Szaléziak.hu - RSS http://szaleziak.hu hu info@szaleziak.hu http://szaleziak.hu/_images/szalezilogo.jpgszaleziak.hu 2026-07-15 15:54:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=pelifoldszentkereszt___elstartolt_a_32_szalezi_ministranstabor Szaléziak.hu Július 14-én immár 32. alkalommal startolt a Szalézi Ministránstábor, a Magyar Szalézi Tartomány legrégebbi hagyományokkal rendelkező tábora 10 évnél idősebb ministráns fiúk számára.

Táborunk témája a szentmisén elhangzó „Őáltala Ővele és Őbenne” kezdetű dicsőitő ima. Ennek a szavain, mondanivalóján gondolkodunk együtt a tábor idején, mindezt jó hangulatban, közösségben, sportbajnokságokkal tarkítva, versenyeken keresztül, ami el fog bennünket kísérni az egész hét folyamán. Délután a bajnokság után gyorsan megismertük a tábor helyszínét egy helyismereti vetélkedőn keresztül, majd az esti nyitó szentmisénket Sivadó Balázs újmisés atya tartotta, aki újmisés áldásban részesítette a táborozókat. Az est folyamán lelki estet tartottunk gyónási lehetőséggel, ahol tiszta szívvel, Jézussal találkozva tudtuk megkezdeni táborunkat. facebook.com/ministranstabor/Szaléziak.HU

2026-07-15 09:10:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=brazilia___rudolf_lunkenbein_es_simao_bororo_halalanak_50_evforduljan Szaléziak.hu 2026. július 15-én van Isten szolgái Rudolf Lunkenbein szalézi atya és Simão Bororo halálának 50. évfordulója, akiket a Mato Grosso tartománybeli Meruriban (Brazília) található szalézi misszióban öltek meg.

A Campo Grande Szalézi Tartomány hálaadó és megemlékező napot szervezett a sírjuknál, hogy megköszönjék Istennek mindazokat az áldásokat, amelyeket Lunkenbein atya és Simão saját vérükkel pecsételtek meg és tettek tanúságot a Boe Bororo néppel és Meruri áldott földjével kötött szövetségről. Köszönetet mondanak az évek során megtett útért is vértanúságuk elismerése felé: a 2018. január 31-én indított, a Szentszék által 2020-ban lezárt és jóváhagyott egyházmegyei folyamatért; a Positio super Martyrio elkészítéséért és benyújtásáért a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjához a Vatikánban 2024. november 28-án; a Positio kedvező elbírálásáért a Teológiai Cenzorok által 2025. november 20-án. Már csak a bíborosok és püspökök rendes ülése van hátra. 2026. július 15-e tehát a hálaadás napja lesz: a kijelölt földért, a nép növekedéséért és megerősödéséért, a maradandó emlékért, tanúságtételért és próféciáért, amelyek kitörölhetetlenül nyomot hagytak a bororo nép, a szalézi rend és az Egyház történetében és életében Brazília ezen részén. Ezen a napon Jézussal, a hűséges tanúval (Jel 1,5) együtt ünnepeljük a megbocsátás és a béke győzelmét a gonoszság és az arrogancia felett, ahogy Ferenc pápa mondta a 2017. június 28-i általános kihallgatáson: „Mert van közöttünk Valaki, aki erősebb a gonosznál, erősebb a maffiáknál, a sötét összeesküvéseknél, azoknál, akik a kétségbeesettek kárára hasznot húznak, azoknál, akik zsarnoksággal elnyomnak másokat… Valaki, aki mindig is figyelt Ábel vérének szavára, amely a földből kiált. A keresztényeknek ezért mindig a világ »másik oldalán« kell lenniük, az Isten által választott oldalon: nem üldözőkként, hanem üldözöttekként; nem gőgösökként, hanem szelídekként; nem üres ígéreteket árulókként, hanem az igazságnak engedelmeskedőkként; nem szélhámosokként, hanem becsületesekként.” Rudolf és Simão a remény jeleiként és a béke magvaiként ragyognak ki az evangélium ezen tanúi közül. Rudolf Lunkenbein 1939. április 1-jén született a németországi Döringstadtban. Tizenéves korától kezdve a szalézi kiadványok olvasása felébresztette benne a vágyat, hogy misszionárius legyen. Misszionáriusként Brazíliába küldték, és gyakorlati képzési idejét a Mato Grosso-i Meruri misszióban töltötte, ahol 1965-ig maradt. 1969. június 29-én szentelték pappá Németországban, mottójául ezt választotta: „Azért jöttem, hogy szolgáljak és életemet adjam”. Ezután visszatért Meruriba, ahol a bororo nép nagy szeretettel fogadta, és a „Koge Ekureu” (Aranyhal) nevet adta neki. 1972-ben segített megalapítani az Őshonos Missziós Tanácsot (CIMI), és harcolt az őslakos rezervátumok védelméért. 1976. július 15-én meggyilkolták a szalézi misszió udvarán. Simão Bororo, Lunkenbein atya barátja, 1937. október 27-én született Meruriban, és ugyanazon év november 7-én keresztelték meg. Tagja volt annak a bororo csoportnak, amely elkísérte Pedro Sbardellotto atyát és Jorge Wörz szalézi testvért az első xavantes missziós állomásra, a Santa Teresina misszióba 1957–58-ban. 1962 és 1964 között segített megépíteni az első téglaházakat a meruri bororo családok számára, képzett kőműves lett, és élete hátralévő részét ennek a mesterségnek szentelte. 1976. július 15-én halálosan megsebesült, miközben megpróbálta megvédeni Lunkenbein atya életét. Halála előtt megbocsátott támadóinak. ANS-Meruri/Szaléziak.HU

2026-07-15 08:54:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ki_szakithat_el_bennunket_krisztus_szeretetetol___a_rendfonok_juliusi_uzenete Szaléziak.hu Elmélkedés a Rómaiaknak írt levél 8,35 verse alapján: Pál apostol közel kétezer évvel ezelőtt tette föl a Rómaiaknak írt levelében (8,35) azt a kérdést, amely azóta is szól minden Jézus Krisztusban hívőhöz: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?”

Pál apostol nem teológusok szűk körének szánta ezt a kérdést. Először is saját magának tette föl, majd azoknak a nehéz körülmények (üldöztetések és létbizonytalanság) között lévő keresztényeknek, akik akkor a Római Birodalom területén éltek. Ma ugyanez a kérdés nekünk szól: ebben a nem kevésbé aggasztó világban, amelyben élünk. Mély gyökerek Pál apostolnak erről a mondatáról szeretnék elmélkedni, és ehhez segítségül a fa képét fogom használni. Egy fa nem azért áll, mert valaki kívülről tartja, hanem azért, mert mély gyökerei vannak, amelyek szilárdan kapaszkodnak a földbe, oda, ahová a viharok ereje már nem ér el. Amikor Pál arról beszél, hogy „verjetek gyökeret” Krisztusban (Kol 2,7), éppen erre gondol. Ez nem csupán bizonyos igazságok elfogadását jelenti, hanem azt, hogy identitásunk alapja Krisztus legyen. Azt jelenti, hogy kimondjuk: „Az életem Krisztushoz tartozik, és ez ad szilárd alapot egész létezésemnek.” Mai nyelven azt mondhatnánk: szilárd alapot találunk saját identitásunk számára. Egy olyan világban, ahol állandóan arra ösztönöznek bennünket, hogy a közösségi médián, a szakmai sikereken vagy mások véleményén keresztül határozzuk meg önmagunkat, Pál egészen más látásmódot javasol. Igazi identitásunk nem attól függ, mennyi pénzt gyűjtöttünk össze vagy milyen helyet foglalunk el a társadalomban. Identitásunk abból a döntésből és akaratból fakad, hogy Krisztushoz tartozunk, és elfogadjuk, hogy feltétel nélkül szeret minket. Ha ezekből a gyökerekből merítünk erőt és táplálkozunk, az mindent megváltoztat. És ha a gyökerek elég mélyen vannak, a viharok ugyan megrengethetik az ágakat, de nem tudják kicsavarni a fát. A próbatételek megingathatnak, de nem szakíthatnak el Krisztus szeretetétől. Mert tudjuk, hogy olyan Valakihez tartozunk, aki soha nem hagy el bennünket. Krisztus szeretetéből táplálkozva A fa abból a földből veszi fel mindazt a tápanyagot, amire szüksége van az élethez, amelybe ültették. Ugyanígy a keresztény ember is Krisztus szeretetéből táplálkozik, mert őbenne gyökerezik. De mit jelent ez a mindennapokban? Mindenekelőtt azt, hogy időt szánunk a csendre és az Istenre való odafigyelésre. Ez nem valami rendkívüli vagy csak a szerzetesek számára fenntartott gyakorlat. Éppen ellenkezőleg: bölcs dolog megállni, olvasni Isten Igéjét, imádkozni, vagy egyszerűen csendben lenni a nálunk nagyobb titok előtt, amelyet a szívünkben hordozunk. Felgyorsult és zajos világunkban ezek a rendszeresen megélt pillanatok egyre értékesebbek. Azt is jelenti, hogy részt veszünk a szentségekben, nem puszta kötelességből, hanem a Krisztus kegyelmével való élő találkozásért. Ahogyan testünknek szüksége van táplálékra, ugyanúgy a lelkünknek is. Az őszinte keresztény ember felismeri, hogy e táplálék nélkül a valódi élet lassan kiszárad, és iránytű nélkül marad. Van azonban valami, ami mindezt élettel tölti meg. Ha Krisztus szeretetéből táplálkozunk, ez a szeretet fokozatosan átformálja önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunkat. Egyre inkább más szemmel kezdjük látni a világot. Nem a bosszú, a könyörtelen versengés, a birtoklás vagy a közöny logikája vezet bennünket, hanem a szeretet logikája: a megbocsátásé, a szolgálaté, a bizalomé. Nem azért, mert természetünknél fogva jobbak lennénk, hanem mert Krisztus szeretete belülről formál át minket. A győzelem, amely megtart Pál üzenetének egyik legerősebb eleme a „győzelem”. Ez nem elméleti győzelem, hanem történelmi valóság: Krisztus föltámadt a halálból. Ez a győzelem teljesen megváltoztatja azt, ahogyan az életet szemléljük. Nem a halál árnyékában élünk, hanem a feltámadás fényében. Annak a fényében, aki legyőzte a halált, és örökké él. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztények nem szenvednek vagy nem halnak meg. Pál jól tudja ezt, hiszen fölsorolja a hívőket ért megpróbáltatásokat: az éhezést, a nélkülözést és az üldöztetést. Azt azonban jelenti, hogy ezzel nincs vége. Amikor betegséggel, gyásszal vagy igazságtalansággal találkozunk, nem maradunk egyedül egy közömbös világban. Annak a bizonyossága tart meg bennünket, hogy Krisztus már győzött. Ez a bizonyosság nem szünteti meg a szenvedést, de egy nagyobb történetbe helyezi bele: egy olyan történetbe, amelynek értelme van, és amely nem a semmibe torkollik. Egy kérdés a mai ember számára Pál kérdése a fülünkben visszhangzik ma is, amikor oly sokan keresik a stabilitást és az élet értelmét. Lehet, hogy hívő vagy, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kíváncsi vagy arra, mit mond a kereszténység az emberi életről. Mindkét esetben érdemes elgondolkodni néhány kérdésen: Mire építem az identitásomat? Mi táplál valójában? Miben remélek, amikor körülöttem minden összeomlani látszik? Pál válasza nem könnyű, de mély. Arra hív, hogy Krisztusra építsük életünket, az ő szeretetéből táplálkozzunk, és annak a győzelemnek a bizonyosságában éljünk, amely túlmutat minden földi és mulandó valóságon. Ez nem a könnyű utak keresőinek szóló válasz. De ez a válasz tartott meg számtalan embert – szenteket és bűnösöket, hősöket és egyszerű embereket – életük legnehezebb pillanataiban. Talán érdemes komolyan elgondolkodni rajta.   bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU

2026-07-14 16:58:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ismerjuk_don_boscot_12___cafasso_szent_jozsef Szaléziak.hu Cafasso Szent József piemonti pap, erkölcsteológus és nagy lelki vezető volt, aki képzettségével, mély irgalmasságával és elkötelezett lelkipásztori munkájával tűnt ki, különösen a börtönökben. A torinói egyházi kollégium megbecsült oktatójaként számos pap tanára és a torinói papság viszonyítási pontja volt. Központi szerepet játszik Don Boscóval való kapcsolata, akinek meghatározó útmutatója volt a hivatásválasztásban, és konkrét támogatója a születő Oratóriumnak, gazdasági és intézményi szinten is. Cafasso atya Don Boscót egész életében elkísérte, elősegítve nevelői munkáját. 1860-ban halt meg, vagyonának egy részét az Oratóriumra hagyva, ahol Don Bosco nyilvánosan megemlékezett róla.

