élénkebb volt. Kivéve, hogy Szalézi Szent Ferenc példáját követve, tudatában lévén e hajlamának, állandóan vigyázott magára, hogy mindig megőrizze nyugalmát, és a türelem, a szelídség és a kedvesség mintaképe legyen” (PC, 667). Azzal, hogy Don Bosco elnyomta agresszióját, valóban a türelem, a szelídség és a tolerancia mintaképévé vált, olyannyira, hogy felnőttként szinte mindig megőrizte nyugalmát, szívének kedvességét és elméjének egyensúlyát. Továbbá, ennek a lendületnek a levezetése kitartást, állhatatosságot és állandóságot hozott neki. Biztos elszántsággal nézett szembe az életében felmerülő összes akadállyal, a „vándorló” oratóriummal (1844-1846) kapcsolatosaktól kezdve a Szalézi Család kibővítéséig és magának a Társaságnak a jóváhagyásáig. Don Bosco nagy kitartásról tett tanúbizonyságot azzal, hogy követte azt az utat, amely a Szalézi Társaság megalapításához vezetett. Miután 1854 és 1859 között kidolgozta a szerzetesi közösség ötletét, továbbra is meg kellett kerülnie az 1855. május 29-i törvényt, amely a szerzetesi közösségek betiltását és vagyonuk elkobzását rendelte el. Kitartással, tizenöt éven át küzdve elérte a Szalézi Társaság megalapítását, és „…tudta, hogyan győzze le az élet minden viszontagságát, hogy elérje célját” (MB, I, 95), és mindig sikerült befejeznie a felvállalt munkát. Alázatos, erős, tettrekész Felnőttként Don Bosco kitartó harcos, megnyugtató és karizmatikus vezető volt; és mindenekelőtt áldozatkészség, az állhatatosság és az alázat jellemezte. Braido ezt írja: „Ő azonban diszkrét és bölcs ember. Annak érdekében, hogy cselekedetei ne váljanak terhessé, nem hagyja, hogy a jótétemény iránti vágy eluralkodjon rajta. Don Bosco ebben az értelemben úgy gondolja, hogy a legjobb a jó ellensége. Ezért a józanság, a mértékletesség, a körültekintés és a határok érzékelése vezérli őt a »nyitottság« gyakorlati megvalósításában.” Az alázatosság biztosan nem volt könnyű cél egy olyan személyiség számára, mint Don Bosco, akit egy erős, győzedelmes vezetői ego jellemzett. Ő maga, a chieri szemináriumban töltött korábbi tartózkodására utalva, így emlékezett vissza: „Bizonyos napokon engedélyezett volt a tarot játék, és egy ideig részt is vettem benne. De itt is keveredett az édes a keserűvel. Bár nem voltam ügyes játékos, olyan szerencsés voltam, hogy szinte mindig nyertem. A játék végén tele volt a kezem pénzzel; de látva, hogy társaim szenvednek, mert elvesztették, én még jobban szenvedtem, mint ők. Ráadásul a játék annyira lekötötte a figyelmemet, hogy utána már nem tudtam imádkozni vagy tanulni, a képzeletemet mindig a kelyhek királya és a kardok emelője, a tarot 13-as vagy 15-ös tarot kártya foglalkoztatta. Ezért elhatároztam, hogy többé nem veszek részt ebben a játékban, ahogyan másokat is már feladtam. Ezt a filozófia második évének közepén, 1836-ban tettem meg.” (MO, 93) És még kispapként is szigorúan elítélte jellemének bizonyos kitöréseit, és harcolni akart saját „…szenvedélyei, különösen a büszkeség ellen, amely mélyen gyökeret vert a szívemben”. Pedagógiai munkásságában Don Bosco az alázat erényét tartotta szem előtt, és ő volt az első, aki példát mutatott erre: egész életében alázatos maradt, és kezet nyújtott bárkinek, aki segíteni tudott neki. Már fiatal korától kezdve az alázatosságra nevelte magát, amikor idősebb mostohatestvére erőszakossága miatt el kellett hagynia otthonát, és munkát kellett kérnie a mogliai parasztházban, ahol szállás és ellátás mellett évi tizenöt lírát keresett. Don Bosco életét figyelmesen olvasva különösen feltűnő az a „jó modor”, amelyet általában mindenkivel, de különösen az egyszerű, szerény emberekkel szemben tanúsított. Papként még a foglyokkal is a hivatalos „voi” megszólítást használta. Még a paloták kapusai előtt is levette a fejfedőjét, amikor valakit keresve megszólította őket. Ha fontos vendégek érkeztek Valdoccóba, minden tiszteletet megadva üdvözölte őket, és mindig a birétumát a kezében tartva kísérte őket végig a házon. Don Bosco egyszerűen, mindenki számára érthető módon beszélt, prédikált és írt (és ez is az alázatosság jele). Volt benne egyfajta visszafogott szerénység, egyfajta diszkréció mindennel kapcsolatban, ami a magánéletét érintette, ami ritkán mutatkozott meg. Akár beszélt, akár írt (és itt különösen a leveleire gondolunk), ha magát említette, harmadik személyben fejezte ki magát nem szubjektív módon, mintha másról beszélne. Írásaiban az alázatosság jeleként egyszerűen a „pap” címet tette a neve és a vezetékneve elé. És elég csak megnézni a fényképeit, ahol az arckifejezése egyáltalán nem utal arra a szándékra, hogy karizmatikus képet akarna magáról kialakítani.   Forrás: Giacomo DACQUINO, Don Bosco pszichológiája donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-04-15 12:19:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=boscofeszt_2026___gorogjon_az_elet_szinultig_merjed Szaléziak.hu Kedves Fiatal! Nagy örömmel jelentjük be, hogy július 20-24. között idén is várunk Téged a BoscoFesztre, immár 12. alkalommal!

Szeretettel várunk mindenkit Péliföldszentkeresztre július 20-24. között, aki betöltötte a 14. életévét és elvégezte a 8. osztályt, de még nincs 19 éves, és szeretne kortársaival, keresztény értékrendet képviselő, fiatalos, nyári kikapcsolódásban, valamint a szalézi életben részt venni. Bátran hívjátok meg a barátaitokat is! Regisztráció MÁJUS 3-án 15 ÓRÁTÓL a http://szalezinyar.szalim.hu/ oldalon! Várunk, júliusban találkozunk! ezinyar.szalim.hu / Szaléziak.HU

2026-04-15 12:18:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=steg_2026___egeszsegedre_valjek Szaléziak.hu Kedves Fiatalok! Idén újra várunk Titeket Péliföldszentkeresztre, a 7. STÉG - Szalézi Tófesztiválra! A STÉG Szalézi TóFesztivál a Szalézi Ifjúsági Mozgalom által szervezett program Péliföldszentkereszten, mely igényes, keresztény nyári szórakozást, kikapcsolódási lehetőség kínál 18 és 35 év közötti fiatalok számára.

Várunk minden 18 és 35 év közötti fiatalt Péliföldszentkeresztre, a szalézi bölcsőbe 2026. július 30 - augusztus 2. között egy tartalmas hétvégi kikapcsolódásra. Az idei évben is készülünk számotokra érdekesebbnél érdekesebb programokkal, előadásokkal, koncertekkel, testi-lelki feltöltődés lehetőségével, stranddal… A 7. STÉG-re a jelentkezés május 3-án (vasárnap) 15 órától indul, minden fontos részletet a honlapon megtalálsz: szalezinyar.szalim.hu Addig se felejtsd el az időpontot felírni a naptáradba és szólni a többieknek is! szalezinyar.szalim.hu / Szaléziak.HU

2026-04-15 11:46:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=meghivo___a_szalezi_csalad_napja_ Szaléziak.hu Május 9-én ünnepeljük Péliföldszentkereszten a Szalézi Család Napját, amikor egésznapos családi programmal várunk mindenkit Péliföldszentkereszten! Ez egy nap, ahol a Szalézi Család, a közösség, a lelkiség és a vidámság áll a középpontban!

Ami várható: szalézi hangulat, vidámság, jó társaság, jó programok, szép környezet. Program minden korosztály számára: Érkezés 9 órától, regisztráció – ebédjegy – karszalagok átvétele kötetlen játék lehetőség – foci, óriásbuborék, rajzolás, táblás játékok 10.30 – szentmise a lourdes-i barlangnál 12.00 – től ebéd* * Az ebédet 2026. április 30-ig lehet megrendelni előre utalással a Don Bosco Barátai Alapítvány számlaszámára: 16200247-10020607 Közlemény: Adomány+NÉV. Összeg: 3400 Ft/fő (A helyszínen korlátozott mennyiségben, 4000 Ft/ adagért lehet vásárolni.)   A DÉLUTÁN FOLYAMÁN: A Szalézi Család Palástja - imádságos gyűjtőpont a templomnál BINGÓ! – többszöri húzás – nagy nyeremények kézműves műhelyek, önismereti sátor, mesekuckó Egy perc és nyersz! – több állomásos vetélkedő 14.30 – kerekasztal beszélgetés a Szalézi Család képviselőivel 15.30 – jubilánsok köszöntése, tortázás 16.30 – szalézi rózsafüzér 17.00 – programzárás   A programon való részvétel és a játékok használata mindenki számára ingyenes! A Szalézi Család közös ünnepe jó alkalom arra, hogy a megújulás útját ne egyedül, hanem a karizma egészével együtt járjuk, hálát adva az egység ajándékáért és a közös küldetésért. Gyere el és töltsünk együtt egy felejthetetlen napot!   Szaléziak.HU

2026-04-15 11:30:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ujbuda___nyilt_nap_a_szamalk_szalezi_technikum_es_szakgimnaziumban Szaléziak.hu Nyílt napra várják a SZÁMALK-Szalézi Technikum és Szakgimnáziumba április 22-én, szerdán és 23-án, csütörtökön a 13. évfolyam iránt érdeklődőket, akik érettségi után szeretnék tanulmányaikat folytatni.

Kíváncsi vagy, milyen nálunk egy tanítási nap?  Jelentkezz a nyílt napunkra, és nézz be hozzánk élőben! Érdeklődésed szerint választhatsz az informatika és távközlés, a kreatív szakmák, a turizmus-vendéglátás, illetve a gazdálkodás és menedzsment ágazatok közül. Jelentkezés a nyílt napra ITT   www.szamalk-szalezi.hu/Szaléziak.HU  

2026-04-14 10:36:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=oladon_jartak_a_don_bosco_noverek Szaléziak.hu Április 6-án, húsvéthétfőn a Don Bosco Nővérek közössége a Szombathely közelében levő Oladon járt.

Letelepedésük 90 éves évfordulójára készülve visszatértek gyökereikhez: az első magyarországi nővérközösségük ugyanis Oladon kezdte meg munkásságát 1937. szeptember 8-án. A volt iskola helyszínét is meglátogatták, ahol csak romokon állhattak meg - de ahogy megfogalmazták többen is: „Karizmánk élő köveiként lehetünk már mi jelen Magyarországon.” Az oladi hívek és a plébániai közösség nyitottsága a nővérek irányába megérintő volt. Közös kirándulásukat Kőszegen fejezték be. www.facebook.com/ Szaléziak.HU

2026-04-14 10:01:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=spanyolorszag___utmutatas_es_a_szalezi_iskolakban_dolgozo_tanacsadok_szamara Szaléziak.hu A Segítő Szűz Mária Spanyolországi Szalézi Tartományban (SMX) működő szalézi iskolák tanácsadói március vége és április eleje között három találkozót tartottak egy közös kihívás megvitatására.

A találkozókra március 16-án Barcelonában, március 26-án Valenciában és április 9-én Malagában került sor azzal a céllal, hogy megosszák a közös tanácsadási keretet, és azonosítsák az iskolai tanácsadók támogatási igényeit. Ennek érdekében három egymást kiegészítő szempontot dolgoztak ki: először is, a tanácsadás célját szalézi szemlélettel összekapcsolták. Másodszor, a különböző autonóm közösségek tanácsadási funkciókra vonatkozó szabályozásainak közös és megkülönböztető elemeit jogalkotási szempontból is azonosították. Harmadszor pedig, konstruktivista szempontból reflektáltak a pszichopedagógiai beavatkozás iskolai hozzájárulására. A találkozósorozat végén a három nap értékelése rendkívül pozitív volt, kiemelve a befogadó légkört és a tanácsadó csapatok által tanúsított magas szintű elkötelezettséget. A személyes találkozók lezárultát követően a munka online és személyesen is folytatódik május folyamán a különböző régiókban, azzal a céllal, hogy egy integrált javaslatot dolgozzanak ki, amely felvázolja a szalézi útmutatás kiemelt funkcióit.   ANS – Barcelona/Szaléziak.HU

2026-04-14 09:54:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=olaszorszag___su_e_zo_telthazas_8500_resztvevo_ukrajnaert Szaléziak.hu A hagyományos „Su e Zo per i Ponti di Venezia” szolidaritási sétára 2026. április 12-én, vasárnap került sor 8500 résztvevővel, ami több mint 9000-re emelkedett, ha a 330 önkéntest és a 200 előadót és a látogató népi együttesek csoportvezetőit is beleszámítjuk.