Mert tudta, hogyan kell hallgatni.  Cafasso József erkölcsteológus, prédikátor és lelki vezető 1811. január 15-én született Piemontban, Castelnuovo d Astiban (ma Castelnuovo Don Bosco), Giovanni és Orsola Beltramo gyermekeként, a család négy gyermeke közül harmadikként. A paraszti származású család jó anyagi körülmények között élt. A szülők példásak voltak, az anya rendkívül vallásos. József már fiatal korától fogva engedelmesnek, ájtatosnak, vallásosnak, a katekizmushoz hűségesnek, a szegények iránt jótékonykodónak, készségesnek és kiváló tanulónak bizonyult. Az 1823-24-es tanévben a többi castelnuovói fiúval Chieribe költözött, hogy a felső latin iskolába járjon. Három évig Tommaso Cumino szabó házában lakott. Ez idő alatt lehetősége volt részt venni a Sant Antonio Abate jezsuiták templomában található Mária-kongregációban, ahol eleinte szemrehányást kapott azért, mert nem vették fel véglegesen a szentáldozásba, mivel azt hitték, hogy ez a katekizmus tanulásában tanúsított hanyagságának tudható be; de azonnal felvették. Eleinte tapintatlan társai gúnyolódásának és rossz bánásmódnak volt kitéve, de később tanulmányaiban mutatott jóságáért és szorgalmáért tiszteletet és erkölcsi felemelkedést szerzett a diákok körében. Időközben megnyílt a szeminárium Chieriben, ahová 1829 novemberében felvették a teológiai tanulmányainak utolsó három évére (1830-1833). Valószínűleg 1830 nyarán találkozott Bosco János és Cafasso szeminarista a morialdói Szent Péter kápolna előtt egy helyi ünnep alkalmából. A mindig gyenge egészségi állapotú Cafasso „csak a tanulásban és az erényekben tűnt ki”. Két alapelv szerint élt: „A szentség nem abban áll, hogy rendkívüli dolgokat teszünk, hanem abban, hogy hétköznapi dolgokat teszünk rendkívüli módon”; „Semmit se kérj, és semmit se utasíts vissza”. Átköltözött az Egyházi Főiskolára, és szinte azonnal Cafasso atyát nevezték ki annak a csoportnak az élére, amely a börtönökben a nagyböjti katekizmust tanította. A börtönben végzett lelkészi szolgálat, a fogvatartottak vallási oktatásával és lelki gondozásával, élete végéig kedvenc tevékenysége maradt. június 27-én Cafasso ragyogóan letette a záróvizsgákat, és Guala teológus a tanári kar egyhangú támogatásával azt javasolta, hogy továbbra is maradjon a kollégiumban oktatóként. Így Guala halála után Cafasso atya átvette a rektori tisztséget. Érdemes megjegyezni, hogy az 1844 és 1848 közötti évek (amikor Cafasso atya fokozatosan átvette az Intézet vezetését) voltak azok, amelyekben Don Bosco először a Rifugióban maradt az Ospedaletto Barolo káplánjaként, majd a Pinardi-házba költözött, a katekizmustól és a szegény fiatalokkal folytatott vasárnapi szabadidős tevékenységektől egy strukturáltabb és stabilabb lelkipásztori és oktatási intézménybe, a Szalézi Szent Ferenc Oratóriumba költözött. Ezekben a döntő jelentőségű években Cafasso atya támogatása meghatározó volt. Az Oratóriumi emlékiratokban Don Bosco, utalva Guala teológus, Cafasso atya és Golzio atya által támogatott tevékenységekre, ezt írja: „A börtönök, a kórházak, a szószékek, a jótékonysági intézmények, az otthon ápolt betegek; a városok, a falvak, sőt mondhatjuk, hogy a nagyurak palotái és a szegények nyomorúságos lakhelyei egyaránt megtapasztalták e három torinói egyházi kiválóság buzgóságának jótékony hatását.” Cafasso atya jótékonysága nem ismert határokat.  Cafasso atya kapcsolata Don Boscóval Kétségtelen, hogy Don Boscót Cafasso egyik legfontosabb tanítványának kell tekinteni, akit a boldoggá- és szentté avatási eljárások egyes tanúi „társalapítóként és első munkatársként” mutatnak be, aki nélkül „Don Bosco munkássága nem létezne”. Az első morialdói találkozó után (1830 körül) kötelék szövődött Cafasso szeminarista és a fiatal Bosco között, amely az évek során egyre mélyebbé vált. Folyamatos tanácsadás, bátorítás és anyagi segítségnyújtás jellemezte a fiatalember fejlődési útját. Cafasso, ahogy már említettük, meghatározó szerepet játszott Don Bosco hivatásbeli és lelkészi döntéseiben. Lemoyne kijelenti, hogy amikor Barolo márkinőnek ajánlotta az Ospedaletto kápláni tisztségére, azt mondta Borel teológusnak: „Gondolj egy kicsit arra, hogy munkát adjunk neki ebben a fővárosban. Ez feltétlenül szükséges. Mivel tele van aktivitással és buzgalommal, nagy jót fog tenni a fiataloknak. A Gondviselés arra rendeltette, hogy Torino apostola legyen.” Amikor Don Bosco ezután otthagyta a márkinőnél betöltött állását, és a Pinardi-házba költözött, ismét Cafasso, Borellel együttműködve, támogatta anyagilag az oratóriumot, és garantálta a bérleti díjat, a kölcsönöket és a vásárlásokat. Továbbra is támogatta az 1853-ban és 1856-ban a Pinardi-ház helyén épült új épületeket. Néhány éven át Cafasso atya fizette az oratórium élelmezési és egyéb szükségleteinek nagy részét. Ezután beajánlotta Don Boscót a város jótékonykodó személyeinek és intézményeinek. Végül Luigi Fransoni érseknél, az egyházi és polgári hatóságoknál, valamint a királyi családnál is kiállt mellette. Cafasso atya mindenekelőtt gyónás és lelkigyakorlatok tartása révén nevelte Don Boscót és a lelkivezetője volt. Cafasso atya halála Cafasso atya 1860. június 23-án, 49 éves korában hunyt el. 1860. június 12-én ült utoljára gyóntatószékben, ekkor súlyos tüdőfertőzés sújtotta, amelyet nem tudott leküzdeni. Don Boscót megakadályozták abban, hogy meglátogassa szeretett tanítóját azokban az utolsó napokban, mert azt hitték, pénzt akar kicsalni tőle. Cafasso atya végrendeletében személyes vagyonának legnagyobb részét az Isteni Gondviselés Kicsiny Házának adományozta, és egy Don Bosco és az Oratórium javára szóló záradékot is belefoglalt. „D. Giovanni Bosco papra hagyom […] a birtokomat telkenként és a Szalézi Szent Ferenc Oratóriummal szomszédos épületeket ebben a fővárosban, Valdocco régióban, ötezer líra egyszeri kifizetésével kiegészítve. Elbocsátok neki minden adósságot, amivel halálomkor tartozott nekem, ezért minden erre vonatkozó feljegyzést széttépek vagy visszaadok neki.” 1860. július 10-én Don Bosco ünnepélyes misével és gyászbeszéddel tisztelgett emléke előtt az Oratórium templomában. Augusztus 30-án meghívták, hogy mondja el a hivatalos beszédet az Assisi Szent Ferenc templomában tartott ünnepélyes megemlékezésen.   Arthur J. Lenti, Don Bosco története és szelleme, I. kötet, 319. o.   donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-07-14 14:12:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=fabio_attard_atya_a_megszentelt_elet_szepsege_minden_ember_sziveben_rejlik Szaléziak.hu A Szent Szív szalézi közösség értékelő és tervező gyűlésére 2026. július 10-én és 11-én került sor a római központi székházban.

A spirituális beszélgetés módszerével végzett kétnapos közösségi munka a 2025–2026-os év átgondolásának és a 2026–2027-es tervezés alapjai lerakásának volt szentelve. Marek Chrzan atya, akit a rendfőnök nemrégiben kinevezett a közösség igazgatójává a 2026–2029-es hároméves időszakra, szintén részt vett a közgyűlésen. A gyűlés fénypontja Fabio Attard atya, a szaléziak rendfőnökének beszéde volt, aki Szent Benedek július 11-i liturgikus megemlékezéséről osztotta meg gondolatait rendtársaival. „ Isten keresése”: Szent Benedek tanulsága Attard atya beszédét azzal kezdte, hogy felidézte Nursiai Szent Benedek alakját és azt az örökséget, amelyet életének döntései hagytak az európai kontinensre: ezeken a döntéseken keresztül – mondta a rendfőnök – Benedek „felépítette Európát”. Emlékeztetett arra, hogy a bencés szerzetesség terjeszkedésének csúcspontján körülbelül 700 kolostor működött, nem számítva a keleti szerzetesség hagyományát. Benedek tapasztalatának középpontjában – hangsúlyozta – a quaerere Deum , az Isten keresése áll, amelyből fakad az ima és a munka szintézise. Ebből a képből Attard atya első üzenetét szűrte le a szerzeteseknek, utalva a szalézi alapszabályok 21. cikkelyére, amely az egység kegyelméről szól. Ez arra emlékeztet minket, hogy a szerzetesi élet igazi kihívása ma nem annyira „kívül”, mint inkább „belül” rejlik, minden egyes szerzetes személyes hitelességében. A rendfőnök óva intett attól a veszélytől, hogy az apostoli szerzetesi életet túlzottan „beszennyezze” a világ szelleme, és ezáltal elveszíti ízét, és arra hívott mindenkit, hogy személyesen gondolkodjon el Krisztus utáni keresésén. Hozzátette, hogy ez nem elvont spiritualizmus kérdése, hanem a saját gyökereink radikális tisztázása. Attard atya azt is bejelentette, hogy az Egyetemes Tanács aktáinak következő számában megjelenik egy általa írt levél, amely Péter hitvallásáról és Jézus intéséről („Távozz tőlem, Sátán!”) szóló evangéliumi epizódon alapul: elmélkedés az Istenhez hasonlóan gondolkodó emberekről, amelyek formálják tanúságtételünket. A rendfőnökség, egy olyan hely, amely „megihleti a Kongregáció képzeletét” Beszédének második része a rendfőnökség közösségében való élet jelentőségét érintette, amelynek feladata a Kongregáció irányításának támogatása. Attard atya arra buzdította a testvéreket, hogy legyenek tudatában annak, hogy aki ide érkezik – legyen az néhány napra látogató szalézi, vagy egyszerűen csak valaki, aki hallott róla – valami különlegeset érzékel. Ez nem személyes érdemekről szól – „nem vagyunk azok, kezdve velem” –, hanem arról a hivatásról, hogy ebben a házban úgy éljünk, hogy az a családi szellem jelképévé váljon, amelynek itt kell megtalálnia a legmeggyőzőbb kifejeződését. A mindennapi apró gesztusok, amelyek a vendégszeretetet és a figyelmet fejezik ki, soha nem vehetők természetesnek – hangsúlyozta a rendfőnök. Nem személyes érdem kérdése ez, mondta – „nem vagyunk azok, kezdve velem” –, hanem az a hivatás, hogy ebben a házban éljünk, mint a családi szellem közvetítésére alkalmas jel, amelynek itt kell a legmeggyőzőbben kifejeződnie. A rendfőnök hangsúlyozta, hogy a vendégszeretet és a gondoskodás apró, mindennapi gesztusait soha nem szabad magától értetődőnek venni. Tanulás, folyamatos képzés és hűség gyökereinkhez Attard atya végül hangsúlyozta, hogy mennyire fontos, hogy ne hagyjuk abba a tanulást és az állandó továbbképzést: „Nem tisztviselőkként vagyunk itt… azért vagyunk itt, hogy kormányozzunk és éltessünk.” Arra buzdította az Egyetemes Tanács tagjait és a régiók felelőseit, hogy ne redukálják magukat puszta szolgáltatókká, hanem vegyék komolyan intellektuális elkötelezettségüket is. A ránk bízott felelősség a szalézi identitás ápolása; nevelőként és lelkipásztorként folyamatos megújulásra vagyunk hivatva. Ennek egyértelmű példája az Egyház tanításának követése, például a legújabb Magnifica Humanitas enciklika, amely összekapcsol minket a Kongregáció elkövetkező évekre vonatkozó döntéseivel. Beszédének zárásaként Attard atya a közösségen belüli nyugalom és testvériesség szellemét szorgalmazta, a közös lelki élet megerősítését és a testvériség megélését a rendfőnökséghez való intézményes tartozás jeleként. Az összejövetel az Üdvözlégy Mária elimádkozásával zárult. Az ima után Attard atya háláját kívánta kifejezni Francesco Marcoccio atyának, a leköszönő igazgatónak mindazért, amit a közösségnek nyújtott szolgálata alatt elért, megjegyezve, hogy egy erre alkalmasabb, kifejezetten erre a célra szánt alkalommal lesz lehetőségünk arra, hogy munkájáért megfelelő köszönetet mondjunk, majd üdvözölte Marek Chrzan atyát, akit nemrégiben neveztek ki a közösség új igazgatójává a 2026–2029-es hároméves időszakra. A két munkacsoport-ülésre szervezett értékelő és tervező gyűlés lehetővé tette a rendtagok számára, hogy megvitassák a közösségi életnek a Direktórium által felvázolt különböző területeit – az Úrral való párbeszédtől a folyamatos képzésig, a testvéri közösségtől a misszióig, egészen a vagyonkezelésig és a vezetés, valamint az irányítás struktúráiig – a 2026–2027-es év tervezése céljából. ANS-Róma/Szaléziak.HU  

2026-07-13 15:51:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=del_szudan___tizenot_ev_fuggetlenseg_es_egy_szalezi_misszio Szaléziak.hu Dél-Szudán függetlenségének évfordulója nem ünneplésre ad okot, hanem inkább ébresztő. Dél-Szudán 2011. július 9-én vált független állammá, de a régóta várt béke a lakosság többsége számára nem valósult meg. Az erőszak, a belső konfliktusok, az élelmiszer-ellátás bizonytalansága, az árvizek és az alapvető szolgáltatások hiánya emberek millióit kényszerítette otthona elhagyására.

A szalézi misszionáriusok olyan helyeken, mint Tonj, Maridi, Kuajok, Wau és Don Bosco Gumbo Jubában, valamint a szomszédos Ugandában, a Palabek menekülttelepen támogatják a kitelepített és sebezhető közösségeket, oktatást, szállást, szakmai képzést, gyermek- és ifjúságvédelmet, humanitárius segítséget és béketeremtő tevékenységeket biztosítva. Ara Tena, a madridi szalézi missziós iroda, a Misiones Salesianas önkéntese úgy foglalja össze a szaléziak munkáját az országban, mint olyan jelenlétet, amely a sürgősségi segélyt a fejlesztéssel ötvözi. „A Misiones Salesianas jelenleg Dél-Szudánban tevékenykedik, mind a fejlesztés, mind a humanitárius szférában” – magyarázza. A Don Bosco Gumbóban a szaléziak évek óta támogatják a konfliktus miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült embereket, menedéket, élelmet, alapvető szolgáltatásokat és segítséget nyújtva a különösen kiszolgáltatott személyeknek, például az egyedülálló anyáknak, árváknak és időseknek. Az elmúlt hónapokban fokozták a sürgősségi segélynyújtást is a menekülttáborban. „Nemrég fejeztünk be egy sürgősségi műveletet a gumbói menekülttáborban, ahol műanyag fóliát osztottunk szét sátrak és élelmiszer-készletek letakarására, az évek óta nyújtott folyamatos támogatás részeként” – teszi hozzá Tena. Ezen humanitárius segítségnyújtás mellett a fejlesztési projektek célja a segélyektől való függőség csökkentése és a jövőbeli lehetőségek megteremtése. A Tonj régióban a Misiones Salesianas különösen veszélyeztetett vidéki közösségekkel dolgozik együtt táplálkozásuk javításán a fenntartható mezőgazdaság révén. A kezdeményezés magában foglalja a Hansen-kórral kapcsolatos figyelemfelkeltő tevékenységeket, valamint egy béketeremtő komponenst, amely az ország összes szalézi projektjébe integrálódik. Tonjban és Maridiban a szalézi jelenlét a fiatal nők szakmai képzésére összpontosít. Egy hasonló létesítmény már létezik Tonjban, míg Maridiban a tervek szerint egy főzésre, élelmiszer-tartósításra, varrásra és ruhakészítésre szakosodott szakmai képzési központ építését és felszerelését tervezik. Ara Tena számára ez a fajta munka egyértelmű prioritást céloz meg. „Úgy véljük, hogy a nőket – különösen gazdasági szempontból – fel kell hatalmazni, hogy saját jövedelemre tehessenek szert és javíthassák társadalmi helyzetüket” – mondja. Egy olyan országban, ahol a nemek közötti egyenlőtlenségek továbbra is mélyen gyökereznek, a szakmai képzés utat nyithat az önellátáshoz a rendkívül kiszolgáltatott helyzetben élő nők és családok számára. Kuajaokban is a madridi missziós iroda együttműködve a szaléziakkal a Don Bosco-BOSCOAID-ből befogadó, méltányos és magas színvonalú oktatási projekteket dolgozott ki a fejlődés és a béketeremtés mozgatórugójaként. Ezenkívül a szalézi projektek között szerepel egy ösztöndíjprogram gyermekek számára, amely tíz kiválasztott szalézi iskola ezer tanulóját támogatja az ország leghátrányosabb helyzetű területein. A kitelepített vagy kiszolgáltatott gyermekek és fiatalok számára az iskolába való visszatérés a megszokott rutin, a védelem, a bizalom és a jövő visszaszerzését jelenti. Az évek óta tartó erőszak által sújtott közösségek számára pedig az oktatás a békébe való befektetést jelenti. „Megértjük, hogy minden, amit a békéért és a békés együttélésért teszünk, alapvető fontosságú, mert Dél-Szudán egy olyan ország, amely soha nem ismert békét” – hangsúlyozza Ara Tena. A dél-szudáni válság az ország határain túl is érezteti hatását. Ugandában a Palabek menekülttelep közel 100 000 embernek ad otthont, akiknek többsége a szomszédos Dél-Szudánból származik. Sokan egy szál ruhában menekülve érkeztek, elveszítve családtagjaikat, otthonaikat, iskoláikat és megélhetésüket. Palabekben a szaléziak nem csupán projekteket működtetnek: szoros kapcsolatban élnek a menekült lakossággal, és munkájuk az oktatásra, a lelkigondozásra, a hivatásképzésre, a gyermekek és fiatalok védelmére, valamint a közösség támogatására összpontosít. A szalézi misszionárius, Ubaldino Andrade, aki évek óta támogatja a palabeki menekülteket, rámutat, hogy a háború nemcsak anyagi pusztítást, hanem mély sebeket is hagy maga után az emberek szívében. „A háború pusztító élmény. Nemcsak az otthonokat pusztítja el, hanem a szíveket is. Minden hátramarad; minden eltűnik egyik napról a másikra” – magyarázza. Tizenöt évvel a függetlenség után tehát ennek a fiatal országnak stabilitásra, védelemre és jövőre van szüksége népe számára. Tonjban, Maridiban, Kuajokban, Wauban, Don Bosco Gumbóban és Palabekben azok támogatása, oktatása és a mellettük való kiállás,, akik szinte mindent elvesztettek, a béke építésének gyakorlati módja is. ANS-Juba/Szaléziak.HU

2026-07-13 11:37:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=szent_louis_es_szent_zelie_martin___peldakepek_a_hazasparok_szamara Szaléziak.hu Azt tanították nekünk, hogy ahhoz, hogy szentek legyünk, rendkívüli dolgokat kell tennünk: Szent Zélie és Szent Louis Martin viszont arra emlékeztetnek, hogy a szentség a gyermeksírásban, a mindennapi munka, a fizetendő számlák, a család aggodalmaiban és örömeiben is megszülethet.

Július 12-én ünnepli az Egyház Szent Louis és Szent Marie-Azélie (Zélie) Guerin Martin liturgikus évfordulóját, a házasságuk napját. Ők nem csak a gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz (Lisieux-i Kis Szent Teréz) szülei, nem abban rejlik a nagyságuk, hogy szentet nemzettek, hanem abban, hogy a házasságot konkrét útként élték meg a Mennybe. Évszázadokig az egyének szentségéről beszéltek, aztán Isten szép jelet akart adni az Egyháznak: Zélie és Louis Martin volt az első házaspár, akit együtt kanonizáltak, hiszen a házasság, a kölcsönös szeretet, a mindennapi hűség, a közös imádság és a gyermekeik keresztény nevelése szentségében virágzott ki szentségük. Kanonizálásuk (2015-ben történt) megváltoztatta az Egyház nézetét a keresztény házasságról, emlékeztetve a világot arra, hogy a család nem a szerzetesi élet „B-terve”, hanem a szentségre vezető valódi hivatás, és hogy az ember pelenkacserélés közben, becsületesen dolgozva, betegségekkel, gyásszal, áldozatokkal és félreértésekkel szembesülve is szentté válhat, anélkül, hogy valaha is abbahagyná a szeretetet. Zélie és Louis is ismerte a legmélyebb bánatot, hiszen kilenc gyermekükből négyet fiatalon vesztettek el. Betegségen, szenvedésen és elváláson mentek keresztül, de soha nem szűntek meg bízni Istenben. Otthonuk olyan hely volt, ahol az evangéliumot nem csak magyarázták: éltek is. Manapság, amikor a házasságot gyakran törékenynek, átmenetinek, vagy akár haszontalannak tekintik, a tanúságtételük aktuálisabb, mint valaha. Azt mondják nekünk, hogy a hűséges szerelem létezik, hogy a család egy kis házi egyház lehet, és hogy a szentség nem csupán néhány kiváltságosnak van fenntartva: ez minden férj, minden feleség, minden apa és minden anya számára szóló meghívás. Ha ma vőlegény, menyasszony, jegyes vagy szülő vagy, ne gondold, hogy a hétköznapi életed semmit sem ér Isten szemében: pont ott, a mindennapi egyszerűségben írja az Úr továbbra is a szentség legszebb történeteit. Szent Louis és Szent Zélie Martin, imádkozzatok az összes családért! És segítsetek, hogy házasságaink tükrözzék Krisztus szeretetét, és együtt járjunk a mennyország felé. Fabrizia Perrachon facebook.com/Szaléziak.HU

2026-07-12 17:45:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=szalezi_szavak___evkozi_15_vasarnap Szaléziak.hu Jézusnak a magvetőről szóló példabeszéde egyik alap, amit mindannyian már sokszor hallottunk, jól ismerünk. Talán könnyen úgy is vagyunk vele, hogy ja, hát ezt már ismerem. De ahogy az olvasmányban is olvastuk, Isten Igéje soha nem tér vissza dologtalanul, hanem mindig gyümölcsöt terem, mindig elvégzi a maga munkáját.

És aztán fel kell tennünk a kérdést, hogy: „Ma a mi számunkra az én életemben miről szól Jézusnak a magvetőről szóló példabeszéde, tanítása? Talán az egyik az, hogy azt mondhatjuk, hogy hát itt vagyunk a szent liturgián, itt vagyunk Jézus lábánál, készülünk a szentáldozásra. Hát, Uram, jó földbe hullott a te Igéd magja. És azt gondolom, hogy ezt ezért nem nagyképűséggel mondjuk ezt, hanem hálával a szívünkben. És ezt a hálát, ezt ki is kell mondani. Nem rossz alázatosság lenne, ha valaki nem adna hálát azért, hogy nemcsak megszólított őt az Isten, de ezt meg is hallotta, és itt van az Isten házában, az ő közösségében, kitartott az életében nehézségek, kísértések, megnemértések, bizonytalanságok, támadások idején is. Hála neked, Uram! Ugyanakkor érdekes, hogy ugye, ez a jó földbe hullott magnál elhangzik, hogy 30-60 meg 100-szoros termés. Vajon itt és most mi az én életem termése? Főleg idősebbek, leginkább azért már a betegágyon, kórházban vagy idős otthonban szokták megkérdezni, hogy: „Miért élek én még?” Aztán beszélgetünk, akkor mindig kiderül, hogy van annak értelme. Nincs hiábavaló, és minden élet szakasznál megvan a maga gyümölcse. Édesanyám 87 éves, ő is sokszor szokta elmondani, hogy hát most már úgy hazamenne a Jóistenhez. Kéri és buzgón Szent Józsefet, hogy hát legyen ebben partfogója. Aztán mindig elmondja azt is, hogy imádkozik értem. És akkor én általában felnevetek, és azt mondom, hogy: „Látod, anyu, hát a kettő az nem megy együtt. Azért vagy itt, hogy imádkozz értem. Szükségem van rád. Szükségem van a te imádságodra. Sokszor azt mondjuk, hogy: „Én már csak imádkozni tudok.” Az imádság az nem „csak”! Az az egyik legnagyobb dolog, amit tehetünk. Közbenjárunk élőkért és holtakért, szeretteinkért, hazánkért, idegenekért, bajbajutottakért… És közben munkáljuk persze a saját üdvösségünket is. 18 éves voltam, amikor anyai nagyapám meghalt. Világ életében fizikai munkás volt, egy egyszerű ember, nagyon nehéz gyerekkorral. Akkor készültem éppen az érettségi után a teológiára. Tudta, hogy papnövendék leszek, bár úgy ő maga a templomban nem nagyon járt, de azért ezt úgy respektálta. Emlékszem, Szombathelyen, a Markusovsky Kórházban volt élete utolsó állomása. Meglátogattuk édesanyámmal, azíz a lányával, és azt kérdezte tőlem, a kamasz kölyöktől, hogy: „Béla, tettem én valami jót az életemben?” Hát nehéz kérdés volt. Éreztem, hogy valamilyen általános duma itt nem sokat segít. Próbáltam ilyen konkrét, vele való élményeket mondani – nem volt nehéz, hiszen nagyon szerettem őt. De azóta is elgondolkodom ezen, hogy igen, amikor az ember odaér, akkor úgy megkérdezi magától, hogy: „Mi az én életem gyümölcse?” És nem biztos, hogy mindent látnunk kell. Nem biztos, hogy minderről tudnunk kell. De nagy ajándék az, ha ilyenkor egy-két dologba bele tudunk kapaszkodni. Talán meg is könnyíti az örökkévalóhoz való kapcsolódásunkat. Gyümölcstermő életre vagyunk meghívva. És hálát adhatunk az Úrnak, hogy ezt megtehetjük, újra és újra minden reggel erre ébredünk. Nem kell, hogy méricskélnünk, hiszen Jézus sem mondta, ki hányszorosat, és miért ennyit és miért annyit. Mindenki maga tudja maga lelki, szellemi tehetségét, képességeit, adottságait, élethelyzetét. A másikét meg aztán végképp nem kell mericskélnünk, hogy ki hányszoros termést hoz. A másik, amiről röviden megemlékeznék – nem a fő dologról, mert arról már annyiszor prédikáltak –, de nem tudom, hogy belegondoltunk-e már az egész magvető példabeszédben abba, hogy az a magvető őrültül szórja a magokat. Hát azért én dolgoztam az említett nagyapám mellett mindig a gyümölcsösben, szőlősben itt-ott, tevékenykedett, kerti munkákban. Hát azért ő megnézte, hogy hova ültet, hova teszi a magot, nem szórta két kézzel mindenfelé. Őrült módon szórja a magot, útszélre, tövisek közé. Mert az isteni szeretet, gazdagság, bőség ilyen őrült, hogy mindennel megpróbálkozik, és mindenkor, mindenhova ad. Nem méricskél, nem mérlegel, nem mond le senkiről. És ez a végtelen isteni szeretet, az, amit nekünk fel kell ismerni, elsősorban ezért kell hálát adni, hiszen ezért lehetünk mi is itt, és ez az, amit valamilyen módon tovább kell adnunk. Mericskélés, mérlegelés nélkül. Mert bár a magvetőről szóló példabeszéd erre külön nem tér ki, de bizonyára ti is ismertek olyat, akinél azt gondoltuk, hogy Isten Igéje köves talajra hullik, olyan kőszív, olyan magának való, nárcisztikus, egoista, vagy mit tudom én, milyen ember, aztán megváltozott. Talán nem is tudjuk miért, nem is tudjuk mikor. Vagy éppen azt gondoljuk, hogy valakinek olyan tövises az élete, tele van vargabetűkkel és bűnökkel és mindenféle csalódással, és meg van róla véleményünk – ezt pedig nem kéne, hogy legyen, mert ez nem a mi dolgunk, ez nem gyümölcstermő -, de megváltozik, rendbe teszi az életét. Mert Isten szava erre is képes. Tehát Istennek ez a bőkezűsége az, amire mindenféleképpen figyeljünk fel, és Isten nem ad keveset soha. Nem ad csak éppen elégségest soha. Mindig bőkezűen ad. Záró gondolatként: érdekes, ahogy Jézusra tekintünk, azt mondjuk róla, hogy keresztre föltekintünk, akár Péliföldszentkereszten, vagy nagypénteken, vagy otthoni imádságainkban, akkor tudjuk, hogy ő az áldozat, de ő maga az áldozatot bemutató főpap is. Ő a pap és az áldozat, amit feláldoz. Itt is, azt gondolom, hogy Jézus egyszerre a magvető, de ő a mag is. Hiszen Isten nem ideológiát, nem világnézetet, nem valami erkölcsi, etikai tanítást ad nekünk, hanem magát Krisztust. Ő Isten szava. És ő maga is ezt mondja, amikor máshol azt mondja, hogy a földbe hullott magnak el kell rohadnia, meg kell semmisülnie, meg kell halnia, mert ha nem hal meg, egyedül marad, de ha meghal, akkor új élet fakad belőle, és bő termést hoz. És ez a Krisztus az, aki ő maga a pap és az áldozat, a magvető és a mag, aki új életet hoz a mi számunkra, aki megújítja a mi életünket, hogy az gyümölcstermő legyen. Ma adjunk hálát az Úrnak, és gondolkodjunk el azon, hogy milyen módon tudok én az Úr dicsőségére gyümölcsöt, termést hozni. Ámen. P. Ábrahám Béla SDB   Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. július 11-én.   Szaléziak.HU  

2026-07-10 12:30:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=sport_amelynek_nincs_hazaja_es_nincs_szine Szaléziak.hu Don Bosco jól tudta: a játék és a zene a legkönnyebb módja annak, hogy meghódítsuk a fiatalok szívét. Még ma is, a szaléziak játszóterein világszerte a játék bizalmat, barátságot és testvériséget teremt. Ez az "Előre, sport, előre, ember!" mottó jelentése: egy olyan sport, amely az egyént és a közösséget szolgálja, nem pedig fordítva.