Mindenki végigsétált a keskeny utcákon és a kis tereken, miközben az ukrajnai szalézi művekre gondoltak, amelyek a Su e Zo per i Ponti 2026-os szolidaritási projektjének középpontjában áll. A „Gyújtsd lángra a szenvedélyt!” szlogen alatt megrendezésre kerülő 2026-os Su e Zo per i Ponti rendezvény egyúttal azt is ünnepli, hogy a rendezvény bekerült a rangos Milánó–Cortina 2026 Kulturális Olimpia programjába, tükrözve ezzel az olimpiai játékok sportszelleme és a Su e Zo-t mindig is jellemző társadalmi elkötelezettség közötti kapcsolatot. Összesen kilenc iskola, amelyek túllépték a 100 résztvevős küszöböt, elnyerte a Don Dino Berti Iskolai Díjat, amelyet az esemény kitalálójáról, Dino Berti szalézi atyáról neveztek el. Az ukrán szalézi műveknek juttatandó adomány összegét az adománygyűjtési elszámolások lezárását követően határozzák meg. A szervezőbizottság köszönetet mond minden olyan állami és magánszervezetnek, amely hozzájárult a rendezvény sikeréhez, és máris várja a 47. Su e Zo per i Ponti di Venezia rendezvényt, amelyet 2027. április 18-ára hirdettek meg. ANS – Velence/Szaléziak.HU

2026-04-13 11:31:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=mint_don_bosco___mentsuk_meg_az_emberiseget_4___mentsuk_meg_a_belso_embert Szaléziak.hu „A mi korunkban még keressük önmagunkat, ez az az időszak, amikor kialakul a személyiségünk, és amíg ez meg nem történik, addig többé-kevésbé csúnyának érezzük magunkat.” (Pasquale, 17 éves).

Michele Serra írónő: „Manapság lehet valaki gazember, középszerű, sőt ostoba is, de a megfelelő nyakkendő a megfelelő pillanatban mindent helyrehoz. Aki nem írja alá a nevét, az elveszett!” Mára már minden show, minden a külsőről szól! „Látszom, tehát vagyok!” „Ragyogok, tehát létezem!” Az exhibicionista őrület elérte az iskolát is. A hagyományos iskolatáska eltűnt. Ma már csak hátizsák kapható, amelyben illatosított tolltartók, színes ceruzák, tollak és egy híres tervező által tervezett füzetek teljes készlete található. Nem lenne itt az ideje, hogy megmeneküljünk a külsőségek és a csillogás kultúrájától? Gyakran olvasunk az újságokban olyan esetekről, mint ez, amely 2014-ben történt a genovai Voltriban: egy reggel, amint lement a konyhába, a lánya rárontott az anyjára, megragadta és megsebesítette. A megdöbbent anya nem értette a düh okát. Hirtelen a lány ráüvölt: „Miért szültél engem ilyen csúnyának?” Valóban: sürgősen meg kell mentenünk magunkat a burok civilizációjától. Meg kell mentenünk magunkat, a belső világból a külső világba való átlépés csapda, csalás, megtévesztés. A keresztes hadjáratok során két velencei kereskedő állítólag egy trükkel ellopta Szent Márk holttestét: egy levágott disznóba rejtették, kihasználva azt a tényt, hogy a muszlim vallás szigorúan tiltja a disznóhús megérintését. Így hát, ebbe a burokba rejtve, Szent Márk testét Velencébe vitték, és a szárnyas oroszlán (Márk evangélista szimbóluma) a Serenissima jelképévé vált. A látszat és a valóság között akkora szakadék tátong, mint egy disznó és Szent Márk között! Meg kell menekülni a látszat elől, mert a látszat uralma felmérhetetlen szenvedést okoz. Az intelligencia kérdése Friss kutatások szerint az olasz szülők 73%-a hajlandó bármilyen költséget vállalni, csak hogy javítson gyermeke külsején! Évente legalább húszezer olasz lány veti alá magát arcplasztikai műtétnek, hogy az orrát átalakíttassa. Az, hogy a külsőségeket az értékrend csúcsára emeljük, elhomályosítja az elmét: vannak emberek, akik évekig dolgoznak azon, hogy laposabbá tegyék a hasukat, de semmit sem tesznek azért, hogy megtanuljanak boldogok lenni! Végül is azért kell megszabadulnunk a külsőségektől, mert intelligensek akarunk lenni. Pontosan ezt jelenti intelligensnek lenni ( az intus legere-ből ): túllépni a látszaton és eljutni a lélek földjére. Ez az az intelligencia, amely megment minket a csalódásoktól. Gondoljunk csak Schubertre: 154 cm magas volt, de egy „isteni szikra” lakozott benne, ahogy Beethoven is elismerte. Gondoljunk Andersenre, aki olyan csúnya volt, mint a híres meséjében szereplő kiskacsa. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre, egy apró termetű emberre (43-45 kiló), vagy Giottóra, aki szintén kicsi és testes volt. Röviden: az igazság az, hogy nem a forma teszi a tortát, nem a köpeny teszi az orvost, és nem a szakáll teszi a filozófust. A közkedvelt Bernardo Provenzano nem szűnt meg veszélyes maffiózó lenni, amikor püspöki ruhát öltött, így álcázva magát, hogy elkerülje a letartóztatást. Megértettük, hogy a belső ember megmentésének támogatása egyben azt jelenti, hogy annak szurkolunk, hogy az intelligencia győzedelmeskedjen a butaság felett. A tükör Ez egy kicsit olyan, mint minden tinédzser története. A gyerek nagyon szépnek találta magát és jól érezte magát abban a burokban, amit ismert. Serdülőkorban pedig folyamatosan azt kérdezzük magunktól: Szép vagyok? Csúnya vagyok? Kényelmetlenül érezzük magunkat az arcunkon megjelenő pattanások miatt. Túl magasnak, túl kövérnek, túl esetlennek érezzük magunkat. Úgy érezzük magunkat. Úgy mintha egy lakásban lennénk, ahol építőmunkások dolgoznak, és nincs egy csendes sarok, ahol pihenni lehetne. Teljes átalakuláson megyünk keresztül: belül és kívül egyaránt. Ebben az időszakban teljesen ki vagyunk téve a tükörnek, teljes átalakuláson megyünk keresztül: belül és kívül egyaránt.. Azt kémleljük, hogyan felelhetnénk meg egy ideális képnek. De ez a tükör soha nem mutatja meg igazán azt, amit mások látnak, amikor ránk néznek, mert egy arc nem fedi fel a személyiségünket, amíg életre nem kel. Egy mosoly megvilágíthat olyan vonásokat, amelyek – ha állandóan jelen lennének – kellemetlennek tűnnének. A szép, jól kisminkelt szemek csupán egy látszat, amely megtévesztő lehet, de a belülről beszélő tekintet sokkal fontosabb: azt nem lehet sminkkel elérni. Néha már azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk magunkból megmutatni. Kínosan érezzük magunkat a saját lényünk (azzal, amik vagyunk) és a saját megjelenésünk (azzal, amit magunkról meg akarunk mutatni) miatt. Agnese, 17: „Nem tartom magam sem szépnek, sem csúnyának, hanem egyszerűen olyannak, amilyen vagyok; megvan magam módja arra, hogy szép legyek, még akkor is, ha nem mindenkinek tetszem. Egyértelmű, hogy ha egy igazán szép lány mellett vagyok, akkor biztosan kisebbrendűnek fogom érezni magam, még akkor is, ha szerintem ez a lány inkább egy disznóra hasonlít. Az is egyértelmű, hogy ha egy fiúval vagyok, aki érdeklődik irántam, megpróbálok egy kicsit többet kihozni magamból, anélkül, hogy túlzásba vinném.” Mivel még nem ismerjük önmagunkat, mások tekintetén keresztül próbálunk tetszeni magunknak. Ezért vagyunk készek olyan alakot ölteni, ami nem a sajátunk. A legrosszabb az egészben az, hogy az a szerep, amelyet annyira csábítónak hittünk, néha éppen azt eredményezi, hogy elmenekül az, akit el akartunk csábítani. Mindenesetre a csúfság és a szépség abszolút értelemben nem létezik. Nagyon fájdalmas lehet felfedezni a belső csúfságot valakiben, akinek a fizikai szépsége elcsábított minket. Becsaptuk magunkat valakivel kapcsolatban, azt hittük, hogy belül ugyanolyan szép, mint kívül. Ezzel szemben elég beleszeretni valakibe, akit csúnyának tartottunk, hogy rájöjjünk, hogy amikor szeretünk, mindez már nem számít. Pino Pellegrino SDB bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU

2026-04-13 11:14:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=kazincbarcika___kortalan_muveszet_kiallitas_a_don_bosco_sportkozpontban Szaléziak.hu Május 11-ig látogatható a nyugdíjas amatőr alkotók és művészek munkáiból rendezett kiállítás a Don Bosco Sportközpont „Üveg Galériájában”.

A kiállításon, amely a „Kortalan művészet” nevet viseli, szerepelnek remek festmények, rajzok, horgolások, dekupázs- és (tű)goblein technikával készült művek válogatása. Ezek készítői kivétel nélkül amatőr műkedvelők, ám ez nem látszik a kezük munkáján. „Ez a kiállítás azért különleges, mert abba kapunk betekintést, hogy mi hajtja ezt a motort. Az alkotás öröme kiváló üzemanyag. Amit itt látunk – festmények, grafikák, makettek, gobleinek, horgolások, hímzések – mind ennek az örömnek a lenyomatai. Nem hivatásos művészek, alkotók munkái, hanem olyan embereké, akik egyszerűen örülnek annak, hogy létrehoznak valamit, hogy kifejezik magukat. Nem kell mindig a tökéletességet hajszolni. Olykor fontosabb megtalálni a kapcsolatot – önmagunkkal, egymással, a világgal. Köszönjük a meghívást!” – írják a Don Bosco Sportközpont közösségi oldalán. www.facebook.com/DBSbarcika/Szaléziak.HU

2026-04-13 09:42:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=meghivo_laura_vicuna_csaladi_napra_egerbe Szaléziak.hu Hagyományteremtő céllal, immár harmadik alkalommal szervezik meg az egri Szalézi Oratóriumban a Laura Vicuña Családi napot, melyre gyermekeket, animátorokat, családokat és más házak szerzetesnővéreit is várja a Segítő Szűz Mária Leányainak egri közössége.

Idén a program 2026. április 18-án, szombaton lesz 10 órától 15 óráig. A családi napon lehetőség lesz játékra, beszélgetésre, új barátságok és ismeretségek kötésére, valamint kézműves foglalkozáson való részvételre is. A program fő eleme a közös családi szentmise. A nap folyamán meleg ebéddel várják a résztvevőket az egri Szalézi Oratórium szalézi munkatársai. Előzetes regisztráció idén nem szükséges. Szeretettel várnak  mindenkit! Cím: 3300 Eger, Malom utca 11. Egri Szalézi Oratórium donbosconoverek.hu/ Szaléziak.HU

2026-04-12 16:03:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=szalezi_szavak___husvet_2_vasarnapja Szaléziak.hu Húsvétkor ünnepeljük Krisztus földtámadását. A húsvéti hit első jele az üres sírbolt. De ez nem elegendő húsvét hitéhez. Többre van szükségünk. Talán Péternek és Jánosnak, akik odafutottak a sírhoz és benéztek, és azt írja János, hogy láttak és hittek, nekik elég volt. De nekünk ma többre van szükségünk, és megkapjuk ezt: Jézus nemcsak, hogy az üres sír jelét adja nekünk a húsvéti hit alapjának, hanem a találkozásait, megjelenéseit, amelyekről aztán az apostolok tanúskodnak.