A sportnak nincs zászlaja Az, hogy a sport „állam nélküli és színtelen”, nem jelenti azt, hogy tagadnánk minden sportág gyökereit, amelyek mindig egy adott helyen és kultúrában erednek. Azt jelenti, hogy elismerjük, hogy a sport olyan értéket hordoz, amely átlépi a határokat: az „én”-ből a „mi”-be juttat minket. A sport igazi hazája az emberiség és a sokszínűség ünnepe. Egyetlen színe az azt űző emberek színe. Egyetlen zászlaja az általa keltett öröm. A sport illatát békének hívják A szalézi oratóriumok és ifjúsági központok pontosan ezt kínálják: egy teret, ahol minden fiatal, származásától, társadalmi helyzetétől vagy bőrszínétől függetlenül barátokra, testvérekre és nevelőkre talál. Ez a Don Boscónak kedves családi szellem: a játékon keresztül tanulja meg az ember a csapatmunka, a csoport, a közösség értékét. Udvarainknak van mondanivalójuk a sport világa számára: a fontos az ember, az egység és a béke. Szent II. János Pál pápa az 1984-es sportolói jubileumon arra buzdította a sportolókat, hogy tegyék mérkőzéseiket „az egész társadalom jelképévé”, annak az időnek a hírnökévé, amikor egyetlen nemzet sem emel többé kardot a másik ellen. Ha a háború, emlékeztet minket XIV. Leó pápa, mindig az emberiség veresége, a tiszta sport egy konkrét alternatíva: békét és kohéziót épít a népek között. De legyünk óvatosak! Amikor a sport elveszíti szabad, spontán és szenvedélyes játék jellegét, az ellentétébe fordul: az érdekek, az erőszak, a rasszizmus, a korrupció csataterévé, puszta fogyasztásra váró árucikké válik. Az a sport, amely már nem egyesít, az emberiség ellensége. A testvériség iskolája XIV. Leó pápa „Bőségben az élet” című levelében emlékeztet arra, hogy a sport mindenki számára nyitott tevékenység, amely jótékony hatással van mind a testre, mind a lélekre: az emberiség egyetemes kifejeződése. A sport akkor igazán előnyös, ha segít az embereknek önmaguk lenni: szabadok, kreatívak, nyitottak és testvériek. Az előnyök nem csak fizikaiak és egyéniek: akik a sport által fejlődnek, megnyílnak mások felé és kapcsolatokat építenek. A sport a társasági élet iskolája. De még itt is fennáll a kockázat: a sport üzleti oldala, a „fizess, hogy játszhass” mentalitás, az elitizmus, a doppingolás és a mindenáron győzni akaró mentalitás. Amikor a sport elveszíti közösségi dimenzióját, és pusztán a személyes siker hajszolásává válik, elveszíti nevelési értékét is. A 2026-os világbajnoksággal kapcsolatban Leó pápa a közösségi médiában olyan szavakat írt, amelyeket mintha a saját udvarunkba írtak volna: a futball arra emlékeztet minket, hogy „az élet nem egy verseny, amelyben egyedül próbálunk ragyogni, hanem egy utazás, amelyet együtt tanulunk meg bejárni”. Aki nem tudja, hogyan kell passzolni, még ha tehetséges is, az még nem értette meg a játékot. És aki nem tudja, hogyan kell másokkal és másokért élni, az még nem értette meg az életet. VI. Pál már sokkal többnek tekintette a sportot a testnevelésnél: a hűség, a fair play, a fegyelem, az áldozathozatal, a bátorság és a kitartás iskolájának. Az erkölcsi és társadalmi nevelés erőteljes tényezőjének. Ízelítő a paradicsomból A világbajnoksághoz hasonló nagyszabású események teret adhatnak az egyénnek a profittal szemben, a párbeszédnek az uralkodással szemben, a „mi”-nek az egoval szembeni elsőbbségének megerősítésére. Ez az imaszándék, amelyet XIV. Leó pápa június hónapjára bízott: hogy a sport a háború és a polarizáció idején a béke, a kultúrák és nemzetek közötti találkozás és párbeszéd eszköze legyen. Tisztelet, szolidaritás, testvériség: ezek az értékek Istenben teljesednek ki. Ezért beszél végső soron Istenről egy olyan sport, amely valóban az emberiséget szolgálja. És ezért nincs hazája és nincs színe: mert az emberi közösséget, az egyetemes szeretetet és a békét ünnepli. Csak így lehet a sport valóban, ahogy mondták, „a mennyország íze”.   Don Jerry MATSOUMBOU SDB, ifjúságpasztorációs szektor donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-07-09 14:13:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=gorogorszag___a_szaleziak_megkezdik_lelkipasztori_munkajukat_gorogorszagban Szaléziak.hu 2024-ben érkezett Görögországba az első három szalézi úttörő, ezzel megkezdve a szalézi missziót ebben az európai országban. 2026 márciusában Fabio Attard rendfőnök atya az Egyetemes Tanács többi tagjának beleegyezésével a ljubljanai székhelyű Szlovéniai Szent Cirill és Metód Szalézi Tartományra (SLO) bízta az új szalézi jelenlétet a görögországi Szírosz szigetén. Az új szalézi közösség, amely négy misszionárius szerzetesből áll, így az SLO tartomány szerves részévé vált.

2026. június 2-án a Szlovén Szalézi Tartomány együttműködési megállapodást írt alá a szíroszi egyházmegyével, amelyet hivatalosan Peter Končan atya, az SLO tartományfőnöke és mons. Sevastainos Rossolatos, az egyházmegye apostoli adminisztrátora írt alá. 2026. július 1-jétől tehát a helyi szaléziak hivatalosan is elfoglalták plébánosi hivatalukat, ezzel hivatalosan is elindítva az új úttörő szalézi missziót a görögországi Szírosz szigetén. Július 5-én, vasárnap a szalézi papok örömmel és nyilvánosan átvették a három plébánia vezetését: Oscar Tuscano atya, a görögországi szalézi közösség első igazgatója Vari plébánosa lett; Rodil Lladones atya, a szalézi közösség igazgatóhelyettese a posidoniai plébánia élére került; míg Marcin Wosiek atya, aki a szüroszi egyházmegye ifjúsági szolgálatáért is felelős, Vissa plébánosa lett . A szaléziak már megtartották első találkozóikat a plébániai tanácsokkal. „Csodálatos lehetőség volt találkozni a helyi világi munkatársakkal, plébániáink vezetőivel és az ifjúsági szolgálat felelőseivel” – tette hozzá Marcin atya, bemutatva a szaléziak görög nyelvű logóját is, amelynek jelentését nem nehéz megfejteni. Görögországban, az Égei-tengeren fekvő Kikládok szigetcsoportjának ezen a szigetén a szaléziak a plébániai lelkipásztori munkájuk mellett azt a célt is kitűzték maguk elé, hogy új távlatokat nyissanak a szalézi karizma fejlődése előtt, a fiatalok és az Egyház javára. ANS-Szírosz/Szaléziak.HU

2026-07-08 15:38:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=belgium___ujrahasznositott_anyagbol_mualkotasok Szaléziak.hu A mindössze 23 éves belga diák, Ralph Nollet egyre nagyobb figyelmet kap egy egyszerű és eredeti ötletének köszönhetően: hulladékanyagokat műalkotásokká alakít. A cigarettacsikkekből készült nyakkendőktől a teniszlabdákból készült anyaggal borított párnákon át egészen a több ezer szemétdarabból álló installációkig munkái azt mutatják, hogy a haszontalannak tartott dolgok is új életre kelhetnek.

Kortrijk központjában található műtermében minden polc roskadozik olyan tárgyaktól, amelyeket sokan szemétnek neveznének: kosárlabdák, halászhálók, műanyag kábelkötegelők, szivarosdobozok és mindenekelőtt több ezer használt teniszlabda. Nollet számára azonban ezek értékes nyersanyagok. Inkább „kísérleti kutatóként” jellemzi magát, mint egyszerűen művészként. Módszere az anyagok szétszereléséből áll, anélkül, hogy teljesen tönkretenné őket, és olyan szálakat nyer ki belőlük, amelyek szőhetők, hímezhetők vagy horgolhatók. Így ragasztó vagy más kötőanyagok használata nélkül tud új struktúrákat létrehozni: minden darabot kizárólag az alkalmazott kézművesség tart össze. A cél, magyarázza, nem pusztán esztétikailag eredeti alkotások létrehozása, hanem mindenekelőtt az emberek hulladékhoz való hozzáállásának megváltoztatása. Nollet szerint sok anyag feleslegesen kerül a kukába, holott ehelyett kreatívan vagy akár iparilag is újrahasznosítható lenne. Példaként említi a teniszlabdákat, amelyeket Belgiumban nem helyben hasznosítanak újra, hanem külföldre küldenek erősen szennyező kezelésre. Azzal, hogy ezt a szakaszt megelőzően visszanyeri őket, új életet ad nekik. Minden új anyagból, amivel kísérletezik, első alkotásaként nyakkendőt alkot. Ez a kiegészítő valójában személyes identitásának megkülönböztető jegye: művészeti iskolás évei óta rendszeresen öltönyt és nyakkendőt visel, és ezt a kombinációt tökéletesen összhangban tartja filozófiájával. Számára nincs ellentmondás az öltöny eleganciája és a hulladékanyagokban rejlő érték között. Nollet útja nem volt egyszerű. Miután klasszikus latin nyelvi képzést kapott, kezdetben a versenykerékpározást választotta, sőt, odáig ment, hogy Olaszországba költözött. Sportkarrierje azonban nem úgy alakult, ahogy remélte, és ez arra késztette, hogy újra felfedezze a kreativitás iránti szenvedélyét. Ettől a pillanattól kezdve textiltervezési tanulmányokba kezdett, fokozatosan kialakítva azt a technikát, amely ma munkásságát jellemzi. Gyors felemelkedését nagyrészt a közösségi média segítette elő. Munkáját rövid videókon keresztül, a TikTokon és az Instagramon mutatta be, több millió megtekintést gyűjtött össze és hatalmas követői közösséget épített ki. Ez a láthatóság együttműködésekhez vezetett vállalatokkal és a szórakoztatóipar szereplőivel, de a művész hangsúlyozza, hogy nem a hírnév az igazi célja. Célja, hogy a művészetet eszközként használja a figyelemfelkeltésre, inspirálva a polgárokat, a vállalkozásokat és az intézményeket a hulladék fogalmának újragondolására. „Nem azt akarom, hogy az emberek lemásolják, amit én csinálok” – mondja –, „hanem azt, hogy elkezdjenek kérdezni maguktól, mit kezdhetnek azzal, amit jelenleg puszta szemétnek tartanak.”   ANS – Kortrijk/Szaléziak.HU

2026-07-08 14:25:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=kulonbozo_sziv_megis_egy_csalad___a_szalezi_csaladrol_gyerekeknek Szaléziak.hu Mi az a Szalézi Család? Képzelj el egy óriási, világméretű családot, ahol senki sem unatkozik! Ezt a családot Szalézi Családnak hívják. Nem a vérrokonság köti össze őket, hanem a közös cél és a hasonló gondolkodás: vidámságot és segítséget vinni a gyerekek életébe.

Ki indította el ezt a családot? A "családfő" egy olasz pap volt, akit Don Boscónak hívtak. Olaszországban élt régen. Nagyon szerette a gyerekeket. Trükköket tanult, hogy szórakoztassa őket. Bűvészmutatványokkal és zsonglőrködéssel gyűjtötte össze a fiatalokat. Miután nevettek egy jót, mesélt nekik Jézusról és imádkozni tanította őket. Don Bosco azt mondta: "Legyetek vidámak, és tegyétek a jót!"  Miért "Különböző szív egy család"? Don Bosco egy hatalmas mozgalom elindítója volt, amely különböző módokon a fiatalok javára tevékenykedik. Ő maga alapította nemcsak a Szalézi Szent Ferenc Társaságot (Don Bosco Szaléziakat), hanem a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményét és a Szalézi Munkatársak Egyesületét is. Ezeket és más, a világ különböző részein létrejött csoportokat is beleértve, a Szalézi Család ma 32 hivatalosan elismert csoportból áll, amelyek összesen több mint 400 000 tagot számlálnak (további 23 csoport várja, hogy a Szalézi Család része legyen). Jó nagy család! Ezek a csoportok ugyanazt a lelkiséget* osztják – hasonlóan gondolkodnak, éreznek és hasonlóan viszonyulnak másokhoz -, és a saját környezetükben, a saját módjukon folytatják a Don Bosco által elkezdett küldetést, munkát. Úgy mondjuk: ők Don Bosco „kinyújtott keze” a világban. A Szalézi Család tagjai nagyon sokfélék. Olyanok, mint egy színes kirakós darabkái. Egész életüket a gyerekek nevelésére szentelik, táborokat és játékokat szerveznek, segítenek a mindennapi feladatokban. És mind hasonlóan gondolkodnak, mint Don Bosco. Minden tagnak más a feladata és más a szíve, de mindegyik szív ugyanazért dobog: hogy a gyerekek biztonságban és boldogan nőjenek fel, hitben és szeretetben. Azt kérdezed, hogy hogyan lehetsz te is ennek a családnak a tagja? Nem kell hozzá semmi különlegeset tenni, csak te magad kellesz hozzá! Látogass el egy szalézi táborba vagy programra! Légy kedves a társaiddal! Oszd meg az örömödet másokkal! Ha szereted a Jóistent, mosolyogsz és segítesz másoknak, már te is Don Bosco nyomában jársz!

2026-07-07 11:51:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=olaszorszag___eloadas_keszul_a_szalezi_munkatarsakrol Szaléziak.hu Az Olaszország, a Közel-Kelet és Málta Szalézi Régió szalézi munkatársainak Sacrofanóban 2026. július 31. és augusztus 2. között megrendezésre kerülő találkozója alkalmából bemutatják a „Szalézi munkatársak. Nők és férfiak, akik beleszerettek egy szentbe” című előadást.