Jézus nem véletlenül maradt velünk 40 napon át azért, hogy az apostoloknak újra és újra megjelenve megtanítsa őket arra, hogy mit is jelent az ő föltámadása, és ne csak tanuljanak ezekből a találkozásokból, hanem hitet merítsenek. Egy olyan hitet, amiről aztán életük teljességében tanúskodni is fognak. Hogy ez legyen az életük legmeghatározóbb élménye. Hogy „láttuk az Urat, hogy találkoztunk vele, ahogy együtt ittunk és ettünk vele, hogy beszéltünk vele”... Vagy ahogy a mai evangéliumban látjuk, ahogy megérinthettük a Szent Sebeket, ahogy Tamást bíztatja Jézus. Ezek a jézusi megjelenések, amikor feltárja magát, föltámadott, megdicsőült testében istenfiúságát és győzelmét, ez elsősorban az apostolok hitét erősíti meg. De ez jelenti azt, hogy erre az erős apostoli hitre és az ő tanúságtételükre tud ráépülni a mi hitünk, ahogy azt olvastuk is a szentleckében, hogy akik már nem látták és mégis hisznek benne. Ebben a mai evangéliumban Jézus kétszer is megjelenik a tanítványoknak, mind a kétszer azzal köszönti őket, hogy: „Békesség nektek!” Mondhatnánk, hogy ebben semmi különös nincsen, hiszen a „Shalom”, „Shalom alechem” zsidó köszönés, mint a mai napig, lényegileg bárhol egymást köszöntve természetes, és annyit jelent, hogy igen, békesség. Ezt az ősi, Istenitől kapott legfőbb áldást kívánja másiknak: a békességet. Ami így, önmagában is egy Isteni ajándék, egy szent, egy szép dolog, amire ember Isten nélkül nem képes, látjuk a mai forrongó, hadakozó, gyűlölködő világban, de itt azért azt látjuk Jézus kiegészítő szavaiból, tanításaiból, aztán meg is értjük, hogy ennél is többet jelent. Ez a „békesség nektek” már nemcsak a teremtett rend világában, emberek közötti, Istentől kapott békességet jelenti, hanem az Istennel való kiengesztelődést jelenti. Azt jelenti, hogy az ember, aki méltatlan az Isten színe elé állni bűneivel, nyomorával, hibáival, vétkeivel, azt Isten magához emelte, hogy Isten utána ment nemcsak Ádámnak a bűne után: „Ádám, hol vagy?”-, hanem utána megy az emberiségnek, és utána megy személyesen mindannyiunknak a bűnünkben és hibánkban, és keres bennünket. Talán a teológusok még ilyet is mernek mondani, hogy ez a mindenható, örök és hatalmas Isten egyik leggyengébb pontja, hogy vágyik az emberre, hogy keresi az embert, hogy ki akar engesztelődni vele és magához akarja ölelni. Persze mindezt úgy, hogy egyfajta vonzással, szeretettel, irgalmassággal, hiszen nem akarja felülírni az ember méltóságát, szabad akaratát, személyes döntését. Isten irgalmas szeretettel keresi az embert, és éppen ezért mi nem is igazából valamilyen vallásban élünk, mert a vallás alapvetően arról szólna, hogy az ember keresi az Istent, és próbálja valahogy meghódítani áldozatokkal, adományokkal, imádságokkal. A kereszténységben ez pont a feje tetején áll, azaz rendezetten, mint ahogy az mi emberi gondolkodásunkban, hogy Isten keres téged, Isten keres minket. Nekünk nem kell semmilyen extra mutatványokat prezentálnunk, és nem kell elkábítanunk, és elszórakoztatnunk, és valahogy a magunk oldalára csábítanunk az Istent, mint a pogány vallások tanítják, hanem Isten keres téged. És ez annyira megjelenik a mai evangéliumban, hogy nemcsak a „békesség nektek” és a kiengesztelődés ajándéka, hanem ahogy Jézus Tamással találkozik. Eleve érdekes, hogy a föltámat Jézusban semmi triumfalizmus nincsen, semmi dicsőséges megnyilvánulás nincsen. Egyszer sem mondja azt az apostoloknak, hogy: „Hát gyerekeim, hát ti azt mondtátok a vacsoránál még, hogy veled vagyunk, kitartunk melletted, aztán úgy szétszaladtatok, hogy a kereszten hiába néztem körül, csak egy volt ott a legfiatalabb az anyámmal. A többiek…” Nem kéri számon Jézus, hogy: „Hol voltatok az én keresztutamon, miért nem voltatok velem és mellettem?” Nem kéri számon Jézus tőlük, hogy miért szaladtak szerte szét, hanem finom szeretettel, mint egy újra összegyűjti őket, Jeruzsálemben és Galileában. Újra megjelenik nekik és kifejezi az ő szeretetét irántunk, olyannyira, hogy még Tamásnál sem hangzik el semmilyen számunk kérő mondat. Tamás nincs ott, amikor megjelenik Jézus, a többiek lelkesen mondják, hogy: „Láttuk az Urat!, ő meg azt mondja, hogy: „Hát, én nem hiszem, csak ha…” - és milyen jó ez a tamási kétkedés a mi számunkra! Tamásnak a kétkedése, és nem mondanám itt azért hitetlennek, hanem inkább ilyen kétkedőnek, azt a gyümölcsöt és ajándékot adja majd, hogy neki külön, erőteljesebben föltárja Jézus az ő szent sebeit és megmutatja azokat. Tamásnak talán nem is az a legfőbb bűne, az már csak egy következmény, hogy ő kételkedik a többiek szavában. A baj az, amért ő a kétség útján kell, hogy járjon, és bizonytalanságban kell, hogy legyen egy ideig Jézussal kapcsolatban, hogy nincs ott a közösségben, nincs együtt a többiekkel, elszakadt tőlük. Mint mondhatnánk, hogy elszakadt az egyháztól, hiszen akkor és ott ők voltak az egyház, az egyház közössége. És Tamás külön utakon jár, elszakad, nem tart együtt a csapattal, és kimarad abból az élményből, abból a nagyon fontos eseményből, hogy Jézussal, a Földtámadottal találkozzék. Azt gondolom, mai vasárnapnak ez egy nagyon fontos tanítása mi számunkra, hogy Jézussal a Földtámadottal az ő közösségében tudok találkozni. Ahova ő meghív engem, és meghív bennünket. Nincs magán Krisztus, és nincsenek külön utak Jézushoz. Jézus az apostolok tanúságtételére épülő Anyaszentegyházban mutatja meg magát, nyilvánítja ki magát, adja nekünk magát. És ha ezt az apostoli tradíciót és az Anyaszentegyházat félredobjuk, akkor a külön utainkon csak egy hamis Krisztussal találkozhatunk. Nincs olyan, hogy hiszek a magam módján, mert nincs magam módján Krisztus. Apostoli módon való Krisztus van, aki az apostolok számára azért mutatta meg magát, hogy az ő tanúságtételükre épülhessen a mi hitünk. Az egy szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Ma, amikor sajnos az individualizmus mindent legyőz és mindent szétrombol, vállalkozásokat, de hát még drámaibb, amikor családokat és barátságokat, akkor sokszor azt látjuk, hogy az egyházat is. Mert kényelmesebb egy magam számára berendezett Krisztus, mint egy olyan, aki az egyház közösségében áll elénk, akit nem a saját vágyaim, a saját elgondolásaim szerint alakítom. Hiszen itt az a lényeg, hogy nem én alakítom Krisztust, hanem ő alakít engem. És nagyon sokszor azt látjuk, hogy az Apostoli Anyaszentegyházhoz tartozás, mint egy közösséghez tartozás, az felelősséggel, kötelezettségekkel, nehézségekkel jár. És nem azt látjuk benne, hogy örömmel jár is, erővel, támogatással. És amíg bizony a kötelezettség részt érezzük benne elsősorban, addig talán egyszerűbbnek tűnik egy kötelezettségek nélküli, magán Krisztus kialakítása és egy magán vallásosság, ami persze csapda, hiszen bálványimádáshoz és csalódáshoz fog vezetni. Majd persze a csalódást visszavezetem az eredeti Krisztusra, és azt tagadom meg, akit korábban elhagytam. Látszik a mai Apostolok Cselekedete olvasmányból is, hogy mennyire fontos a krisztusi közösség. Azt mondja - ez volt az első mondat ma, mint Isten igéje -, hogy a jeruzsálemi hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. Ez az ősegyház képe, amit elénk ad, mint egyház. Állhatatos kitartás, azaz nem kedv, nem hangulat, hanem elkötelezettség, a hit teljes önátadása, de nem akármiben. Az apostolok tanításában ez a kérügma, az isteni Ige hirdetése, a Krisztusról szólt tanúságtétel, a tanítás mellett az apostolok közösségében, az agpéban, a közösségi szeretetben, amelyet megéltek a kenyértörésben - ez a mi mai szentmisénk -, és az imádságban. Imádságban egymást hordozva. Ez a mi útunk is, csak ez lehet a mi útunk is, hogy akár az individualizmust, akár a hamis Krisztus kísértését le tudjuk győzni, és hogy lássuk az Urat, és hogy mi is a szent sebeit megérinthessük, és ez erőt és életet adjon nekünk. Tamás megkapja azt az élményt, és közvetíti is felénk tanúságtételével, hogy ő Jézus kezén és lábán a sebeket látja. Ezek a sebek a téged kereső Jézus szeretetének sebei. Általában a szeretet sebekkel jár. A szeretet fáradtsággal jár, a szeretet munkával jár, a szeretet küzdelemmel jár, a szeretet áldozattal jár, a szeretet sebekkel jár. Krisztus szent sebei, amelyekre föltekintünk, az értünk való szeretetből megnyilvánuló, a nekünk Istennel való kiengesztelődést és békességet hozó szeretetnek a sebei. Krisztus ma így köszönt téged: „Békesség neked! Kiengesztelődtem az atyával, legyőztem a bűnt, legyőztem a halált, legyőztem a gonoszt. Meghívlak egy életközösségre.” Mi pedig ugyanazt válaszolhatjuk, mint Tamás apostol: „Én Uram, én Istenem!” - leborulva előtte, hálát adva neki. Ezzel a leboruló háladással mondjuk el most a hitvallásunkat!   P. Ábrahám Béla SDB   Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. április 12-én.   Szaléziak.HU

2026-04-11 18:00:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=utcagyerekek_lathatatlan_fiuk_es_lanyok_akik_eselyt_es_uj_eletet_keresnek Szaléziak.hu Az Utcagyerekek Nemzetközi Napján, amelyet április 12-én, vasárnap ünnepelünk, a madridi MISIONES SAESIANAS missziós iroda felhívja a figyelmet több mint 100 millió fiú és lány nehéz helyzetére, akik otthon nélkül, erőszaknak kitéve és alapvető jogokhoz való hozzáférés nélkül élnek. Ezzel a valósággal szembesülve a szaléziak öt kontinensen 138 országban dolgoznak, hogy menedéket, védelmet, támogatást és második esélyt nyújtsanak nekik az oktatáson keresztül. A végső cél a családjukba való visszailleszkedésük, valamint az, hogy az iskolába való visszatéréssel vagy egy szakma elsajátításával saját életük kulcsfontosságú szereplőivé és jövőjük uraivá váljanak.

Nincsenek pontos adatok, de becslések szerint világszerte 100−150 millió gyermek él az utcán. Hajléktalanul, védtelenül és családjuktól távol a szegénység, erőszak és lehetőségek hiánya jellemzi őket. A társadalom nagy része számára ezek a gyerekek láthatatlanok, akiknek alapvető jogai - mint például az élelemhez, az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz való jog - sérülnek. Gyerekek, akik idő előtt felnőtté váltak, akik megtanultak túlélni, és elfelejtették, hogyan kell játszani… A jelenség Ázsiában, Afrikában és Amerikában is megtalálható, és az ellenőrizetlen városi növekedés, a családi konfliktusok és a társadalmi kirekesztés miatt folyamatosan terjed. Sokakat elhagytak vagy elűztek otthonaikból; mások a bántalmazás elől menekülnek. Mindegyikük számára az utca az egyetlen menedék, de egyben az állandó kockázatok környezete is. Az olyan történetek, mint Andréé Kinshasában (Kongói Demokratikus Köztársaság), ezt a valóságot tükrözik. Évekig elhagyatott autókban aludt, és alkalmi munkákat keresett, hogy ételt tegyen az asztalra. Az utca volt az egyetlen otthona, amíg kapcsolatba nem került a szalézi misszionáriusokkal. Ma egy oktatási program része, ahol visszanyerte a megszokott rutinját, a biztonságát, a családi légkört és a lehetőséget, hogy egy másfajta jövőt képzeljen el. Andréhoz hasonlóan több ezer gyermek alszik piacokon, állomásokon, műhelyekben vagy szeméttelepeken; bizonytalan körülmények között dolgoznak, vagy csoportokban élnek, hogy megvédjék magukat éjszaka. A lányok ráadásul különösen ki vannak téve az erőszaknak és a szexuális kizsákmányolásnak. Az utcán élő gyermekek megkeresése az első lépés ahhoz, hogy megmentsék őket a veszélytől. Ezzel a helyzettel szembesülve a szalézi misszionáriusok számos országban indítanak programokat, hogy elérjék ezeket a gyerekeket és alternatívát kínáljanak nekik. Multidiszciplináris csapatokon keresztül – amelyekben pedagógusok, szociális munkások, pszichológusok és egészségügyi személyzet is dolgozik – menedéket, élelmet, támogatást, egészségügyi ellátást és oktatást biztosítanak, azzal a céllal, hogy elérjék társadalmi és családi reintegrációjukat. Az első lépés a lényegesebb dolog helyreállítása: a biztonságé és a méltóságé. Az ágyban alvás, a tiszta ruhák és a napi háromszori étkezés olyan változások, amelyek egy új út kezdetét jelzik. Apránként a gyerekek megtanulnak együtt élni, bízni egymásban és egy élettervet kidolgozni az utcán kívül. Az oktatás ekkor válik a változás kulcsfontosságú eszközévé. Lehetővé teszi számukra a traumák leküzdését, az önbecsülés visszaszerzését és olyan készségek fejlesztését, amelyek egy másfajta jövő kapuját nyitják meg. Ugyanakkor a programok arra is törekszenek, hogy megtalálják a családjukat, vagy biztonságos környezetet teremtsenek, ahol biztonságban nőhetnek fel. Audiovizuális kezdeményezésein keresztül a MISIONES SAESIANAS rávilágít erre a valóságra, és hangot ad azoknak, akiknek ritkán van hangjuk. Történetek, amelyek nemcsak az utcai élet keménységét mutatják be, hanem a nehézségek leküzdésének képességét is. Az Utcagyerekek Nemzetközi Napján, amelyet április 12-én, vasárnap ünnepelünk, a MISIONES SALESIANAS és az öt kontinensen dolgozó szalézi misszionáriusok elkötelezettsége egyértelmű: továbbra is támogatni, védeni és lehetőségeket biztosítani. Mert egyetlen gyermeknek sem szabad otthon, oktatás és jövő nélkül felnőnie. ANS-Madrid/Szaléziak.HU

2026-04-11 17:33:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=don_bruno_joejszakatja___a_kenyer Szaléziak.hu Az első világháború után, egy nagy éhínség idején Breitenbach professzor, a neves orvos súlyosan megbetegedett. Betegségével együtt általános kimerültség alakult ki nála. Orvosai először a tápláló étrendről morogtak, majd leverten vállat vontak. Éppen ezekben a kritikus napokban egy ismerőse küldött egy fél vekni kenyeret.

A professzor annyira örült az ajándéknak, hogy még meg sem tudta enni. Tudta, hogy szomszédjának, egy tanárnőnek van egy beteg lánya, aki éhezik. Így hát azt mondta: "Mit csináljak ezzel? Öreg vagyok már. Sokkal hasznosabb lesz annak a fiatal életnek." És elküldte a házvezetőnőjét, hogy vigye el a kenyeret a tanító lányának. A tanító sem volt hajlandó megtartani magának a kenyeret, hanem úgy döntött, hogy odaadja egy idős özvegyasszonynak, aki a város egyik szegény negyedében egy padláson talált menedéket. A kenyér különös utazásának nem volt vége. Az idős asszony elvitte a lányának, aki két gyermekével egy nem messze lévő pincében húzódott meg. Az asszonynak viszont eszébe jutott a betegeskedő idős orvos, aki néhány házzal odébb lakott. Emlékezett rá, hogy nem sokkal korábban az orvos kezelte az egyik súlyosan beteg gyermekét, anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe. A fél kenyeret a hóna alá dugta, és elment az orvos házához. „Így kaptuk vissza” – magyarázta a házvezetőnő. Miután a professzor kezébe vette a kenyeret, és megtudta, hogy zarándokútra indult, mélyen meghatódott, és azt mondta: „Amíg ennyi szeretet van közöttünk, addig semmitől sem félek.” Nem ette meg a kenyeret, hanem azt mondta: „Meg kell őriznünk, és valahányszor rosszul viselkedünk, elővesszük és megnézzük.” Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégszenek. Vehetsz orvosságot, de egészséget nem. Vehetsz tárgyakat, de családot nem. Vehetsz együttélést, de szeretetet nem. Könyvet, de intelligenciát nem. Feszületet, de hitet nem. Luxust, de szépséget nem. Gyönyörű hálószobát, de alvást nem. Pazar sírboltot, de mennyországot nem. P. Bruno Ferrero SDB donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-04-10 17:55:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=missziok_afrikabol_europaba Szaléziak.hu Ilodigwe Emmanuel Chekwube története egy nigériai fiatalember története, aki vallásos neveltetésben részesült, és úgy döntött, hogy egy önmagánál nagyobb hívásnak tesz eleget. Don Bosco Szaléziként elhagyta Nigériát, hogy ott szolgáljon, ahol a kongregáció jelenléte a legsebezhetőbb. Szembesült a nyelvi akadályokkal Libériától Magyarországig, a kulturális elszigeteltséggel és egy külföldi magányával – nem saját erejéből, hanem azzal a bizonyossággal, hogy aki küldte, az gondoskodik is róla. Története kézzelfogható tanúságtétele a missziós hitnek, amelyet Európa szívében éltünk meg.

Ilodigwe Emmanuel Chekwube vagyok. Isuaniochából származom, Anambra állam Awka North önkormányzati területéről, Nigériából. Hatgyermekes család ötödik gyermeke vagyok – négy fiú és két lány –, és egy erős katolikus családban nőttem fel, ahol a hit megélt valóság volt. Ez a neveltetés segített abban, hogy személyes és egyre mélyebb kapcsolatot alakítsak ki Istennel. Hiteles tanúk vettek körül, akik vezettek Jézus iránti szeretetemben és lelki növekedésemben. Az iskolai záróvizsgáim után, szívemben érezve a vágyat, hogy Istent és a fiatalokat szolgáljam, kapcsolatba kerültem a szaléziakkal. 2012-ben tettem le első fogadalmaimat, és azóta Don Bosco karizmája iránti szeretetem még mélyebbre gyökerezett. Már a novíciátusom utáni időszakban – és előtte is – megdöbbentett, hogy a világ különböző részein egyes szalézi házak bezártak a rendtársak hiánya miatt. Ez a valóság mély kihívást jelentett számomra, és felébresztette bennem a vágyat, hogy elérhetővé váljak olyan helyeken, ahol a szalézi jelenlét törékenyebb volt. Amikor elkezdtem komolyan gondolkodni a misszión, a legnagyobb félelmem ez volt: „Mi van, ha egy olyan országba küldenek, ahol nem beszélnek angolul? Mi lesz velem?” A félelem valós volt, de nem hagytam, hogy megbénítson. Miután intenzíven imádkoztam és beszélgettem néhány misszionáriussal, összeszedtem a bátorságomat, hogy jelentkezzek misszióba. Első kérésemet elfogadták, de mivel a tartománynak gyakornokokra volt szüksége, először egy belső missziós területre, Libériába küldtek. Egy év szolgálat után is erősen éreztem az elhívást ad gentes, és újra jelentkeztem. Ezúttal Magyarországra, a Kongregáció egyik legkisebb tartományába neveztek ki. A félelmem valósággá vált. Egy olyan országba érkeztem, ahol nem beszéltek angolul. Nem volt könnyű beilleszkedni egy teljesen új környezetbe, ahol minden más volt – a nyelv, az éghajlat, a kultúra, az ételek, az életmód. Az alkalmazkodás időt és türelmet igényelt. Egy bizonyosság azonban megerősített: a kapcsolatom azzal, aki elküldött engem, minden nehézségnél nagyobb. Ha az Úr arra hív, hogy egy új földön szolgáljak, hajlandó vagyok mindent a nulláról kezdeni. Ez az üzenet, amit szeretnék megosztani azokkal, akik ezt olvassák. Amikor Isten valami újra hív, bizalommal válaszolj. Légy kész az újrakezdésre. Ő soha nem hagyja el azokat, akik rábízzák magukat. Ezzel a meggyőződéssel megtanultam jobban bízni, türelmesebbnek lenni, és komolyan elköteleződni a nyelvtanulás mellett. A magyar nem volt könnyű, de Isten, a rendtársaim és a fiatalok segítségével sikerült megtanulnom. Vannak még területek, ahol fejlődnöm kell, de felismerem, hogy nem a saját erőm tartott meg, hanem az Ő kegyelme. Aki küld, Ő gondoskodik a küldetéshez szükséges dolgokról is. Hamarosan ünneplem Magyarországra érkezésem tizedik évfordulóját. A tartományban töltött szolgálat gazdag és pozitív élmény volt számomra. Egy olyan európai kontextusban, amelyet a templomba járás csökkenése jellemez, Magyarország továbbra is olyan ország, ahol az egyház, a család és az emberi méltóság még mindig jelentős társadalmi elismeréssel bír. Hálát adok Istennek, hogy itt szolgálhatom Őt. Tartományunk kicsi. A misszióban azonban elsősorban nem a mennyiség számít, hanem a jelenlét és a tanúságtétel minősége. Minden bizonnyal kegyelem lenne, ha új misszionáriusokat fogadhatnánk, hogy kiterjesszük szolgálatunkat a fiatalok és Isten Országának terjesztése felé. A létszámhiány kihívást jelent, de nem a legnagyobbat. A legmélyebb nehézséget, amit látok, a hit családon belüli átadása jelenti. Régen a szülők tanították imádkozni gyermekeiket, és vezették őket keresztény útjukon. Ma néha előfordul, hogy az egyházi életben való részvételt csak az iskolai vagy sporttevékenységek motiválják. A vasárnap könnyen csak egy átlagos nappá válhat. Pedig éppen az Istennek szentelt idő az, ami értelmet és beteljesülést ad minden másnak. Az Úr napjának megszentelése azt jelenti, hogy Istent helyezzük vissza a középpontba. Szóval, mi a feladatom szalézi misszionáriusként? Hitelesen megélni a hitet, és elsősorban az életemmel újra evangelizálni. A mai fiatalokat nem annyira a szavak, mint inkább az állhatatosság nyűgözi le. Ha látják, hogy amit hirdetsz, az összhangban van azzal, ahogyan élsz, akkor megnyílnak a meghallgatásra. Úgy hiszem, ez egy kiváltságos út Európa újraevangelizációjához, kézzelfogható tanúságtétel. Úgy élni, hogy bárki „olvashassa az evangéliumot” az életedben. Krisztust képviselni, nem a világ útjait. Jelenleg a péliföldszentkereszti szalézi közösségében élek egy indiai, egy vietnami és egy magyar rendtársammal. Lelki vezetőként és hitoktatóként szolgálok egy szalézi középiskolában. Igazi missziós határvidéknek tartom; sok diák nem hitét gyakorló családból származik, de keresnek. Kérdéseik vannak; vágyakoznak az értelemre; a teljességre vágynak. Jelenlétem célja közöttük a kísérés, hogy segítsek nekik közelebb kerülni Krisztushoz a meghallgatás, a példamutatás és a türelem által. Ez nem mindig könnyű, különösen akkor, ha kulturális vagy nyelvi félreértések merülnek fel, de igyekszem alázattal élni, hajlandó vagyok tanulni és tanítani. Közösségünk oratóriumot is működtet, és intenzív plébániai életet él. Az együttműködés nagy ajándék; mi vetjük el a magokat, és Istenre bízzuk a növekedést. Végezetül szeretnék rámutatni a küldetést alátámasztó három pillérre: az imádságra, az adorációra és a zarándoklatra. Ima nélkül a küldetés elveszíti gyümölcsözőségét. Don Bosco munkájának nagysága a Úrra való teljes ráhagyatkozásból született, Mária a Keresztények Segítsége közbenjárására. A csendes imádásban erőt merítek a mindennapi küzdelmekhez; Őelőtte világosságot, vigaszt és megújult bátorságot találok. Ő az örömöm forrása. A zarándoklat is, lelki élményként megélve, erősíti a hitben a testet és a szívet. A történetem egyben meghívás is. Ne hagyd, hogy a félelem elnémítsa Isten hangját. Ha úgy érzed, hogy távoli vidékekre hív, indulj útnak bizalommal. Ha helyi küldetésed van, légy misszionárius a mindennapi életedben. Minden keresztény, bárhol is legyen, arra hivatott, hogy Krisztus világosságát tükrözze. donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-04-09 12:15:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ukrajna___a_narnia_szalezi_liceum_husz_eve_egy_tortenet_folytatasa Szaléziak.hu Márciusban ünnepelte az odesszai „Narnia” szalézi líceum alapításának 20. évfordulóját. A jubileum örömteli alkalommá vált arra, hogy a hála, az emlékezés és a remény légkörében összehozza az intézmény diákjait, tanárait, szüleit, öregdiákjait és barátait.

Az ünnepség meleg és ünnepi hangulatban zajlott. Gyermekelőadások, zene, színházi előadások és megemlékezések révén a közösség elmélkedhetett az iskola elmúlt két évtizedben történt történetén és fejlődésén. Ezek a közös pillanatok nemcsak az iskola történetének fontos mérföldköveit emelték ki, hanem a líceum körül kialakult mély közösségi és egységtudatot is. Az évek során a „Narnia” sokkal többé vált, mint egy oktatási intézmény. Valódi szalézi oktatási, kísérési és emberi formálódási környezetté fejlődött, ahol a gyermekek és fiatalok lehetőséget kapnak arra, hogy tudásban, értékekben, felelősségben és hitben növekedjenek. Bosco Szent János  nevelő karizmája által ihletve a líceum folytatja küldetését, hogy becsületes polgárokat és jó keresztényeket neveljen. Az iskola tartós hatásának különösen jelentőségteljes jele, hogy néhány korábbi diákja tanárként és munkatársként tértek vissza „Narniába”. Jelenlétük élő tanúbizonysága annak a mély köteléknek, amelyet sok fiatal továbbra is ápol ezzel a környezettel, valamint annak a pozitív hatásnak, amelyet személyes és szakmai fejlődésükre gyakorolt. Ukrajna jelenlegi kontextusában, amelyet számos kihívás jellemez a gyermekek és fiatalok számára, az olyan helyek, mint „Narnia”, továbbra is különösen fontosak. Nemcsak oktatást kínálnak, hanem stabilitást, támogatást és reményt is. Emiatt a 20. évforduló nemcsak a már megtett út ünneplésévé vált, hanem a jövőbeli küldetés megújult megerősítésévé is: továbbra is a növekedés, a kíséret és a szalézi jelenlét helyszíne maradni a fiatalok körében. ANS – Odessza/Szaléziak.HU

2026-04-08 12:27:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=olaszorszag___a_testveriseg_es_a_szolgalat_husvetja_a_fiatalkoruak_bortoneben Szaléziak.hu Húsvét ünnepének csúcspontján, 2026. április 5-én, vasárnap, a remény egy kis jele született a rovigói új fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetének falai között. Hat fiatalból álló csoport, akiket Lorenzo Piola atya, a Porto Viro-i szalézi közösség tagja, és Emanuele Zof atya, az Észak-Kelet-Olaszországi Szent Márk Tartomány (INE) tömegtájékoztatásért felelős képviselője kísért, úgy döntött, hogy ezt a különleges napot a fogva tartott fiúkkal együtt tölti, elhozva a feltámadt Úr fényét és örömét a börtönbe.