A színdarabot a katolikus szerző, Alessandro Spalvieri írta és rendezte. A zenét és az elbeszélést ötvöző mű a szalézi munkatársak tiszteletére készült, és Bosco Szent János által ihletett történelmi karizmájukat ünnepli. A forgatókönyvet Alessandro Spalvieri, katolikus író és rendező, szalézi munkatárs írta, az egyetlen rendező Olaszországban, aki sokat írt a Szalézi Családról. Az előadás, amelynek teljes szereplőgárdája szalézi munkatársakból és Don Bosco barátaiból áll, történeti levéltárakban és az akkori szalézi munkatársakként ismert szervezet megalapítását rögzítő legkorábbi dokumentumokon végzett kutatási projektek sorozatát követően született meg. A zenei tanácsadást és a dalok eredeti szövegét szintén egy szalézi munkatárs, Ruggiero Diella biztosítja. A darab párbeszédei – bár színpadra adaptálva – Don Bosco életét és első világi munkatársaival való kapcsolatát jellemző szavakon és eseményeken alapulnak. Az egyik kulcsfontosságú szempont, amelyet a rendező szívesen hangsúlyoz, a szalézi munkatárssá válás önkéntes jellege, amely válaszul merül fel Don Bosco azon munkájára, hogy a fiatalokat közelebb hozza Istenhez, anélkül, hogy cserébe semmit sem kér, csak az örömöt, amit kizárólag a személyes gazdagodásból és a lelki növekedésből meríthetne. Az előadás záró része a szalézi munkatársak küldetésnyilatkozatának és szabályainak áttekintésére szolgál a II. Vatikáni Zsinattól 2013-ig. Az előadás premierje július 31-én este lesz a Sacrofanóban. ANS-Sacrofano/Szaléziak.HU

2026-07-07 10:32:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=nyar___itt_az_ideje_az_onvizsgalatnak Szaléziak.hu „Éppen ma, amikor sütött a nap, míg a többiek a tengerpartra mennek, egyedül akarok lenni, hogy talán megtaláljam önmagam, igen…”

Közeleg a nyár, és egy újabb munkával eltöltött év a végéhez közeledik. Míg sokan a régóta várt vakációra készülnek, és sietve tervezik a kirándulásokat, a tengerparti napokat, a piknikeket a barátokkal és a társasági összejöveteleket, egyesek egy kis „üres” időre vágynak, tele magánnyal és csenddel, távol a háttérzajtól, amely egész évben minden cselekedetünket kíséri. Egy „lassú” időszakra, amikor elszakadhatunk a munkától, a digitális eszközöktől és a mindennapi életünket megterhelő számos házimunkától, hogy újra kapcsolatba léphessünk önmagunkkal és a belső világunkkal. A nyár „felfüggesztett” időszaka nem csupán a kikapcsolódás, a menekülés lehetősége a rohanó, ismétlődő napok megszokott kerékvágásából, hanem egy küszöb, amely a lelkünk legrejtettebb zugaiba vezet, ahol a külső ritmus annyira lelassul, hogy kielégíti a nyugalom iránti vágyunkat; egy elmélkedésre alkalmas tér, ahol gondoskodhatunk magunkról, és ahol felszínre hozhatjuk azokat a gondolatokat és értelmet kereső kérdéseket, amelyeket túl sokáig figyelmen kívül hagytunk és elhanyagoltunk. Ebben a „cselekvési szünetben” van végre lehetőségünk fiatal felnőttként olyan kérdéseket feltenni, amelyek gyakran háttérbe szorulnak: hová tartok? Milyen boldogságot hajszolok? Milyen projektekbe érdemes befektetni a jövőm érdekében? Ez egy idő az elmélkedésre és a megkülönböztetésre, hogy mélyen meghallgassuk és tisztán lássuk magunkat, rendet teremtve a belső káoszban, amelyet gyakran magunkban hordozunk, és amelyet az év nagy részében a napjainkat átható ingerek és tapasztalatok túlterhelése táplál. Ebből a szempontból a nyár értékes lehetőséggé válhat egy belső utazásra, amely ahelyett, hogy egzotikus helyre vagy a pillanat egyik legnépszerűbb turisztikai célpontjára vinne minket, az önfelfedezéshez vezet, egy teológiai és emberi térben, ahol megtanulhatjuk megnevezni érzelmeinket, és újraéleszthetjük önmagunk és mások megértését, miközben újra felfedezzük az ima és az Abszolútummal való párbeszéd bensőséges dimenzióját is, egy olyan dimenziót, amelynek a megfelelő terét gyakran nehezen ismerjük fel, mivel a jelen sürgetése túlterhel minket. Sőt, még az evangéliumban is Jézus arra hívja tanítványait, hogy kövessék őt egy elhagyatott helyre, egyedül, hogy egy kicsit pihenjenek, burkoltan elismerve annak fontosságát, hogy a magány pillanatait kitűzzük a spiritualitás ápolására és a missziós elkötelezettségtől elfáradt lélek felfrissítésére. A belső béke keresése, amely nem igényli a világ másik felére utazást: néha egy séta a hegyekben és a minket körülvevő természettel való kapcsolat elég ahhoz, hogy méregtelenítsünk az „élet fáradalmaitól”, és mély kapcsolatot tapasztaljunk az élet misztériumával! Egy hegyi ösvény vagy egy csendes naplemente egy az augusztusi ünnepekkor kiürült városban elég ahhoz, hogy a mozgalmas mindennapjaink „mérhető idejét” az önvizsgálat és a hitelesség jegyében megélt „gyümölcsöző idővé” alakítsuk! A lényeg az, hogy elkerüljük a kísértést, hogy az „üres” nyári időt önmagukban célszerű tevékenységekkel és élményekkel töltsük meg, elűzzük az unalomtól való félelmet, és visszaadjuk a magány és a pihenés pillanatainak értékét, mint egyre szükségesebb, mégis ritka lehetőségeket arra, hogy teret adjunk a belső párbeszédnek és a megfontolt gondolkodásnak.   Alessandra Mastrodonato   bollattinosalsiano.it/Szaléziak.HU

2026-07-07 09:51:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=brazilia___a_szaleziak_kezdemenyezeseket_inditanak_a_gyermekmunka_ellen Szaléziak.hu Brazíliában júniusban országos kampány indult a gyermekmunka ellen, amely rendkívül fontos kezdeményezés a gyermekek és fiatalok jogainak egyik legsúlyosabb megsértésére vonatkozó társadalmi tudatosság növelése érdekében. A Belo Horizonte tartomány (BBH) szaléziai a CESAM – Szalézi Szakmunkásképző Központ – közreműködésével figyelemfelkeltő kezdeményezéseket szerveztek a témában Espírito Santo állambeli központjaikban.

A gyermekmunka elleni küzdelem a gyermekek védelmét, az iskolában maradásuk biztosítását, a balesetek megelőzését, a fizikai, érzelmi és társadalmi fejlődés előmozdítását, valamint annak biztosítását jelenti, hogy a gyermekeknek és serdülőknek valódi lehetőségük legyen méltó jövőt építeni maguknak. A CESAM központokban végrehajtott kezdeményezések Június folyamán a CESAM központok oktatói, trénerei és gyakornokai részt vettek a gyermekek és fiatalok jogaival kapcsolatos figyelemfelkeltő kezdeményezésekben. Kutatások, beszélgetések és kreatív tevékenységek révén a gyakornokok megerősítették a fiatalok aktív szerepét, és szélesítették a témával kapcsolatos gondolkodást. A gyakornokok a munkahelyi védelemmel kapcsolatos kérdéseket is feltárták, olyan útmutató anyagokra támaszkodva, mint a Munkaügyi és Foglalkoztatási Minisztérium „Sárga füzete”, amely a zaklatás és az erőszak megelőzésével, valamint a biztonságosabb, egészségesebb és méltóságteljesebb munkakörnyezet előmozdításával foglalkozik.  A gondoskodás kultúrája A CESAM-nál a gyermekmunka elleni küzdelem közvetlenül kapcsolódik a gondoskodás kultúrájához. A Don Bosco megelőző módszeréből inspirálódva a szervezet úgy véli, hogy a gondoskodás a serdülők és fiatalok holisztikus fejlődéséhez szükséges biztonságos környezet védelmét, támogatását, irányítását és megteremtését jelenti. Ez a kultúra a mindennapi tevékenységekben, az oktatási támogatásban, az aktív hallgatásban, a kötelékek megerősítésében és a jogokat, a méltóságot és a lehetőségeket garantáló környezet előmozdításában nyilvánul meg. Jó keresztények és becsületes polgárok Azzal, hogy ezt a kérdést a diákjaival megvitatja, a CESAM nem csupán felhívja a figyelmet egy súlyos társadalmi jogsértésre, hanem olyan serdülőket nevel, akik kritikusabbak, elkötelezettebbek, és fel vannak készülve arra, hogy felismerjék saját jogaikat, valamint a tudás terjesztőiként működjenek. Ez a képzés túlmutat a szakmai képzésen. Magában foglalja az értékeket, az állampolgárságot, az együttélést, a felelősséget, a tiszteletet, a gondoskodást és az ifjúsági vezetést is, összhangban a szaléziak jó keresztények és becsületes polgárok nevelésére irányuló küldetésével. ANS-Vitória/Szaléziak.HU

2026-07-06 18:41:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ismerjuk_don_boscot_11___lattam_don_bosco_szentseget_es_emberseget Szaléziak.hu Giovanni Battista Bertagna Castelnuovo d Astiban született 1828. október 26-án. 1850. április 24-én szerzett teológiai diplomát a torinói egyetemen. 1851 júniusában szentelték pappá. Ettől az évtől kezdve először magántanárként, majd a Torinói Egyházi Bentlakásos Iskola erkölcsteológiai előadások vezetőjeként szolgált, amíg Gastaldi érsek 1876-ban felmentette tisztségéből. Ezt követően a szeminárium professzoraként, helytartóként, majd az egyházmegye általános helynökeként szolgált. 1884. március 24-én Kapernaum címzetes püspökévé nevezték ki, és Alimonda bíboros segédpüspökévé Torinóban. 1901-ben érsekké nevezték ki. Tanúskodott Don Bosco kánoni tárgyalásán.