A nap központi eleme a szentmise volt: egy intenzív, egyszerű és mélyen hiteles pillanat, amelyben Isten Igéje helyet kapott a törékeny, mégis nyitott szívű történetek között. Ebben a különleges környezetben a húsvéti üzenet még konkrétabb értelmet nyert: a feltámadt Krisztus azért jön, hogy megkeresse az embert, korlátok és távolságtartás nélkül, ott, ahol az élet a legcsendesebbnek tűnik. A liturgia mellett a délután a szalézi stílusban megélt evangelizációval folytatódott, amelyet a közelség, a meghallgatás és a megosztás jellemzett. A fiatalok családias légkört tudtak teremteni, ahol még a legegyszerűbb gesztusok is a hiteles kapcsolat lehetőségévé váltak. Különösen jelentős volt a húsvéti tojás „feltörésének” pillanata, amelyet az ünneplés és a közösség jeleként éltek meg. E gesztus körül spontán módon kialakult a testvériség légköre, amely nemcsak a fiatal fogvatartottakat, hanem a jelenlévő börtönőröket is bevonta, átlépve a szerepeket és a távolságokat az emberiség közös megtapasztalásában. Játékokból, mosolyokból és könnyed pillanatokból nem volt hiány, ami még élénkebbé és lebilincselőbbé tette a délutánt. Egy nehézségekkel teli helyen – még ha csak néhány órára is – felmerült a közösségként való együttlét lehetősége. „Pontosan az ilyen élményekben ismerjük fel a szalézi küldetés lényegét: diszkréten és hűséggel ott lenni a fiatalok, különösen a legkiszolgáltatottabbak mellett, nemcsak szavakkal, hanem jelenléttel, kapcsolattal és konkrét reményt kínálva nekik” – jegyezte meg Zof atya. Végül így vonta le a következtetést: „Még a börtönön belül is kivirágozhat a húsvét.” ANS – Rovigo/Szaléziak.HU

2026-04-07 18:01:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=a_rendfonok_aprilisi_uzenete___jeruzsalem_emmauszi_ut Szaléziak.hu Az emmauszi tanítványok története a belső átalakulás útja: a lelki vakságból a Feltámadott felismerésébe vezet. Három olyan mozzanatot szeretnék kiemelni belőle, amelyek ma is üzenetet hordoznak a számunkra.

A pusztán emberi értelem önmagában nem elég Az emmauszi tanítványok története megmutatja a pusztán emberi értelmezés korlátait. Ismerték az eseményeket – a keresztre feszítést, az üres sírról szóló híreket –, de csak mint puszta információkat. Számukra ezek a tények „sírt”, „kudarcot” és „zsákutcát” jelentettek. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt” (Lk 24,21). Minden a múlt részévé lett, és a remény meghalt. Ez az érzés erőteljesen megszólít bennünket ma is. Információk garmadája között élünk, mégis gyakran az értelmetlenség fogságában maradunk. A hírek, a traumák és korunk ellentmondásai – ha csak emberi szemmel nézzük őket – könnyen kétségbeesésbe vezetnek. A tanítványok beszélgetése a miénket tükrözi: a jelentés nélküli tények nem világosságot hoznak, hanem terhet raknak ránk. Gondolkodásuk saját emberi kategóriáik közé zárult, amelyek önmagukban nem képesek befogadni a feltámadás titkát. Hányszor törekszünk arra, hogy a hitet pusztán értelemmel, társadalomtudományi elemzéssel vagy intézményi kérdések rendezésével „oldjuk meg”? Pedig ez az erőfeszítés nélkülözi az isteni levegőt, és elveszíti a lélek oxigénjét. Jézus mint útitárs: a prófétai távlatok megnyílása Ami igazán megérint, hogy Jézus, amikor melléjük lép az úton, nem fedi föl azonnal magát. Előbb meghallgatja őket („Miről beszélgettek itt az úton?”), és csak utána tanít. Nem bagatellizálja el a fájdalmukat, hanem türelmes szeretettel vezeti őket: „Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak” (Lk 24,27). Jézus nem erőlteti rájuk a megértést, még akkor sem, ha éppen erre volna szükségük. Inkább arra hívja őket, hogy tágítsák ki a látókörüket. Gyengéden vezeti ki őket saját gondolati labirintusukból. A tanítványok gondolkodása és a Messiásról alkotott képük a Szentírás fényében kitágul és elmélyül. A próféták üzenete élő szó, nem halott betű. A legszebb az, hogy bár figyelmesen hallgatták, mégsem ismerték fel őt, amikor tanított. A felismerés csak később jön el. Reményük még törékeny, mégis meginvitálják őt asztalukhoz – a kenyértörésében. Ebben fontos tanítás rejlik számunkra is. Nem elég pusztán a tudást továbbadni, bármilyen nemes és sürgető is legyen. Az embereket türelemmel kell kísérni, hogy saját életüket, kérdéseiket és reményeiket Jézus üzenetének tágabb fényében lássák. Ez a figyelmes hallgatás közösséget feltételez, és a közösségből táplálkozik. Ez az út vezet a valódi megértéshez, amikor „megnyílik a szív szeme”. Találkozás a kenyértörésben: nyitott szemmel, mégsem látva A paradoxon gyönyörű: „ Ekkor megnyílt a szemük, s felismerték. De eltűnt a szemük elől” (Lk 24,31). Éppen akkor találkoznak vele, amikor már nem látják – a vendégszeretetben és a kenyértörés közösségében ismerik fel őt. Itt tárul fel a legmélyebb valóság. Az Eucharisztia nem csupán egy rituális emlékezés, hanem Krisztus jelenlétének élő valósága, amely az önátadásban és önmaga megosztásban válik láthatóvá. A két tanítványnak ekkor már nincs szüksége állandó, látható bizonyítékra. Valami mélyebbet éltek át: részesedtek az ő önátadásából. Ehhez a három lépéshez szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni a saját utunk tekintetében.  a. Kilépni abból a hitből, amely az azonnali benyomások és a látszatok rabja Ma is kísért bennünket az a veszély, hogy Jézusba vetett hitünket a számító gondolkodás uralja: látni akarok, bizonyosságot keresek. Elfogadom – igen, de feltételekkel. Ezzel szemben Jézus, az emmauszi útitárs, egy másik útra hív bennünket: a közelség útjára, amely a meghallgatásban mélyül el, és a közösséghez vezet. Ez az út türelemmel és szeretettel van kijelölve. Jézus fokozatosan arra hív, hogy lebontsuk a félelemből és önvédelemből emelt falainkat, amelyek önmagunk foglyaivá tesznek. Az a Jézus, akit tanítása által felfedezünk, arra hív, hogy tovább lépjünk: kövessük őt az önátadásban. Arra kér, hogy mondjunk le a hamis képekről, és lépjünk ki a függőségek csapdájából, miközben ő maga ad példát, önmagát ajándékozva egészen a keresztig. Ha rá szegezzük tekintetünket, a meghalt és feltámadt Krisztusra, félelem nélkül ismerjük fel „börtöneinket”, és bátran felülkerekedünk rajtuk. b. A hit valódisága a vendégszeretetben mutatkozik meg A két tanítvány ellenállhatott volna Jézus szavainak. De nem tették! Hagyták, hogy megszólítsa őket. Ne feledjük, hogy minden reményüket elvesztették, talán még a hitüket is. Mégsem veszítették el a befogadás, a vendégszeretet képességét: még mindig olyan tanítványok voltak, akik képesek a szeretetre. Itt, ebben a pillanatban történik meg a fordulat: a vendégszeretetben ismerték fel őt. Amikor befogadták Jézust, ő teljesen önmagát adta nekik. Azt kérték, hogy maradjon velük – ő azonban úgy maradt, hogy bennük élt tovább. c. Az Eucharisztia: beteljesedés és új kezdet A kenyértörés nem a történet vége, hanem éppen az igazi kezdet. Bár már este volt, a két tanítvány azonnal visszatért Jeruzsálembe, a közösséghez, hogy tanúságot tegyen. A külső sötétségnek többé nincs hatalma arra a fényre, amely betölti a hívő szívét. Az Eucharisztia igazi ereje abban áll, hogy kifelé indít: a másik ember felé és Isten felé. Ez a Krisztusba vetett hit szépsége: a remény táplálja, és a szeretetben bontakozik ki.   P. Fabio Attard SDB, rendfőnök   bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU

2026-04-07 10:56:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=don_bosco_elso_misszionariusa Szaléziak.hu Túlfűtött természete, tele lendülettel, átérezte és átadta másoknak azt az örömöt, amit Don Bosco társaságában érezni lehetett: a munkát, a rohanást, az önfeláldozást. Gyakran előfordult, hogy a fiúk, miután jó éjszakát kívántak Don Boscónak, odamentek Don Caglieróhoz, és spontán szeretettel üdvözölték.” Így mutatta be Giovanni Caglierót az ivreai szalézi mű igazgatója, Giuseppe Guzzonato atya egy életrajzban, amelyet a Dél-Amerikába tartó első szalézi misszionárius indulás századik évfordulója alkalmából írtak.

Ennek az „úttörőnek” megfelelő temperamentummal kellett rendelkeznie, hogy szembenézzen a bizonytalanságokkal és a megnyíló evangelizációs terekkel, követve az alapító álmát , aki „Patagónia” létrehozását tűzte ki célul, és csak annyit kért, hogy a lehető leggyorsabban eljusson oda. Cagliero élete is az Asti régió Castelnuovo körüli szegletében kezdődött, akárcsak másoké, akik Don Boscóhoz kötik életüket, kezdve Savio Domonkossal. Egyfajta földrajzi címkéje ez a szent szenvedélynek, amely áldozathozatalt, optimizmust és jövőképet igényelt. Az edzett földműveseket – sajnos gyakran az éhség, néha a családi gyász is – az a tudat terhelte, hogy jövőjük messze ezektől a földektől fog megvalósulni. A kis Cagliero, aki 1838-ban született, látta, ahogy Don Bosco nagy tisztelettel övezve megérkezik Morialdóba, és lenyűgözte az, amit a személyiségében meglátott: „Tizenkét éves voltam, amikor először láttam. A plébános, a tanárom és a környékbeli papok vették körül, és észrevettem, hogy figyelemmel halmozzák el.” Don Bosco észrevette, hogy a fiú csodálattal néz rá, és addig beszélgetett vele, amíg az ki nem fejezte vágyát, hogy csatlakozzon a többi fiúhoz az oratóriumban, és megegyeztek, hogy a következő évben helyet talál neki a valdoccói szobákban.  A valóságban a „hely” abból állt, hogy az első néhány napban egy másik fiúval osztoztak az ágyon… szegényes anyagi körülmények között, de boldogan, ahogy Balllesio kanonok megjegyezte emlékirataiban: „Szegények voltunk, de szeretetben éltünk”.  Visszatekintve, ez volt a nélkülözhetetlen kiképzőtér ahhoz, hogy szembenézzenek azzal a kihívással, hogy tíz emberrel és egy bőrönddel átkeljenek az óceánon, a savonai irgalmas nővérekkel együtt, és először Buenos Aires kikötőjében, majd a Rio Grande dermesztő hidegében éljenek, miközben háború dúlt, hogy kiirtsák az őslakosokat Argentína déli részéről.  Don Bosco, aki ismerte emberi tulajdonságait és rendíthetetlen hitét, Don Giovanni Caglierót nevezte ki az első missziós expedíció vezetőjének. Ez is nyerő kockázat volt: Cagliero nyitotta meg Patagónia első szalézi iskoláját, alapította meg az első kórházat, amelyet a Segítő Szűz Mária Leányaira bíztak, és lovával belovagolt a tehuelce és az araukán népek területére. És alig néhány év alatt sikerült átlépnie a befogadó ország határait, hogy Amerikából Chilébe és Uruguayba utazzon. Eljutott Costa Ricáig, Nicaraguáig és Hondurasig. Felismerték benne a Michael Ruához hasonló karizmát, amely Don Bosco karizmájának európai terjesztésében vezérelte. 1897-ben Viedma városának első szalézi püspökévé nevezték ki, később pedig Közép-Amerika apostoli küldöttjeként szolgált: ő volt felelős más szerzetesi intézmények bevezetéséért erre a területre. XV. Benedek pápa 1915-ben elismerte érdemeit, és kinevezte bíborossá.  1926-ban halt meg Olaszországban, de az argentin szaléziak és az általa ismert és szolgált emberek kérték, hogy földi maradványait Viedmába szállítsák. Ez meg is történt, és ezt nemcsak méltó áthelyezésnek tekinthetjük oda, ahová a legtöbb energiát fordította, hanem egy erőteljes fénynek is, amely lehetővé teszi a misszió további ragyogását. Patagóniában érlelődött meg Zefirino Namuncurà, az araucana törzs utolsó nagy főnökének fia hivatása. Olaszországba jött, hogy szalézi képzést folytasson a Frascati egyházmegyében, Cagliero tanítványaként. Továbbá, a Don Evasio Garrone által Caglieróval közösen épített viedmai kórházban az Olaszországban született Artemide Zatti testesítette meg a szolgálat szellemét és a szalézi lelkiséget, és egészen a szentség magasságáiig emelkedett. Száz évvel halála után (1926. február 28.) Giovanni Cagliero atya alakja  ma is a szalézi misszió jelenéről szól. Döntése, hogy Argentína és Patagónia peremvidékeire menjen, továbbra is inspirál egy olyan kongregációt, amely ma is a világ oktatási és társadalmi határvidékén működik. Öröksége nem a múlt emléke, hanem kritérium annak eldöntésére, hogy hová menjünk és kit szolgáljunk ma! missionidonbosco.org/Szaléziak.HU  

2026-04-07 09:59:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ismerjuk_meg_don_boscot_5___mindig_a_tarsasagaban_voltam___giorgio_moglia Szaléziak.hu Giorgio Moglia tanúskodott Don Bosco boldoggá avatási eljárása alatt, elmesélve, hogyan dolgozott a tizenhárom éves fiatal Giovanni két évig mezőgazdasági munkásként a tanyájukon, miután féltestvére, Antonio bántalmazása miatt elmenekült Becchiből. Már akkor is kitűnt jámborságával, tanulmányai iránti elkötelezettségével, valamint azzal a lelkesedéssel, amellyel a helyi gyerekeknek katekizmust tanított. A Moglia család szeretettel fogadta: az anya zoknikat adott neki, amikor a szemináriumban volt, és Don Bosco egész életében mélységesen hálás maradt, fiait kirándulásokra vitte Mogliáék birtokára, és büszkén és hálásan „öreg mesteremnek” nevezte Giorgiót.

„Mert egyszerű és melegszívű volt” Tanúvallomása a rendes eljárás nyilvános jegyzőkönyvének 781–793. oldalán található. Amikor a fiatal Giovanni Boscónak 1827-ben egy hideg februári napon el kellett hagynia becchi otthonát mostohatestvére, Antonio bántalmazása miatt, elment mezőgazdasági munkásként dolgozni a Moglia-majorba. Az udvaron találkozott az egész családdal: Luigivel, a 29 éves fiatal apával; Doroteával, a 26 éves tehetős anyával; hároméves kisfiukkal, Giorgióval; Luigi nagyon fiatal húgával, a 15 éves Teresával; és Giuseppével, Luigi idős nagybátyjával. Amikor Don Bosco „szentté avatási folyamatát” megkezdték, Dorotea asszony, egy törékeny, ősz hajú, 91 éves idős hölgy éppen akkor hunyt el. 67 éves fia, Giorgio vett részt a „folyamatban”. Giorgio Moglia vagyok, a néhai Luigi és Dorotea Filipello fia, 67 éves, Moncucco Torinesében születtem és élek, foglalkozásomat tekintve gazdálkodó vagyok, és körülbelül húszezer líra (mai értékben körülbelül 48 500 euró) értékű ingatlan tulajdonosa. Csak azt fogom elmondani, amit saját tapasztalatból tudok, és semmi mást. Hároméves koromban ismertem Don Giovanni Boscót, a fiatal Bosco pedig tizenhárom éves volt, amikor a szüleimnél mezőgazdasági szolgaként dolgozott. Akkoriban már Moncuccóban laktunk, a Moglia településen. A fiatal Bosco körülbelül két évig lakott nálunk. Ez idő alatt minden nap beszéltem vele, mert mondhatni, mindig a társaságában voltam, mind a mezőn, mind otthon. Valójában, anyám a gondjaira bízott, és ezt készségesen tette, de most már semmire sem emlékszem abból, amit mondott nekem, mivel még csak gyerek voltam. Két szem és négy kalász Anyám mesélte, hogy egy nap a fiatal Bosco, miután délben visszatért a mezőről apám nagybátyjával, aki fáradtan dolgozott, lefeküdt a házban pihenni. Látva a fiatal Boscót, aki az Angelus Domini (déli harangszó) hangjára letérdelt, hogy elmondja az Úrangyalát (egy imát a Boldogságos Szűzanya üdvözletére), teljesen elámult, és felkiáltott: „Na, ez aztán szép dolog! Én, aki az úr vagyok, és a fáradtságtól nem bírom tovább, itt fekszem, a szolgám pedig ehelyett térdre borulva imádkozik!” A fiatal Bosco hozzátette: „Ó, nézd, ha minden jól megy, többet nyertem az imádkozással, mint te a munkával; ha imádkozol, két magból négy kalász nő ki; ha nem imádkozol, négy mag elvetésével két kalászt aratsz. És nevetve hozzátette: imádkozz te is, és kettő helyett négyet aratsz.” Ezt hallva a másik felkiáltott: „Jaj, az Isten szerelmére, egy gyerektől vegyek órákat?” Szabadidejében és esős napokon összegyűjtötte a fiúkat Nagynéném, akit Annának hívtak, és akkor még hajadon volt, mesélte, hogy szabadidejében és esős napokon a fiatal Bosco maga köré gyűjtötte a fiatal fiúkat, és tanította nekik a katekizmust vagy valamilyen szent dicséretet énekelni. Tizenöt éves korában a fiatal Bosco elhagyta a házunkat és tanulni ment, és akkor tért vissza, amikor már papnövendék volt, és mi már nem ismertük fel. Amikor megláttuk és felismertük, nagy örömmel töltött el minket, és a szüleim azt akarták, hogy náluk lakjon. Mivel Bosco édesanyjánál szűkében volt a szállás, a házban szállásolták el, ahol három hónapig maradt a szünidő alatt. Ez idő alatt mindig az imádságnak és a tanulásnak szentelte magát, és szorgalmasan járt a templomba. Amikor először megérkezett Amikor a fiatal Boscót befogadták hozzánk mezőgazdasági szolgaként, ahogy a szüleim mesélték, anyja engedélyével jött el apja házából, mert a mostohatestvére rosszul bánt vele. Egy nap estefelé jött hozzánk. Találkozott apám nagybátyjával, Giuseppe Mogliával, aki azt mondta neki: „Egy gazdát keresek, akinek felajánlhatom a munkámat.” Erre a nagybácsi így szólt hozzá: „Jól teszed, csak dolgozz!”, és elküldte. Amikor az egyik nagynéném meghallotta ezeket a szavakat, könyörgött a nagybátyámnak, hogy fogadja be, hogy ne kelljen legeltetnie az állatokat, és annyira kérte, hogy Moglia ott tartotta a házban. „Ismertem az anyját, Margheritát” Anna nagynénémtől megtudtam, hogy a fiatal Bosco akkor is imádkozott, amikor a mezőn legeltette a nyáját. Még mindig emlékszem, hogy amikor a fiatal Bosco már kispap volt, elmentem a házához, és körülbelül három hónapig ott maradtam. Mielőtt lefeküdtünk, imádkozásra kényszerített, és jó tanácsokat adott. Többek között többször is ezt mondta nekem: „A világ legjobb munkája az elveszett lelkeket a jóságra, a helyes útra vezetni.” Máskor azt mondta nekem: „Aki elveszíti apja és anyja iránti tiszteletét, az Isten átkát vonja magára.” Ezt azután mondta nekem, hogy elmeséltem neki, hogy egy fiatalember a falumból rosszul bánt az apjával. Ugyanannyira tisztelem, becsülöm és szeretem Don Boscót, mint a saját szüleimet. És ha az Úr kegyelmére van szükségem, hozzá fordulok, hogy elnyerje azokat. Nagyon vágyom a boldoggá avatására, és ha gyalog kellene mennem Rómába, nagyon szívesen megtenném. Ismertem az édesanyját, akit Margheritának hívtak, egy gazda felesége volt. Volt egy kis háza és valamennyi földje. Az apját nem ismertem, mert meghalt, amikor Don Bosco még kisfiú volt. Édesanyját nagyra becsülték a szüleim, a faluban és környékén, és mindenki dicsérte, mint egy igazán jó, keresztény anyát. Anyám minden évben adott neki zoknikat Amikor nagybátyám szántotta a földet, a fiatal Bosco, aki az ökröket vezette, ha azok anélkül mentek tovább, hogy szükségük lett volna az irányítására, minden pillanatot megragadott, hogy előhúzzon egy könyvet és olvasson. Miután a fiatal Bosco két évig nálunk volt, egy évig Castelnuovo plébánosánál maradt, majd Chieribe ment, hogy folytassa tanulmányait. Anyám, amikor már kispap volt a szemináriumban, minden évben adott neki néhány pár zoknit, ami bizonyítja, hogy saját fiának tekintette. Hallottam Don Bosco miséjét a pappá szentelése utáni első néhány hónapban, amikor Castelnuovóban nyaralt, és tanultam tőle. Egyszer hallottam prédikálni is a papsága kezdetén, és a rokonaim és én is nagyon le voltunk nyűgözve. Láttam a kis kunyhót, amely az Oratórium kezdete volt Amióta csak nálunk lakott, a fiatal Bosco szabad pillanataiban igyekezett magához vonzani a fiatal fiúkat, tanította nekik a katekizmust, a litániákat, néhány dicséretet, és jó példákat is mondott. Később, miután pappá szentelték, ez a vágya, hogy jót tegyen a fiatalokért, egyre nőtt, és megalapította az Oratóriumot, hogy befogadja a szegény fiatalokat. Én magam is, miután egyszer Torinóba érkeztem, láttam a kis kunyhót, amely az Oratórium kezdete volt, amelyben már voltak fiatalok. Akkor Don Bosco azt mondta nekem, hogy ha ismerek egy szegény, szülők nélküli fiatalembert, vigyem el a torinói oratóriumába, és ő befogadja; valójában kettőt vagy hármat is vittem. A fiatalok száma egyre csak nőtt. Élete utolsó éveiben Don Bosco azt mondta nekem, hogy több ember van a valdoccói oratóriumban, mint a falumban, Moncuccóban. Olvastam néhány könyvet, és előfizettem a Don Bosco által kiadott Letture Cattoliche-re (Katolikus olvasmányok), amelyek célja az embereket vallási kérdésekben oktassa. Érdeklődött szőlőskertje felől Giovanni Moglia nagybátyám mesélte, hogy amikor a fiatal Bosco nálunk lakott, négy sor szőlőt ültettek egymás mellé. Giovanni az egyik sort szorosan a földhöz kötötte fűzfával, és ez erőfeszítésébe került. A munkától elfáradva hátfájásra és térdfájásra panaszkodott, de a nagybátyám azt mondta neki: „Csak folytasd! Ha nem akarsz hátfájást kapni öregkorodban, akkor most kell szenvedned, amikor fiatal vagy.” Bosco pedig folytatta a munkát. De néhány pillanat múlva hozzátette: „Nos, ezek a szőlőtőkék a legszebb szőlőt fogják teremni, jobb bort fognak adni, nagyobb mennyiségben, és tovább fognak kitartani, mint a többi.” A dolog úgy történt, ahogy megjósolta, mert a többi szőlőtőke idővel elveszett, és csak azok maradtak fenn, amelyeket a fiatal Bosco kötött le 1890-ig, mindenki csodálatára. És valahányszor a torinói oratóriumba mentem, Don Bosco mindig érdeklődött a szőlőskert felől. 1840-ben Bosco kispap lett Giovanni testvérem keresztapja. Anyám kimerültségre panaszkodott; attól tartott, hogy nem nyeri vissza az egészségét, mire Don Bosco azt mondta neki: „Légy bátor és jókedvű, kilencven évig fogsz élni.” Valójában, kilencvenegy éves korában halt meg. Azt kell mondanom, hogy nagyon bízott Don Bosco ígéretében, és bár néha súlyos betegségek is sújtották, soha nem akart orvos által felírt gyógyszereket szedni, mert azt mondta: „Don Bosco biztosított róla, hogy 90 évig fogok élni.” Don Bosco halála után minden nap neki ajánlotta magát, és arcképével az ágyán halt meg. „Ő az én mesterem” Don Bosco mindig nagy hálával viseltetett a családom iránt, azért a kevésért, amit érte tettünk. Oratóriuma korai éveiben, amikor még nem sok fiatalja volt, minden évben elhozta őket hozzánk egy kis kirándulásra. És azt akarta, hogy tekintsük az oratóriumát otthonunknak, amikor Torinóba kellett jönnünk. Sokszor ültetett le maga mellé az asztalhoz, még akkor is, amikor sok papja vette körül. Egyszer ebédnél így szólt papjaihoz és más emberekhez, felém fordulva: „Ő az én régi gazdám”, utalva arra az időre, amikor fiatalemberként apám, Moglia szolgálatában állt. Don Bosco néhány évvel ezelőtt halt meg a valdoccói oratóriumban. Néhány hónappal korábban láttam. Egy karosszékben ülve találtam, kimerülten, de türelmesen és vidáman. Amikor megkérdeztem tőle, hogy van, azt mondta: „Hát, Isten kezében vagyunk.” donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-04-06 10:30:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=olaszorszag___a_missioni_don_bosco__harmadik_szektorbeli_szervezette_(ets)_valt Szaléziak.hu A Szalézi Kongregáció Torinói Missziós Irodája, a „Missioni Don Bosco”, amelyet 1991-ben nonprofit szervezetként alapítottak a szalézi misszionáriusok munkájának támogatására, akik 137 országban nyújtanak oktatást és szakképzést rászoruló fiataloknak. Mára harmadik szektorbeli szervezetté (ETS) vált, és bejegyezték a Harmadik Szektor Egységes Nyilvántartásába (RUNTS), amelyet a Munkaügyi és Szociálpolitikai Minisztérium hozott létre az ilyen szervezetek teljes átláthatóságának biztosítása érdekében. Az ONLUS-ról az ETS-re való áttérés nem pusztán adminisztratív formalitás: a szalézi és elszámoltathatóságot elősegítő jogi keretrendszer betartását jelenti.