Mert csodálatosan emberi volt. Giovanni Battista Bertagna vagyok, Castelnuovo d Asti (ma Castelnuovo Don Bosco ) szülötte , 62 éves, Kapernaum címzetes püspöke és Alimonda bíboros, Torino érsekének segédpüspöke. Senki sem utasított, hogy mit mondjak. Amit mondani fogok, teljes mértékben a saját tapasztalataimra alapozom. „Latint tanított nekem az őszi szünetben” Gyerekkorom óta ismerem Don Boscót. Alkalmanként latint tanított nekem az őszi szünetekben (1839-40-ben). Ezután hosszú éveken át bensőséges kapcsolatban álltam vele, különösen akkor, amikor már mindketten papok voltunk (Monsignor Bertagna 1828-ban született, Don Bosco 1815-ben; Monsignor Bertagnát 1851-ben, Don Boscót 1841-ben szentelték pappá). Azok alatt az évek alatt, amíg az egyházi internátusban éltem, azaz 1864-től 1871-ig, gyakoribb és bensőségesebb kapcsolatban voltam vele. Minden nap eljött az internátusba, hogy megírja a Katolikus olvasmányokat. „Találkoztam az édesanyjával” Ismertem az édesanyját, aki egy nagyon jó asszony volt, nagyon egyszerű és nagyon jó természetű. Parasztlány volt, nem gazdag családból származott, sőt, meglehetősen szegény volt. Nagy tisztelet övezte az egész faluban. Don Bosco élete első éveit a falujában (Becchi ) töltötte, ahol az első katekizmusleckéit saját édesanyjától tanulta... Felnőttként a faluba került, és mindig nagy elkötelezettséget és figyelmet mutatott minden iránt, amit tett, különösen a vallás terén. Saját szájából hallottam, körülbelül akkoriban, amikor elkezdett különös gondot fordítani a fiatalokra, hogy elsődleges szándéka az volt, hogy elvigye az evangéliumot a hitetlenekhez, és hogy ennek a határozott tervnek a végrehajtásában az tartotta vissza, hogy nem bírta elviselni a zárt kocsiban való utazást (hiszen akkoriban így tették meg a hosszú utakat). Nevelő Ezek a tények elegendőek ahhoz, hogy megmutassák, milyen tehetséggel és hivatással rendelkezett Don Bosco az ifjúság keresztény nevelésében. Az eredmény rendkívüli, csodálatos volt. Nagyon nehéz lenne leírni azt a hozzáértő és szorgalmas munkát, amellyel Don Bosco az ifjúságot a valláshoz vonzotta, azokat a módszereket, amelyekkel megtartotta őket, és a türelmet, amit tanúsított. Úgy tudom, 1843-ban kezdte el összegyűjteni a fiatalokat az Assisi Szent Ferenc-templom sekrestyéjében, ahová én magam is eljártam egyszer tanítványként a többiekkel (Bertagna akkor 15 éves volt), miután ő meghívott, amikor átmenetileg Torinóba érkeztem. 1847-ben a valdoccói ünnepi Oratórium már készen állt, és én is jártam oda vasárnaponként katekizmus órát tartani (Bertagna ekkor már teológiai hallgató volt). Hogy a fiatalokat az oratóriumba csábítsa, elbűvölő modorával vonzotta őket mindenhol, ahol csak találkozott velük; a fiatalokat magukat bízta meg azzal, hogy másokat is vonzzanak oda; édességeket adott nekik; sétálni vitte őket; ő maga is játszott velük. Ezekkel az eszközökkel sokakat magához vonzott, eltérítette őket a bűntől, az erény és a szentségek vétele felé vezette. Fáradhatatlanul gyóntatott. Szokása volt hol az egyik, hol a másik munkaadó mestert meglátogatni (ahol a fiatalemberek dolgoztak), hogy érdeklődjön a viselkedésük felől és felhívja a figyelmüket rájuk. Ezekkel a módszerekkel nemcsak a gyermekek, hanem a mestereik javát is célul tűzte maga elé. Tanúsíthatom, hogy Don Bosco mindezen munkáiban nagy buzgalmat és körültekintést tanúsított. A fiatalok ezért rendkívüli és szent embernek tartották, és puszta jelenléte is felhívás volt számukra a jó cselekvésére. Csak Don Cafassónak engedelmeskedett ellenvetés nélkül Kiváló kapcsolatokat ápolt Borel teológussal, egy nagy erényű emberrel. Emlékeim szerint Don Bosco nem mindig fogadta meg a neki adott tanácsokat, ha azok nem egyeztek a terveivel... Don Cafassónak azonban mindig teljes mértékben és ellenvetés nélkül engedelmeskedett. Tudom, hogy Don Bosco néhány kedvezőtlen megjegyzést kapott háza vezetésével kapcsolatban Riccardi (di Netro) torinói érsektől. Az érsek (1867 és 1870 között Torinóban) úgy érezte, hogy Don Bosco túl elhamarkodottan bízott meg feladatokkal fiatal fiúkat, amikor azok még nem voltak elég érettek ahhoz, hogy azt elbírják. Don Bosco néha alig serdülőkorú fiataloknak adta át az asszisztensi szerepet az iskoláiban. Néha olyan személyt nevezett ki iskolaigazgatónak, akit éppen csak hogy pappá szenteltek. Úgy tűnik számomra, hogy Monsignor Riccardi nem cselekedett alaptalanul, bár Don Bosco azzal védekezett, hogy nagy szüksége volt ezekre a fiatalokra. Soha nem hallottam semmi olyat Don Boscótól vagy Don Boscóról, ami akár csak kicsit is ellentétes lenne Isten és az Egyház parancsolataival. Isten dolgairól beszélt Don Bosco minden körülmények között látszólag csak lelki dolgokról és Isten dicsőségéről tudott beszélni. Szokása volt nagy elismeréssel beszélni a pápa tekintélyéről; a pápa iránti tiszteletet és engedelmességet tanította, és ezt a lelkekbe is belenevelte. Szokása volt jó tanácsokat adni a bűnösök megtérésére és vigasztalni a jókat. Az a szellem, amely arra késztette, hogy oly gyakran prédikáljon, oly szorgalmasan gyóntasson, állandóan írjon, arra is késztette, hogy minden alkalommal a lelkek javát keresse. Hite élénk volt. Reménye lángolt, és messze túlmutatott a szokásos hétköznapi hozzáálláson. Ezt bizonyítják azok a gyakori vágyak, amelyeket gyakran hangoztatott, és azok a meleg lelki megnyilvánulások, amelyekkel a boldog örökkévalóság iránti heves vágyát fejezte ki. Rendkívüli éberséggel tartotta számon az időt a legszigorúbb módon, és azt mindig azonnal a legértékesebb jó cselekedetekkel töltötte ki. Egy erős és nyugodt ember Valóban csodálatra méltó volt az a folyamatos szorgalom, amellyel egyik munkáról a másikra váltott, és az egyik feladat befejezése után azonnal a következőbe fogott, anélkül, hogy a nap folyamán pihenőt engedett volna magának. Éjszakái nagyon rövidek voltak, és nem is mindig aludt: előfordult, hogy egész éjszakákat töltött munkával, és úgy tűnik, néha gyóntatással... Csodálatra méltó volt az a türelem, amellyel gyakran elviselte azokat, akik szinte jelentéktelen okokból félbeszakították munkáját, és ezt nem egyszer, hanem sokszor. És az ilyen fáradozások után nem tűnt fáradtnak, hanem más elfoglaltságokra tért át, mindig elképesztő nyugalommal. Egy erkölcsös és szegény pap Tanúsíthatom, hogy Don Bosco rendkívüli visszafogottsággal bánt az emberekkel, különösen az asszonyokkal és az oratórium gyermekeivel. E tekintetben mind Torinóban, mind szülővárosában, Castelnuovóban, fiatalkori évei alatt mindig makulátlan hírnévnek örvendett. Úgy tartják, hogy különleges tehetséggel rendelkezett ahhoz, hogy ezt az erényt a fiatal lelkekbe belenevelje. Don Bosco meglehetősen szegény szülők gyermekeként született. Semmivel sem járult hozzá családja vagyonához, és tudomásom szerint soha nem panaszkodott helyzetére; ellenkezőleg, örült neki. Amikor csak alkalom adódott rá, nem titkolta szerény családi körülményeit, és örömmel mesélt a vidéki fiúként végzett szerény feladatokról. Szerette mondogatni, hogy nincsenek tiszteletreméltó címei, sem teológiai diplomája, sem professzori oklevele, sőt még egy egyszerű első osztályos általános iskolai tanári oklevele sem. „Jóslatok? Ki tudja... Bizonyára rendelkezett a gyógyítás természetfeletti ajándékával” Sokszor hallottam már, hogy Don Bosco próféciákat mondott, hogy olvasott az emberek szívében, hogy rejtett dolgokat tárt fel. Soha nem volt szilárd okom hinni ezekben a dolgokban... Azt azonban hiszem, hogy igaz, hogy Don Boscónak természetfeletti adománya volt a betegek gyógyítására. Ezt tőle magától hallottam, amikor mindketten lelkigyakorlaton voltunk Szent Ignác szentélyében Lanzo felett, és ezt azért mondta nekem, hogy tanácsot kérjen arról, hogy folytassa-e a betegek megáldását a Segítő Szűz Mária és a Megváltó képeivel. Azért mondta ezt, mert bizonyos pletykák keringtek a gyógyulásokról, amelyek – úgy tűnt – csodás jellegűek voltak az általa adott áldások után. És hiszem, hogy Don Bosco igazat mondott. Akár jó, akár rossz, úgy gondoltam, azt kell tanácsolnom Don Boscónak, hogy folytassa az áldásokat. Don Bosco szentsége és embersége Tagadhatatlan, hogy Don Boscót élete során – és különösen a halála előtti néhány évben – számos fontos személy tisztelte. Sok püspök nagy tisztelettel tekintett rá, és sokan szentként tisztelték. Tudom, hogy egyesek, Kongregációjának kezdeti időszakában, nem mindig dicsérték, de később tiszteletet és megbecsülést mutattak iránta. Véleményem szerint, látva őt utolsó nyolc-tíz évében, már betegségektől megterhelten, feladatoktól túlterhelten, amikor mindenféle ember állandóan ostromolta, mégis mindig nyugodt maradt, soha nem engedett a legcsekélyebb türelmetlenségnek sem, nem mutatott sietséget, soha nem siette el azt, amit a kezébe adtak, jó okot ad arra, hogy azt mondjam: ha nem is volt szent, mégis szent képét mutatta. Fő művének, sőt, egész életének eredménye, nevezetesen a Kongregációja az, ami a leginkább meggyőz arról, hogy Don Bosco szent volt. Ha ezután életének néhány vonását vizsgálom, nevezetesen azt a kitartást, amellyel időnként megpróbálta elérni célját, úgy tűnik, némi emberséget látok benne. Így, ahogy első pillantásra néha kissé alkalmatlannak tűnt az alamizsna kérésben, kissé heves volt és a helyes mértéket meghaladóan igyekezett megszerezni azt... Hasonlóképpen néha túlságosan vonakodott feladni saját véleményét, bár ezt nem tudom kifogásolni. Ha a sértések személyét érintették, nem figyelt rájuk, és csodálatra méltó önfeláldozással el is felejtette őket. De ha a kongregációja megalapítására irányuló tervét ellenezték, nem mindig mutatott ugyanolyan könnyedséget a felejtésben. Úgy vélem, igaz, hogy Don Boscónak könnyen haragvó, nagyon kemény és hajthatatlan természete volt. Kétségtelenül nagy erőfeszítést kellett tennie, hogy legyőzze ezt, és meg is tette. Kétszer is meglátogattam utolsó betegsége alatt, lelki dolgokról beszélt, és csodálták a türelmét. Amikor már be akartam fejezni a látogatásomat, megkért, és határozottan ragaszkodott hozzá, hogy áldjam meg őt, miközben levette a fejfedőjét.    Giovanni Battista BERTAGNA, püspök a rendes eljárás kézirata, nyilvános példány, 235–246. oldal.   donbosco.press/Szaléziak.HU

2026-07-06 12:13:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=a_kavelecke Szaléziak.hu Szalézi „jóéjszakát” Bruno Ferrero atyától: Egy csoport professzor, akik mindannyian sikeresek voltak a karrierjükben, találkoztak, hogy meglátogassák régi tanárukat.

A beszélgetés azonnal a munka és az élet általános stresszére terelődött. A professzor kávét kínált nekik. Bement a konyhába, majd egy nagy kannával és egy tálcával tért vissza, amin mindenféle csészék sorakoztak. Voltak porcelán és műanyag csészék, még kristály poharak is, némelyik egyszerű, mások díszítettek, egyszerűek és elegánsan stilizáltak. Nyugodtan megkérte őket, hogy válasszanak egy csészét, és öntsenek maguknak frissen főzött kávét. Miután ezzel végeztek, az idős tanár megköszörülte a torkát, és nagyon nyugodtan és türelmesen szólt a csoporthoz: „Észrevettétek, hogy a szebb csészék hamarabb elfogytak, mint a közönségesek és egyszerűek? Ez természetes, hiszen mindenki a legjobbat szereti magának. És ez az oka a sok problémátoknak.” Majd így folytatta: „A csészék nem változtatnak a kávé minőségén. Valójában a csésze csak azt tartalmazza, vagyis fedi el, amit iszunk. Ami érdekelt benneteket, az a kávé volt, nem a csésze; de ösztönösen a legszebbeket kerestétek. Próbáljátok meg mások csészéit megnézni. Most gondolkozzatok el ezen: az élet kávé. Az erőfeszítés, a pénz, a társadalmi helyzet csupán csészék, amelyek formát és tartást adnak neki, és a csésze típusa, amink van, valójában nem határozza meg vagy változtatja meg életünk minőségét. Ezért, ha csak a csészére koncentrálunk, nem tudjuk élvezni a kávét. Jó kávézást! Nem azok a legboldogabb emberek, akiknek a legtöbbjük van, hanem azok, akik jól boldogulnak azzal, amijük van. Tehát ne feledd: élj egyszerűen, békében. Szeress és viselkedj nagylelkűen. Légy támogató és figyelmes. Beszélj kedvesen. A többit bízd Istenre.   Nem az a leggazdagabb ember, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebb a szükséglete!   Szaléziak.HU

2026-07-04 19:23:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=obuda___sivado_balazs_pappa_szentelese Szaléziak.hu Nagy örömmel osztjuk meg, hogy a mai napon, 2026. július 4-én az óbudai Szent Péter és Pál-templomban Sivadó Balázs örökfogadalmas szalézi szerzetest áldozópappá szentelte dr. Martos Levente Balázs püspök atya.

Szívből gratulálunk ehhez a kegyelmekben gazdag hivatáshoz, és kérjük a Jóistent, hogy áldása kísérje papi szolgálatának minden napján. Imádkozzunk érte, hogy hűséggel, szeretettel és örömmel szolgálja Istent és a fiatalokat!   Első újmiséi: Július 5. 10.00 Kisboldogasszony-templom (egyetemi templom), 1055 Budapest, Papnövelde u. 8. Július 5. 18.00 óbudai Segítő Szűz Mária-kápolna, 1032 Budapest, Bécsi út 175. Július 12. kazincbarcikai Szent Család-templom, 3700 Kazincbarcika, Szent Erzsébet sétány 1.   Szaléziak.HU

2026-07-03 19:18:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=kenya___langata_csodaja Szaléziak.hu Nairobi egy hatalmas vonzerővel bíró város, amely állandóan vonzza azokat, akik az ország távoli területeinek túlságosan nehéz életkörülményeit hátrahagyva a fővárosba jönnek, hogy jobb sorsra leljenek. Így telnek meg a nyomornegyedek olyan emberekkel, akik a nyomor és a túlélés határán élnek. Ugyanakkor létezik Nairobinak egy gazdag, modern oldala is, felhőkarcolókkal és bevásárlóközpontokkal, amelyek vetekednek bármely más nagyobb világvárossal.