A Harmadik Szektor olyan magánszervezetek összességére utal, amelyeket polgári, szolidaritáson alapuló és társadalmilag előnyös célok nonprofit megvalósítására hoztak létre, és amelyek a szubszidiaritás elvével és az egyes alapító okiratoknak vagy társasági szerződéseknek megfelelően közérdekű tevékenységeket mozdítanak elő, önkéntes és ingyenes munka, kölcsönös segítségnyújtás, vagy áruk és szolgáltatások előállításának és cseréjének révén (2016. június 6-i 106. számú törvény). A fiatalok oktatása, képzése és társadalmi befogadása teljes mértékben a Harmadik Szektor Kódexében előírt általános érdekű tevékenységek közé tartozik. Az első misszionáriusok 1875-ös indulása óta Don Bosco misszionáriusainak elkötelezettsége az egyénre való összpontosításon alapul: minden fiú, minden lány és minden támogatott fiatal elsősorban személy, egyedi szükségletekkel, sebezhetőséggel és tehetségekkel. Oktatási támogatással és napi jelenléttel a Missioni Don Bosco minden gyermeket és fiatalt elkísér a fejlődés útján, gyakorlati eszközöket kínálva jövőjük építéséhez. A Missioni Don Bosco Valdocco ETS RUNTS-nál történő regisztrációja lehetővé teszi azok számára, akik adományokkal támogatják a prokuratória küldetését, hogy továbbra is adókedvezményben részesüljenek, és felhasználhassák 5×1000-es adományukat. Minden fizetési móddal, például hitelkártyával, PayPal-lal, Satispay-jel, banki átutalással, postai átutalási bizonylattal, csekkel és postai utalvánnyal beérkezett adomány jogosult adókedvezményre. Ily módon is, a gondos szervezeti felépítés és a jelenlegi szabályozási keretekkel összhangban lévő időszerű frissítések révén a Missioni Don Bosco bizonyítja elkötelezettségét a küldetése élvonalában, mindig a misszionáriusok támogatására és a legkiszolgáltatottabb fiatalok holisztikus ellátására összpontosítva. További információk a https://www.missionidonbosco.org weboldalon. ANS-Torino/Szaléziak.HU

2026-04-05 20:41:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=leo_papa_husveti_urbi_et_orbi_uzenete Szaléziak.hu Húsvétvasárnap ünnepi szentmiséjének a bemutatása után Leó pápa Urbi et Orbi, vagyis a Róma Városának és az egész Földkerekségnek szóló üzenetét mondta el, melyben bejelentette, hogy jövő szombaton, április 11-én imavirrasztást tart a békéért a Szent Péter téren.

Testvéreim, Krisztus feltámadt! Boldog Húsvétot! Az egyház évszázadok óta örvendezve énekli meg az eseményt, amely hite forrása és alapja: «A holt Élet-Vezér / ma Úr és él. / Tudjuk, Krisztus feltámadott / és diadalmas: / ó, győztes Királyunk, / légy irgalmas» (Húsvéti szekvencia, Babits Mihály fordítása). A Húsvét győzelem: az élet győzelme a halál fölött, a fényé a sötétség fölött, a szereteté a gyűlölet fölött. Drága volt az ára ennek a győzelemnek: a Krisztus, az élő Isten Fia (ld. Mt 16,16) kellett, hogy meghaljon, és kereszten haljon meg, miután igazságtalan ítélet sújtotta, kigúnyolták és megkínozták és összes vérét kiontotta. Valódi áldozati Bárányként magára vette a világ bűnét (vö. Jn 1,29; 1Pt 1,18–19) és így mindannyiunkat, velünk együtt pedig a teremtést is megszabadított a rossz uralma alól. De hogyan győzött Jézus? Miféle az erő, amellyel egyszer s mindenkorra legyőzte az ősi Ellenséget, ennek a világnak Fejedelmét (vö. Jn 12,31)? Milyen az a hatalom, amelynek révén feltámadt a halottak közül, nem a korábbi életébe térve vissza, hanem belépve az örök életbe, ily módon saját testében nyitva meg az átjárót ebből a világból az Atyához? Ez az erő, ez a hatalom maga az Isten, a Szeretet, amely teremt és nemz, a halálig hűséges Szeretet, a Szeretet, amely megbocsát és megvált. Az erő, amellyel Krisztus feltámadt, teljességgel erőszakmentes Krisztus, a mi „győztes Királyunk“, az Atya akaratára, az ő üdvösségre vonatkozó tervébe (vö. Mt 26,42) való bizalomteljes ráhagyatkozással harcolt és győzött a maga csatájában. Így járta be a legvégsőkig a párbeszéd útját, nem szavakkal, hanem tettekkel: testté lett, hogy megtaláljon minket, elveszetteket; szolgává lett, hogy megszabadítson minket, szolgákat; hagyta magát megölni a kereszten, hogy megadja nekünk, halandóknak az életet. Az erő, amellyel Krisztus feltámadt, teljességgel erőszakmentes. Hasonlít ahhoz a búzaszemhez, amely a földben [látszólag] elrothadva nő, rést nyit a rögök között, szárba szökken és aranyszínű kalásszá érik. Még inkább hasonlít egy olyan emberi szív erejéhez, amely egy sértés által megsebezve visszautasítja a bosszú ösztönös vágyát, s irgalommal telten imádkozik azért, aki megsértette. Testvéreim, ez az a valódi erő, amely elhozza a békét az emberiségnek, mivel minden szinten tiszteletteljes kapcsolatokat szül: a személyek, a családok, a társadalmi csoportok, a nemzetek között. Nem az egyéni érdeket tartja szem előtt, hanem a közjót; nem akar az előtérbe kerülni, hanem hozzá szeretne járulni ahhoz, hogy a többiekkel együtt tervezzük és valósítsuk meg a közjót. Igen, Krisztus feltámadása az új emberiség kezdete, a belépés az ígéret valódi földjére, ahol igazságosság, szabadság, béke uralkodik, ahol mindannyian testvérként, ugyanannak az Atyának a gyermekeiként ismerik el egymást, aki Szeretet, Élet, Világosság. Utasítsuk el a háborút eltűrő közömbösséget! Testvéreim, az Úr feltámadása révén még erőteljesebben szembesít minket szabadságunk drámájával. Az üres sír előtt reménység és csodálat tölthet el minket, mint a tanítványokat, vagy félelem, mint az őröket és a farizeusokat, akik arra kényszerülnek, hogy hazugsághoz és kifogásokhoz folyamodjanak, hogy kelljen elismerniük: valóban feltámadt az, akit elítéltek (ld. Mt 28,11–15)! Engedjük, hogy Krisztus a Húsvét fényében megdöbbentsen minket! Engedjük, hogy irántunk érzett hatalmas szeretete megváltoztassa a szíveinket! Akinek fegyver van a kezében, tegye le! Akinek hatalma van arra, hogy háborúkat robbantson ki, válassza a békét! Nem erővel, hanem párbeszéd által elért békét! Nem a másik fölötti uralom, hanem a vele való találkozás szándékával! Apránként hozzászokunk az erőszakhoz, megadjuk magunkat az erőszaknak és közömbössé válunk. Közömbössé sok ezer ember halálával szemben. Közömbössé a konfliktusok által elhintett gyűlölet és megosztottság következményeivel szemben. Közömbössé az ezek által kiváltott gazdasági és társadalmi következményekkel szemben, amelyeket pedig mindannyian megérzünk. Előttünk áll „a közömbösség“ mind határozottabb „globalizációja“, hogy Ferenc pápa egyik bevett kifejezésével éljünk. Ő egy évvel ezelőtt erről a lodzsáról fordult a világhoz utolsó szavaival, emlékeztetve: «Mennyi halálra irányuló akaratot látunk minden nap a megannyi konfliktusban, amelyek a világ különböző részeit érintik!» (Urbi et Orbi üzenet, 2025. április 20.). Krisztus keresztje mindig a halált övező szenvedésre és fájdalomra, valamint az azáltal kiváltott gyötrelemre emlékeztet. Mindannyian félünk a haláltól, és ezért más irányba fordulunk, jobb szeretünk nem rátekinteni. Nem lehetünk továbbra is közömbösek! És nem adhatjuk meg magunkat a rossznak! Leó pápa április 11-én, jövő szombaton imavirrasztást tart a békéért a Szent Péter téren Szent Ágoston tanítja: «Ha félsz a haláltól, szeresd a feltámadást!» (Sermo 124, 4). Szeressük mi is a feltámadást, amely arra emlékeztet, hogy nem a rosszé az utolsó szó, mivel a Feltámadott legyőzte azt. Ő azért kelt át a halálon, hogy nekünk ajándékozza az életet és a békét: «Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja» (Jn 14, 27). A béke, amelyet Jézus ad nekünk, nem korlátozódik arra, hogy elhallgattatja a fegyvereket, hanem megérinti és megváltoztatja mindannyiunk szívét! Térjünk meg Krisztus békéjére! Hallassuk a béke kiáltását, amely a szívből tör elő! Ezért mindenkit arra hívok, hogy egyesüljön velem a békéért ajánlott imavirrasztásban, amelyet itt, a Szent Péter téren fogunk április 11-én ünnepelni. Ezen az ünnepnapon hagyjuk hátra a vetélkedés, az uralom és a hatalom minden szándékát, kérjük az Úrtól, hogy adja meg békéjét a háborúk által megszomorított és gyűlölettől és közömbösségtől megjelölt világnak, amelyek azt az érzést keltik bennünk, hogy tehetetlenek vagyunk a rosszal szemben. Az Úrra bízzuk az összes szívet, amely szenved és a valódi békét várja, amelyet csakis Ő tud megadni. Bízzuk magunkat Őrá és nyissuk meg Előtte a szívünket! Csakis Ő tud újjáalkotni mindent (ld. Jel 21,5)! Boldog Húsvétot! Köszöntések a világnyelveken  Leó pápa az Urbi et Orbi üzenete után minden hallgatónak szívből jövő jókívánságot küldött néhány nyelven, először a házigazdák olasz nyelvén: Buona Pasqua! Portate a tutti la gioia di Gesù risorto e presente in mezzo a noi. Áldott húsvétot! Vigyétek el mindenkinek a feltámadt és közöttünk jelen lévő Jézus örömét. Majd ugyanezt a jókívánságot megismételte franciául, majd anyanyelvén is: Happy Easter! May you bring the joy of Jesus, who is risen and present in our midst, to all you meet! Ezután a Szentatya német, spanyol, portugál, lengyel, arab és kínai nyelvű jókívánságot mondott, míg végül a római anyaszentegyház ősi nyelvén, latinul köszöntött: Felix sit vobis Domini resurrectionis festivitas! Iesu resuscitati, inter nos adstantis, laetitiam cum omnibus communicate. A húsvétvasárnapi szentmisét XIV. Leó ünnepélyes áldása zárta.   Az Urbi et Orbi szövegét Dr. Török Csaba teológiai professzor, az esztergomi Nagyboldogasszony prímási bazilika plébánosa fordította. Köszönet érte!   Fotó: @Vatican Media vaticannews.va/Szaléziak.HU  

2026-04-05 13:03:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ne_feljetek_menjetek_vigyetek_hirul_testvereimnek_(mt_2810) Szaléziak.hu Húsvét hajnalán az asszonyok a sír felé tartva szomorúak, de a szeretet viszi őket. Oda mennek, ahol az Urat utoljára látták, ahol a történet látszólag lezárult. Emberileg és vallásilag is minden természetes ebben a Jézust tisztelni akaró gyászszertartásban. De – mi már tudjuk –, a húsvéti esemény éppen ezt a csupán emberi gondolkodást fordítja meg.

Az angyal szava, majd később maga Jézus is ugyanazt mondja: „nincs itt… ne féljetek … menjetek…” A Feltámadott nem ott vár rájuk, ahol lezártnak hitték Jézus történetét. A sír üres, az őt keresők pedig azon az úton találkozhatnak újra vele, amelyre Ő küld. A húsvét így a magyarázatok helyett kimozdít a megszokott elgondolásokból. A jelenben való követésre és nem a múlt őrzése buzdít.Az asszonyok egyszerre félő és mégis örömteli szívvel futnak a többiekhez. A húsvéti tanítványság nem a teljes bizonyosságból fakadó meggyőződés. Hírüladása annak, amit láttak,hallottak és tapasztaltak. A szívünkben együtt él a remegés és az öröm, de a Krisztussal való találkozás gyümölcseként megszületik a küldetés jutalma. A Feltámadott küldi őket, bár még kérdseikre nem kaptak választ.Jézus szava igazán megrendítő: „vigyétek hírül testvéreimnek…” A szétszéledt tanítványokat testvérnek nevezi. Húsvét reggelén a testvéri kapcsolta az első és nem a kudarcvagy az árulás. A Feltámadott testvérekké formálja a tanítványait, egybegyűjti őket, hogy a küldés ne magányos út legyen számukra. Egybegyűjt bennünket is, hogy missziósküldetésünket közösségként, testvérekként végezzük. Ez az első tanúságétel róla.Ugye ismerős e mozdulat számunkra is? A 29. Egyetemes Káptalan arra hívott bennünket, hogy hivatásunk szívéhez az oratóriumi lelkülethez térjünk vissza. Krisztus irántiszenvedéllyel és a fiataloknak való odaszenteltséggel éljük meg közös küldetésünket. Ez a kettős tűz az, amely húsvéti lendületet ad életünknek. Nem maradhatunk a „sírok” közelében – a megszokás, a biztonság, a lezárt struktúrák világában –, mert a Feltámadt Jézus előttünk jár, és Galileába hív. Oda, ahol először megszólított, és ahol ma is vár a fiatalok között.A húsvét első parancsa az, hogy elinduljunk a Feltámadott után! Menjünk tehát, testvérként. Nem saját erőnkből, hanem abból az egységből, amelyet az Úr ajándékoz, hogytalálkoztunk Vele.Z Krisztus él, és ezért mi sem maradhatunk a sír csendjénél! Alleluja – valóban feltámadt az Úr! Áldott, hittel teli, a Feltámadott öröméből élő és tanúságtevő húsvétot kívánok! Dr. Vitális Gábor SDBszalézi tartományfőnök   (Részlet Vitális Gábor szalézi tartományfőnök atya húsvéti körleveléből) Szaléziak.HU

2026-04-05 12:25:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=szalezi_szavak___husvet_vasarnap Szaléziak.hu „Krisztus feltámadt, valóban feltámadt” - így köszöntötték a 3. és 4. században egymást ilyenkor húsvét idején a keresztény testvéreink.

Ha már az őskeresztényekről beszélünk - nagyon hamar kialakult a tojás, mint a húsvét alap szimbóluma. És ennek semmi köze, mondjuk, a tyúkhoz, a csirkéhez, bármihez. Az őskeresztények egy képet, egy erős szimbólumot, egy erős üzenetet láttak ebben: hogy a tojás zárt, mint Krisztus sírja. Belülről az élet ezt feltöri, és megszületik az új élet, az a kis csibe. És ez, mint Krisztus sírjának a feltörését láttatta velük, láttatja velünk. Olyannyira így volt, hogy a keleti keresztényeknél, oroszoknál például, amikor a föltámadást ünneplik, akkor viszik is ezt a főtt tojást magukkal, és a liturgia végén ezzel mintegy koccintanak, köszöntik egymást a templom előtt. „Krisztus föltámadt, valóban föltámadt” - és a végén azt a tojást a földhöz csapkodják. Milyen szép és milyen erős kép ez: Krisztus legyőzi a sírt, legyőzi a bűnt és a halált, és nemcsak ő maga kel új életre, hanem mindannyiunknak egy új életet ad, akik őbenne vagyunk. A húsvéti evangélium tanulságtétele szerint János, a szeretett tanítvány, aki magát csak így nevezi, arról tesz tanulságot, hogy a sötét éjszaka elmúltával, de még sötétben, hajnaltájt Mária Magdolna, az asszony, akit Jézus megszabadított a bűneitől, föloldotta az ő bilincseit, az fájdalommal a szívében a sírhoz megy. A halott Krisztust keresi, szeretne kicsit imádkozni, vígaszt lelni a sírja előtt, de ő az, aki a föltámadás első tanújává lesz. Ebben két dolog is fontos. Az egyik: az asszonyok, főleg egyedül, a zsidó törvények szerint nem számítottak tanúnak. Jézus a föltámadása tanújának egy olyan valakit választ, aki nem is lehetne tanú. Ez a krisztusi rend: nem az emberi törvények és méltóságok, jogszerűségek útját járja, hanem a szeretetnek az útját, mert hogy Mária Magdolna is a szeretet útját járja, hiszen miért is menne, amint lehet, az ünnep elmúltával, kora hajnalban Jézus sírjához fájdalommal a szívében, vígaszt keresve, halottat keresve, az élőt találva. Azért megy, mert szeret. Azért megy, mert nem akar Krisztus nélkül élni. Mert nem tud Krisztus nélkül élni. Ha Krisztus új életet ajándékozott neki, akkor nem lehet, hogy ő maga meg meghaljon. Az a Krisztus, aki neki a bűnei megbocsátásával új életet ajándékozott, annak le kell győznie a bűnt és a halált, az maga az élet. És Mária Magdolna vígaszt keresve örömet talál. Először talán nem is az üres sír látványában, még nem mer igazán hinni, bízni, remélni. Mit tesz ekkor, aggodalmakkal, kétségekkel, reménnyel a szívében? Az apostolokhoz fut. Ugyan Júdás elárulta, Péter háromszor megtagadta, a többiek is szertefutottak nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni-kertből, Jézus elfogásakor, és úgy tűnik, mintha méltatlanná váltak volna, de mégis, Mária Magdolna ismeri az isteni rendelkezést és rendet, és az apostolokat keresi a hírrel: üres a sír. Az apostolokhoz fut, korra egyházához. Hol keresnék én máshol útmutatást? Hol kereshetném máshol Krisztust? Hol kereshetnék máshol a kételyeimre bizonyosságot, a válaszaimra kérdést, mint Krisztusnál és az ő közösségénél az Anyaszentegyházban? Mária Magdolna fájdalmát, vígaszkeresését, ugyanakkor egy kis szikrányi reményét nagyon jó helyre viszi: az egyházhoz, az egyház közösségéhez, az apostolokhoz. Jézus Maga egyénileg szólít meg és hív meg bennünket, de egy közösségbe hív. A megkereszteltek, a hívek közösségébe, a Krisztusban új életet kapottak közösségébe, az Anyaszentegyházba. Mária Magdolna tehát szeretettel a szívében keresi Jézust, mert Jézus nélkül nincs értelme. Ezt tőle tanuljuk. Tőle tanuljuk azt, hogy lássunk át a sötétségen, lássunk át a borulatáson, és mindig, mindenkor Krisztust keressük. Lehet, hogy rossz helyen, lehet, hogy a halott Krisztust keressük, mert magányosság, betegség, fájdalom van a szívünkben, de Krisztus akkor is meg fogja neked mutatni, hogy ő él, és legyőzte a halált, ha te a halott Krisztust keresed. Mert jót keresel: Krisztust. És Mária Magdolna azt is megmutatja, hogy ezt hol kell megtennünk az Anyaszentegyházban. Nem kell bizonytalanságban lennünk, hiszen van egy letéteményese a krisztusi hitnek, az apostoli közösség, az Anyaszentegyház. És ebben az egyházban Mária eljut az apostolokhoz, és az apostolokkal együtt keresi tovább Krisztust. Visszafutnak a sírhoz. Péter és János, a szeretett tanítvány, a fiatal, persze, hogy a fiatalabb ér előbb oda, de megvárja az öreget is, így illik, mielőtt belépnének. Mit látnak? Azt látják, hogy Krisztus nincs ott. Tudják, hogy bár a zsidó propaganda, meg a rómaiak jó pénzért majd azt fogják mondani, hogy: „Hát ellopták a sírból” - de ez nem igaz, hiszen ők a tanítványok, hát ők nem lopták el. És valamit még látnak, ami már elég számukra, hogy húsvét hite megszülethessen a lelkükben: rendet látnak a sírban. A kendők, a gyolcsok, a leplek összehajtva rendben vannak. Tudják jól: ez Krisztus jele. Jézus nem a káoszban van, hanem a harmóniában és a rendezettségben. Ez az Isten kiengesztelődésének a jele. Isten kiengesztelődött a világgal és elhozta hozzánk az Isten békéjét, az Istennel való rendezettséget. És ez sugárzik vissza számukra az üres sírból. Bár Krisztus nincs ott, de a harmónia, a rendezettség, az Istennel való béke, a kiengesztelődés, az ott van, az általuk megtapasztalt rendben. Számukra ez már elég ahhoz, ahogy azt János írja: „Láttak és hittek.” És itt akár végét is érhetne a történet. De milyen jó, hogy megváltó Úrunk ránk is gondolt, akik később jövünk majd a hit zarándokútján az ő sírjához. Nekünk ez már önmagában kevés lenne. Eleve, mi szeretünk kételkedni, szeretünk túlgondolni dolgokat, már csak azért, hogy nehogy el kelljen köteleződni, például, valahogy kimagyarázni. És akkor ez a Krisztusi szeretet nem elégszik meg ennyivel, hogy megkapjuk az üres sír jelét, hanem húsvét nyolcadában, aztán a pünkösdig tartó eseménysorban azt ünnepeljük majd, hogy ő velünk maradt. Megmutatta magát nekünk. „Együtt ettünk és ittunk vele” - írják az apostolok a tanúságtételükben, megérintik a sebek helyét, és valóban találkoznak Krisztussal a Földtámadottal, aki valóságos Isten és valóságos ember, és ebben a megdicsőült Krisztus is megmarad a maga istenségének és emberségének összetettségében és teljességében, egy megdicsőült testben, amelynek korlátai már nincsenek, de például a szeretet szent sebeit magánviseli továbbra is, mintegy azonosítva, hogy ő a történeti Jézus, a Földtámadott Krisztus, a Hit Krisztusa. Milyen jó, hogy mi megkapjuk ezt, hogy az apostolok ilyen módon egy személyes tanúságtételt adnak nekünk, és az ő tanúságtételükre épülhet a mi mai hitünk! Krisztus földtámat, legyőzte a bűnt és a halált, és tegnap éjszaka, húsvét éjszakáján egy kicsit azon is elgondolkodhattunk, hogy valahogy az ember szíve, lelke mélyén ennek valahogy így kellett lennie. Az ember, amikor gyászol, vagy papként egy temetésen szolgál és imádkozik, valahogy mindig megérinti az, hogy nem lehet csupán ennyi egy emberi élet. 60, 70, 80, 90, 110 év. Ennyi? Vége? Kicsit még emlék, de az is már foszlik? Ezért volt ennyi áldozat, küzdelem, szeretet, jóakarat, és mindez valahol a végén hiábavalóságba fullad? Egy sötét sírgödörbe? És bennünk borzong az, hogy nem lehet ez így, nem lehet az, hogy van egy értelmes életünk, és egy értelmetlen léttel megverve, hát akkor uram, vedd el ezt az értelmet tőlünk, ne kelljen ezzel együtt élnünk! Ha értelmes az életünk, akkor értelmesnek kell lenni mindörökké, mindörökké! A sírban és a síron túl is. És a józan emberi gondolkodás is szinte követeli az Istentől, hogy: „Uram, hát kell, hogy legyen egy beteljesedés, amikor minden eljut a maga legfelsőbb fokára, amikor minden küzdelem, áldozat, szeretet, érzelem, jóakarat valahogy egybeforr és egy egésszé lesz.” Hát ezt nevezzük mi jobbhíján mennyországnak, üdvösségnek. Isten végső szeretetében egyesülő, nagy, föltámadt életnek. Szinte követeli az ember szíve, lelke ezt, hogy az az élet, ami értelmes, az az élet, amelyben ott van a szeretet, az be kell, hogy teljesedjék. És ma ezt is ünnepeljük, hogy a mi teremtő Istenünk az ilyen teljes és értelmes életet ajándékoz nekünk, amit ráadásul még elrontani se tudunk annyira, hogy ez ne így legyen, mert benne, általa mindig visszatérhetünk és mindig megújíthatjuk az életünket. Erről is tanulságot tesz a megkeresztelt ember számára húsvét ünnepe. Ezért fontos, hogy valahogy ennek a gyertyának a fénye úgy lobogjon a szívünkbe, kísérjen el bennünket, ez a pici, törékeny fény, a kétségeink, a nehézségek idején is úgy adjon irányt, hogy: „Igen, hát erre kell mennünk.” Talán tudjátok, hogy amikor a profi táncosok nagy színpadokon táncolnak, pörögnek, forognak, akkor valahol ott a karzat alatt, velük szemben szokott égni egy piros fény, amit senki más nem vesz észre, de ez a táncosok számára mindig az irányfény. Mindig oda tudják vetni a tekintetüket egy pillanatra, hogy tudják, hogy hol a közép, hol az egyensúly. Krisztus fénye, a húsvéti gyertya fénye, az örökmécses fénye, ahol az Eucharisztia őrzése van, mindig egy iránymutató, hogy tudjuk, hol a közép, hol az egyensúly, hol a Krisztus, hol van életünk reménye, hol van a mi hitünk öröme. Ennek a hitnek az örömét halljuk meg most húsvéti módon mindannyian! A legősibb formula szerint, úgy, ahogy tegnap éjszaka, úgy valljuk meg most is hitünket, így vallottuk ezt meg a keresztségünkkor és az első áldozáskor, a bérmáláskor is, tegyük ezt húsvét szent napján! A húsvét szent titka által a keresztségben mindannyian eltemetkeztünk Krisztussal együtt, hogy vele együtt járjuk az életünk útját. Ezért a nagyböjt 40 szent napjának megtartása után újítsuk meg keresztségi fogadásunkat!   P. Ábrahám Béla SDB  Elhangzott Nyergesújfalun 2026. április 5-én, húsvét vasárnap