Ezek párhuzamos világok, amelyek peremén – azok számára, akik nem akarják elfordítani a fejüket – sok fiatal találkozik, akik az utcán élnek, és nem ritkán ott is halnak meg. Hála Istennek, vannak emberek, egyesületek és csoportok, akik alternatívákat próbálnak kínálni az utcai élet helyett. Csak néhány pillanatképet mutatok be a történésekről, azok szemén és beszámolóján keresztül, akik ott továbbra is azt teszik, amit Don Bosco tenne, és ezt az ő nevében teszik. Don Bosco munkatársai, Jézus munkatársai Hétvégenként egy csoport szalézi munkatárs, néhány fiatal szalézi kíséretében, akik itt, Nairobiban teológiát tanulnak, a város különböző részein elmegy hozzájuk a város különböző pontjaira, ahol a legnagyobb eséllyel találhatják meg őket. Mit csinálnak velük? A közelükbe kerülnek. Ez egy módja a közeledésnek, ahogy Don Bosco tette a bevándorló gyerekekkel a Porta Palazzo piacon a korabeli Torinóban, amikor arrafelé sétált, reverendája zsebében dióval, érmekkel... Az első lépés, hogy elnyerjük a bizalmukat. Segítenek nekik élelemmel, ruhával, és biztosítanak nekik egy kis teret és időt a játékra, ahol az utca engedi, tisztelettel és türelemmel. Így kezdődik. A Szalézi Szent Ferenc által tanított "semmit sem erőszakkal, mindent szeretettel" elv szerint, ami egyben aranyszabály is ehhez az első kapcsolatfelvételhez az utcán élőkkel. Nagyon nehéz a túlélés azok számára, akik szó szerint az út szélén alszanak, két nejlonzsákban, hogy megvédjék magukat az esőtől ebben az évszakban, és amikor beköszönt a hideg (a július a leghidegebb hónap itt – a legalacsonyabb hőmérséklet 12°C –, mivel az Egyenlítő alatt, 1800 méteres magasságban van), sokan menedéket keresnek valamilyen, bádogtetős, „mozivá” alakított nagy teremben: amit a rögtönzött kivetítőn vetítenek, az nem érdekli őket. A szoba zsúfolásig megtelik ezekkel a fiatalokkal, akik a bádogtető alatt fekszenek a padlón, ahol a túlzsúfoltság miatt istállószerű légkör alakul ki: kevésbé hideg, mint kint, de az ezzel járó összes egyéb járulékos problémával együtt.  Ezért 50 shillint fizetnek a hely tulajdonosának (33 eurócentet), aki viszont kenőpénzt ad a rendőrségnek, hogy szemet hunyjanak felette és hagyják, hogy folytassa ezt az üzletet. Az utca a szegények kábítószereinek elkerülhetetlen „terjesztője”: cipőragasztó, repülőgép-benzin... olyan függőségek, amelyekből, ha egyszer belekerültek, nagyon nehéz kiszabadulni, és így abban a világban maradnak. A szalézi munkatársak között, akik támogatják őket, mérnökök és más magas szintű szakemberek is vannak. Útitársakká válnak, türelmesen várva, hogy valaki igent mondjon arra a lehetőségre, hogy új életet kezdhessen. Azok között, akik igent mondtak, ott van az a 37 is, akikkel Langatában, az első befogadóotthonban találkoztam. Philip atya szemében és szavaiban, aki mindig velük van, látható az nevelői szenvedély és a hatalmas türelem, amelyek már-már a DNS-évé váltak. Azt mondta nekem, hogy az első 15 nap a legkritikusabb. Semmi sem „működik” a napirend, a közösségi élet minimális szabályai tekintetében... Mindenkinek le kell szállnia a másik szintjére (le kell ereszkednie oda, ahol a másik éppen tart). De ha sikerül nem elkedvetlenedni és továbbra is együtt maradni, néhány hét múlva megkezdődik az első átalakulás, mindenekelőtt a kialakuló csoportdinamikának köszönhetően. Sok időre van szükség ahhoz, hogy csoportként együtt meghallgassuk a történeteiket és kalandjaikat. Apránként a legdurvább és legerőszakosabb sebek, amelyeket az utca ejtett rajtuk, helyet adnak a barátság és a szolidaritás kötelékeinek. Amit a jövő útjának újjáépítésére kínálunk, az olyan, mint egy mag, amely így elkezd kicsírázni. Hinnünk kell a megelőző módszerben, amelyet a Don Bosco Szaléziak Alapszabálya így ír le: „Isten türelmét utánozva találkozunk a fiatalokkal ott, ahol a szabadságuk éppen tart” (C 38). Ez vonatkozik arra, ami az iskolába való visszailleszkedéshez szükséges, és még inkább arra a törekvésre, hogy – amennyiben lehetséges – visszavezessük őket a családi környezetbe. Nem fogom tovább részletezni, hogy mi történik Langatától kezdve a kicsik és a nagyobbak számára: az iskolai és tanulási programokat a Bosco Boys-ban, valamint a munkavállalási készségek elsajátítását a Boys Town-ban. Inkább arra szeretnék kitérni, hogy milyen újjászületést képes előidézni ez a környezet és a csoport. Sokan közülük fokozatosan megszabadulnak a függőségektől, és új életet kezdenek, amit sokak számára a hit felfedezése is kísér. A szeretet útjai Talán a türelmes közelség és az őszinte, nagylelkű életközösség bátorsága nem csupán elengedhetetlen és újjászületést hozó ösvények a ghánai Gyermekvédelmi Központban vagy a nairobi Langatában, hanem a feltámadás alapvető mozgatórugói mindenhol, minden otthonban, családban, közösségben és környezetben. Egy szupertechnológiai világban, amely végtelen megoldásokat kínál, miközben végtelen problémákat teremt, visszatérni ehhez a lényeghez, amelynek íze Jézus példabeszédeire és Don Bosco oratóriumának korai napjaira emlékeztet, egy olyan út, amelyet mindannyian követhetünk, olyan eredményekkel, amelyek messze felülmúlhatják várakozásainkat. P. Silvio Roggia SDB, egyetemes formációs felelős   bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU

2026-07-02 10:10:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=nyergesujfalu___hittanos_jutalomkirandulas Szaléziak.hu Az elmúlt tanév leghűségesebb szentmisére járó nyergesújfalui hittanosai június utolsó hetében jutalomkiránduláson vehettek részt, amiről Bakonyi Loretta hitoktató, a kirándulás szervezője számol be:

„Első állomásunk a Tihanyi Bencés Apátság volt, ahol a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Mihályi Norbert Jeromos atya, bencés perjel ( a tihanyi kolostor vezetője) volt az idegenvezetőnk. A gyerekek odafigyelve, fegyelmezetten követték Jeromos atya szavait, aki az ő gyermeki nyelvükön, közéjük leereszkedve, az altemplom lépcsőin ülve mutatta be a magyar történelem és egyház középkorát és jelenét. Alsóörsre érve a Khéner család vendégszeretetét élvezhettük. Gyuszi bácsi és segítője, Bognár Barni segítségével kivitorláztunk a napfényben tündöklő Balaton vizére, kipróbálva a kormányzást, a vitorlás élet alapjait, de a legnagyobb siker a vitorlásról való ugrándozás lett. A hajón a segítőkészség, a határtalan öröm, az egymásra figyelés, a közvetlenség kézzel fogható volt a gyerekek között. Amíg a csapat fele vitorlázott, addig a többiek a medencében szintén közösségbe rendeződve hűsöltek, majd kikötés után cserélt a két csapat. Közös összepakolásnál is egymás segítése és az önállóság mutatkozott meg. Hazafelé még megkóstoltuk a kihagyhatatlan csákvári fagyit- tolongás nélkül, türelmesen várva a sorunkra. Hálás köszönet a szülőknek, hogy ránk bízták a gyerekeket és, hogy egész évben ott állnak mellettük, biztatva őket a hitük gyakorlására! Folytatódjon ez a nyáron is, buzdítva másokat is erre!” Szaléziak.HU

2026-07-02 09:50:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=kazincbarcika___megkezdodott_a_nyar_a_don_bosco_barcika_tanodaban_ Szaléziak.hu Hagyományaikhoz híven a nyár első tematikus táborát idén is a SZÁMALK-Szalézi Technikum és Szakgimnázium fotósaival indították a Don Bosco Barcika Tanodában, akik Budapestről érkeztek Kazincbarcikára. Táborunk címe: „Fókuszban a város: fotózd le, meséld el!”

Így írnak a táborról a tanoda közösségi oldalán: „A nagy hőség és egy kis várakozás sem szegte kedvünket – a nap remek hangulatban telt. Reggeli után egy izgalmas kincskereső játékkal indítottuk a napot, majd egy kis mozgásé volt a főszerep. Az első találkozás az ismerkedésről és a bemutatkozásról szólt. A napot közös ebéddel zártuk, és már izgatottan várjuk a folytatást, amikor a fényképezőgépeké és a kreativitásé lesz a főszerep! A második napon is velünk volt a jókedv – még a nagy hőség sem szegte kedvünket. Csapatfeladatok, kreatív alkotások és sok közös élmény tette emlékezetessé a napot. Az egyik csapat egy tánccal is megmutatta kreativitását. A tábor továbbra is remek hangulatban telik. Harmadik nap a fotós táborban! A gyerekek a SZÁMALK fotósaival ma a tanoda környezetét fedezték fel, és a fényképezőgépeken keresztül örökítették meg mindazt, amit érdekesnek és különlegesnek láttak. A nap elején egy terápiás kutya-bemutató is színesítette a programot, majd zárásként eredményt hirdettünk, közösen értékeltük az elmúlt három nap élményeit. Köszönjük ezt a három tartalmas, élményekkel teli napot! Holnap pedig irány a strand – már nagyon várjuk!”   Szaléziak.HU

2026-07-01 17:07:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=minden_mas Szaléziak.hu Új káplán volt a Becchitől nem messze fekvő Morialdo templomában. Don Giovanni Calosso volt a neve. Jó pap volt, akit lenyűgözött Bosco János intelligenciája, és felajánlotta, hogy órákat ad neki.

János ekkor tizennégy éves volt, és az órák között úgy dolgozott, mint a testvérei, de Antal továbbra is zaklatta, ugratta, és kikapta a kezéből a könyveit. „Ideje véget vetni ennek a nyelvtannak. Én nagyra nőttem, és soha nem volt szükségem könyvekre.” Ekkor Giovanni felkiáltott: „A mi szamarunk sem járt még iskolába, pedig nagyobb nálad!” Aztán elfutott, hogy elkerülje Antal ütéseit, amelyek amúgy sem érték volna el. János számára Don Calosso órái igazi felismerést jelentettek. „Először éreztem azt a biztonságot, hogy van egy vezetőm, egy lélek barátja. Arra biztatott, hogy gyakran járjak gyónni és áldozni. Megtanított minden nap egy rövid elmélkedést vagy lelki olvasmányt végezni. Akkoriban kezdtem el megtapasztalni a lelki élet örömét. Addig nagyon anyagilag éltem, szinte mint egy gép, ami csinál egy dolgot, de nem tudja, miért.” Hét csodálatos hónap volt ez. „Olyan örömöt éreztem, amit senki sem tud elképzelni. Úgy szerettem Don Calossót, mint egy apát. Egy nap alatt jobban haladtam a tanulmányaimmal nála, mint otthon egy hét alatt. Többször is mondta nekem: »Ne aggódj a jövőd miatt. Amíg élek, nem hagyom, hogy bármiben is hiányt szenvedj. És ha meghalok, magam gondoskodom a jövődről.« Minden nagyon jól ment. Teljesen boldog voltam.” Hirtelen minden véget ért. Don Calosso agyvérzést kapott. János odarohant hozzá. Az öreg pap már nem tudott beszélni. Remegő kézzel nyújtotta a pénzesládája kulcsát a fiatal diák felé, és intett neki, hogy ne adja oda senkinek. Két nappal később meghalt. Megérkeztek az örökösök. A láda hatezer lírát tartalmazott. János tudta ezt. Don Calosso félretette, hogy befejezhesse tanulmányait. János átadta a kulcsot és „minden mást”. Pontosan ezek voltak az ő szavai. A „minden más” lesz a mottója (természetesen latinul), de abban a pillanatban a „minden más” volt a reménye, a jövője. Könnyei fátylán keresztül megállt, hogy a hegycsúcsokkal tarkított horizontot és Monviso varázslatos piramisát szemlélje. Újra ökölbe szorította a kezét. Ez nem az ő horizontja volt. Messzebbre. „Tudom, hogy messzebbre kell mennem.” „Abban az időben egy másik álmom is volt. Láttam valakit, aki súlyosan leszidott, mert inkább emberekbe vetettem reménységemet, mint Isten, a mi Atyánk jóságába.” Legbelül tudta, hogy ketten soha nem fogják elhagyni. Az álmaiban megjelenő hölgy és az anyja.   bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU

2026-06-30 11:42:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=usa___uj_fazis_a_szalezi_kepviselet_szamara_az_ensz_ben_new_yorkban Szaléziak.hu A Szalézi Kongregáció fiatalok, különösen a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak érdekképviselete iránti elkötelezettségének folytatásaként Angelica „Vivi” Iglesias asszony az első laikus, akit a Don Bosco Szaléziak fő képviselőjének feladataival bíztak meg az Egyesült Nemzetek Szervezeténél New Yorkban. Folytatja azt a szolgálatot, amelyet korábban Mathew Thomas Panamkattu, Thomas Pallithanam és Thomas Brennan atyák végeztek, akik korábban ebben a szerepben szolgáltak, és segítettek a szalézi jelenlét fejlesztésében az ENSZ rendszerében New Yorkban.

Ez az átadás a folytonosságot és a megújulást egyaránt jelzi egy olyan küldetésben, amely összekapcsolja a szaléziak terepen végzett munkájának tapasztalatait a fiatalok jogaival, méltóságával és jövőjével kapcsolatos nemzetközi reflexióval és döntéshozatallal. Angelica „Vivi” Iglesias jelentős tapasztalattal rendelkezik a katolikus érdekérvényesítés, a partnerségépítés, a közösségi szerepvállalás és a misszióvezérelt vezetés terén. Dolgozott a Katolikus Segélyszolgálattal, országos partnereket kísért, érdekérvényesítési kezdeményezéseket támogatott és kampányokat koordinált a kiszolgáltatott közösségek javára. Korábbi szolgálata a St. Petersburgi Egyházmegyében, az Egyesült Államokban, különösen a spanyol ajkú lelkészi szolgálatban és az egyházmegyei vezetés támogatásában széleskörű tapasztalatot szerzett az egyházi koordináció, az interkulturális kommunikáció és a lelkipásztori szolgálat terén is. Angelica Vivi Iglesias szalézi munkatárs, akinek régóta fennálló kapcsolatai vannak a szalézi misszióval és az ifjúsági szolgálattal, támogatni fogja a szalézi jelenlétet az Egyesült Nemzetek Szervezeténél New Yorkban kapcsolatépítés, hálózatépítés, dokumentáció, folytonosság és az ENSZ-környezetben működő partnerekkel való együttműködés révén. Vivi csatlakozik a szaléziak központi érdekképviseleti csapatához az ifjúsági szolgálati szektoron belül, Rafael Bejarano főtanácsos atya irányítása alatt, a Szalézi Missziókon, a kongregáció ENSZ-beli képviseleti ügynökségén keresztül, Michael Conway atya vezetésével. A szalézi jelenlét az Egyesült Nemzetek Szervezetének New York-i székhelyén egy szélesebb körű elkötelezettség kifejeződése, amely magában foglalja az ENSZ-szel való együttműködést Genfben, Bécsben és Nairobiban, valamint az európai intézményekkel Brüsszelben és az UNESCO-val Párizsban. Ezen jelenlét révén a Kongregáció arra törekszik, hogy a fiatalok, különösen a szegénység, a kirekesztés, a migráció, a konfliktusok, az oktatás hiánya és a társadalmi kiszolgáltatottság által leginkább sújtottak hangját és tapasztalatait párbeszédbe hozza a közjóért dolgozó intézményekkel és partnerekkel. Az új szakasz kezdetén az Ifjúsági Lelkészi Szektor köszönetét fejezi ki Mathew Thomas Panamkattu atyának az ezen a területen végzett sokéves nagylelkű szolgálatáért, és üdvözli Iglesias asszonyt, amint átveszi ezt a felelősséget. Az átadás megújítja az elkötelezettséget, hogy a szaléziak hangja jelen legyen mindenhol, ahol a fiatalok méltósága, jogai és jövője forog kockán.   ANS-New York/Szaléziak.HU

2026-06-30 11:32:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ciprus___eurochild_konferencia_2026___szalezi_reszvetellel Szaléziak.hu 2026. június 16-án és 17-én a Don Bosco International (DBI) részt vett a 2026-os Eurochild Konferencián Páfoszban, amelyen gyermekjogi szervezetek, gyermekek és fiatalok, szakemberek és politikai döntéshozók vettek részt, köztük a ciprusi kormány, az Európai Bizottság, az EU Alapjogi Ügynöksége (FRA) és az Európa Tanács képviselői. Az Eurochild által szervezett és az Európai Unió Tanácsának ciprusi elnöksége által lebonyolított konferencia a gyermekvédelmi rendszerek megerősítésére és a gyermekek jogainak előmozdítására összpontosított a gyorsan változó európai társadalmi környezetben.

A megbeszélések középpontjában az a közös felismerés állt, hogy a hatékony gyermekvédelem csak az összes érintett szereplő szoros együttműködésével érhető el. A rendezvény során a civil szervezetek, a közintézmények és a gyermekekre fókuszáló hálózatok képviselői azt vizsgálták, hogy az integrált és több érdekelt felet bevonó megközelítések hogyan javíthatják a megelőző mechanizmusokat, a kockázatok korai azonosítását, valamint a gyermekek és családok igényeire adott összehangolt válaszokat. A konferencia programjának egyik kulcsfontosságú eleme a részvételi formátumokra helyezett hangsúly volt, amelyeket gyakran gyermekek és fiatalok vezettek le, túlmutatva a hagyományos előadásokon. A szekciók alatt tartott workshopok és az „Emberi Könyvtár” lehetőséget kínált a résztvevőknek arra, hogy közvetlenül kapcsolatba lépjenek olyan emberekkel, akiknek élettapasztalataik vannak.    Ez az interaktív tér lehetővé tette a gyermekek jogaival és a gyermekvédelmi rendszerekkel kapcsolatos mélyebb elmélkedést, lehetővé téve a résztvevők számára, hogy személyes történeteket hallgassanak meg, kérdéseket tegyenek fel szereplőiknek, és elgondolkodjanak a feltételezéseken. Az ilyen eszmecserék hozzájárultak az európai gyermekek és fiatalok előtt álló kihívások megalapozottabb és emberibb megértéséhez. Azzal, hogy teret teremtett a valós tapasztalatokon alapuló párbeszédnek, a konferencia kiemelte az inkluzív módszertanok fontosságát, amelyek erősítik az empátiát, a tudatosságot és a reagálóképességet a politikában és a gyakorlatban. A DBI részt vett a konferencián, hozzájárulva a szélesebb körű európai civil társadalmi szerepvállalás részeként, tükrözve folyamatos elkötelezettségét az európai fiatalok elkísérése és a szalézi gyermekvédelmi rendszerek előmozdítása iránt, amelyek egyszerre preventívek és közösségi alapúak. A ciprusi konferencia megerősítette azt az egyértelmű üzenetet, hogy a gyermekek jogainak védelme nemcsak intézményi elkötelezettséget és pusztán szakpolitikai fejlesztést igényel, hanem folyamatos párbeszédet és a társadalom egészén átívelő közös felelősségvállalást is.   ANS-Páfosz/Szaléziak.HU

2026-06-30 11:14:00 http://szaleziak.hu/article.php?t=ismerjuk_meg_don_boscot_10___don_bosco_az_utelagazasnal Szaléziak.hu John Bosco hivatástudata, melyet kezdetben a ferences szerzetesi élet vonzott, mint a tökéletesség és a belső küzdelem útja, kezdettől fogva nem volt egyértelmű. Álmok, bizonytalanságok és biztos vezetők hiánya közepette érlelődött benne a vágy, hogy teljesen Istennek szentelje magát. Miután először próbálkozott a belépéssel a ferencesek közé, egy álom, és mindenekelőtt Cafasso József atya határozott közbelépése a szeminárium felé vezette. A klerikális állapotba lépés lelki „levetkőzést” és „ruhát” jelentett számára. A szemináriumban jámborságával, kiegyensúlyozottságával és szeretetével tűnt ki, míg végül véglegesen bebizonyosodott, hogy küldetése nem a klastrom, hanem a fiatalok közötti nevelő apostolkodás lesz.

 Mert, mint mindenki más, ő is küzdött az igazi útjának megtalálásával. Mivel ez a fiatal „álmodozó” (Bosco János) pozitív ember, és ha egy isteni ideál ragyog lelki szemei előtt, a Szentlélek még nem nyitotta meg az utat annak konkrét megvalósításához. Csupán azt a heves vágyat ültette el a szívében, hogy túllépjen a kötelességen, és nagyobb és tökéletesebb áldozattal lépjen az evangéliumi tanácsok útjára. Barátja, Giacinto atya valószínűleg tiszteletben akarta tartani mások korábbi meghívását, mivel János „Chieriben gyakran járt a ferences kolostorba, és néhány atya, ismerve ritka tulajdonságait, meghívta őt a rendjükbe.” Ezért a domonkos, miközben fenntartja és megőrzi azt a barátságot, amelyet a Boldog mindig is nagyra értékelt, teljesen eltávolodik. János lelkében ott él a szinte elkerülhetetlen összecsapás a látott és megízlelt ideál, valamint az ennek megfelelően megítélendő és az isteni program megvalósítására utasítandó eszközök között. És ez a gyötrelmes lap, amelyben János szívének minden bölcsességét tükrözi. „A morialdói álom (amelyben látta, hogy folytatni fogja a tanulást, és hogy ifjúsági pap-nevelő lesz) mindig is mélyen belém vésődött. Valójában máskor is nagyon világosan megismétlődött, így ha hinni akarok benne, az egyházi állapotot kellett választanom, amire hajlamot éreztem, de nem akartam hinni az álmokban és az életmódomban, és az ehhez az állapothoz szükséges erények teljes hiánya kétségessé és nagyon nehézzé tette ezt a döntést. Ó, bárcsak lett volna egy vezetőm, aki gondoskodott volna a hivatásomról, nagy kincs lett volna számomra, de hiányzott ez a kincs.” (Calosso atya 1830. november 21-én halt meg. Giacinto Giusiana atya úgy tűnik, nem vette észre barátja szívének ezt a vonását, akit az „iskolában” kiváló „tudósként” ismertek; a gyóntató ezután nem foglalkozott ezzel.) „Volt egy kiváló gyóntatóm, aki arra törekedett, hogy jó keresztényt neveljen belőlem, de soha nem akart a hivatással foglalkozni. Miután elolvastam néhány könyvet az államválasztásról, magammal tanácskoztam, és úgy döntöttem, hogy belépek a ferences rendbe. – Ha klerikus maradok a világban – mondtam magamnak –, a hivatásom nagy veszélynek van kitéve. Elfogadom az egyházi rendet; lemondok a világról; kolostorba vonulok. A tanulásnak, az elmélkedésnek szentelem magam, és így, magányban, képes leszek leküzdeni a szenvedélyeket, különösen a büszkeséget, amelyek mély gyökereket eresztettek a szívemben.” Már ismerjük Margit mama bölcs válaszát, amikor a castelnuovói plébános megfigyelései ellenére tökéletes önmegtagadással világosan megmutatta, hogy mindent feláldoz Isten tetszésére. De amit talán még nem vettünk figyelembe, az az, ahogyan János szándékozik megvalósítani azt, amit Isten akaratának ismer, és ahogyan a Szentlélek végül megvalósítja ugyanazt a nagyobb tökéletesség iránti vágyat, természetfeletti célja érdekében; az előbbi keresztényileg emberi, az utóbbi spirituálisan isteni. János útja az, hogy egy már jóváhagyott tökéletesség állapotában – a ferencesek szerzetesrendjében – egyesítse a papi hivatalt és a vágyat, hogy a szeretet tökéletességét az áldozat tökéletességében valósítsák meg. A következő évben, „ahogy közeledett a húsvét ünnepe, amely ebben az 1834-es évben március 30-ra esett”, „kérvényezte felvételét a ferences szerzetesek közé”. Elment… „a torinói Santa Maria degli Angioli kolostorba”; letette „a vizsgát”, „április közepén felvételt nyert, és minden elő volt készítve a belépésre a chieri Béke-kolostorba”. De a Szentlélek útja az, hogy másképp cselekedjen, és Jánost egy álomban figyelmezteti, „az egyik legfurcsább álomban”. „Úgy tűnt nekem, mintha sok szerzetest látnék, akik elnyűtt ruhákban futnak egymással ellentétes irányban. Az egyikük odajött hozzám, és azt mondta: – Békességet keresel, és itt nem találsz békét. Nézd a testvéreid hozzáállását. Isten egy másik helyet, egy másik aratást készít elő neked.” Ez egy fájdalmas megnyilvánulás, melyet csak az utolsó szavakban világít meg vigasztaló fény… Odaszalad vezetőjéhez, hogy valami pozitív következtetést hozzon, de az utóbbi „nem akart sem álmokról, sem szerzetesekről hallani. – Ebben a kérdésben – válaszolta – mindenkinek a saját hajlamait kell követnie, és nem mások tanácsát.” Az útjelző tábla János összeszedi magát; egy egyszerű és jó lélek, „Evasio Savio, egy kovács” Castelnuovóból, „aki régóta szerette Jánost”, miután szíve szeretetteljes vallomását tette neki, ebédre hívva, „úgy tűnik, arra buzdította, hogy kérjen tanácsot Cafasso atyától, a torinói szent paptól”. És ez az „Isten embere ” nagyon pontos volt. Lebeszélte őt a ferencesekhez való csatlakozásról, mondván neki: „Nyugodtan folytasd a tanulmányaidat; iratkozz be a szemináriumba; és kövesd, amit az isteni gondviselés készít elő számodra.” Az isteni gondviselés a harmadik tényező, amely a történelemben működik, és amely nemcsak az események láncolatának és az emberi szabadság kusza működésének jobb megértését teszi lehetővé, hanem amikor az elme felemelkedik e legfőbb ok figyelembevételére, akkor megszerzi annak az intelligenciáját is, ami elkerüli az emberi észt. Az élet bölcsen rendeződik, az isteni program szerint, amelyet a gondviselés rendszere a történelemben megvalósít. János így egy nagyon pontos külső elhatározásban találta meg belső vágyát, amit egy mennyei figyelmeztetés erősített meg, amely arra utasította, hogy egy fiúcsoport élére álljon, és „vezetőjükké” váljon. De nem magától értetődő, hogy egy külső szó, még ha bölcs is, azonnal az élet szabályává válik anélkül, hogy valóban és megfelelően levetkőznénk a saját látásmódunkat. „Az iskola utolsó évének (1834-1835) végén János ismét kétségbeesett hivatása miatt. A világban leselkedő veszélyektől megrettenve ismét kételkedett a szeminárium vagy a kolostor közötti választásban, és hosszas mérlegelés után úgy döntött, hogy belép a ferencesek érdemszerző rendjébe, meggyőződve arról, hogy ez nem akadályozhatja meg az Isten által számára szánt sors kibontakozását.” Ez az új kísérlet nem találta egyedül Jánost. Barátja, Comollo – egy szentlelkű fiatal diák – segít neki, és arra kéri, hogy imádkozzon a bölcsesség trónjához, a Szűzanyához, és miközben ő maga is levelet ír nagybátyjának, a cinzanói plébánosnak, buzgón imádkozik. Comollo atya válaszlevelében Cafasso atya véleményét fejezi ki: a szemináriumba való belépés előtt „érettebb korban kell dönteni a szerzetesrendről”. Castelnuovo plébánosa, Michele Antonio Cinzano atya, aki annyira szerette ezt a szent ifjút, szintén ugyanezt a tanácsot adta.  A bölcs javaslat János, miközben belül továbbra is azt határozta, hogy a szerzetesi élet tökéletességére törekszik abban a pillanatban, amikor az Úr megnyitja előtte az utat, belép a szemináriumba. 1835. október 25-én, „a castelnuovoi plébániatemplomban, az ünnepi mise előtt” felölti a reverendát. Ez a külső szertartás Don Bosco lelki életének egy jellegzetes állomását jelöli, mert ha János, tanácsadói „bölcs tanácsát” követve, hagyja, hogy a Szentlélek vezesse őt a papsághoz vezető úton, akkor az első lépés megtételével érzi a külső levetkőzés teljes jelentését, amely a belsőt szimbolizálja, és érzi a külső ruházat teljes jelentését is, amely a belsőt szimbolizálja. „Amikor a plébános megparancsolta, hogy vegyem le világi ruháimat, ezekkel a szavakkal: »Vessétek le a régi embert szokásaival együtt!«, azt mondtam a szívemben: – Ó, mennyi régi dolog van, amit le kell vetni. Istenem, semmisítsd meg bennem minden rossz szokásomat.” Ezzel az imával fejeztem ki a lélek teljes megtisztulásának vágyát. „Amikor aztán, átadva nekem a reverendát, hozzátette: Öltsétek fel az Úr az új embert, aki Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében teremtetett! –, nagyon meghatódtam, és hozzátettem magamban: – Igen, ó, Istenem, add, hogy ebben a pillanatban új embert ölthessek fel, vagyis hogy ettől a pillanattól kezdve új életet kezdhessek, teljesen az isteni akarat szerint, és hogy az igazságosság és a szentség legyen gondolataim, szavaim és tetteim állandó tárgya. Legyen úgy. Ó, Mária, légy az én üdvösségem!” Levetkőztetni a régi embert! Ha könnyű levenni egy használt ruhát és újat felvenni, a lelki életben a dolgok már nem ilyen zökkenőmentesek, mert az elme és a szív, a magasabb és alacsonyabb rendű képességek teljes megtisztulása – amit Keresztes Szent János az „érzékek éjszakájának” és a „lélek éjszakájának” nevezett – nagyon fájdalmas. Lehetőségünk lesz tanulmányozni Don Bosco szeretetének e fokozatos tökéletesedését a Szentlélek más ajándékai benne való működésének vizsgálatával, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül teológiaprofesszorának, Monsignor John Battista Appendininek és szemináriumi társainak tanúságtételét. Az előbbi megjegyezte, hogy „Bosco klerikus a jámborságban és a tanulmányokban nagy előrelépést tett a szemináriumban, anélkül, hogy ennek látszata lett volna, jóindulatának köszönhetően, amely akkoriban egész életének jellemzője volt”. „Giacomelli atya tanúsította: – Amióta megismertem a szemináriumban, bölcsessége és jó magaviselete miatt már papnak tekintettem .” „Dr. Carlo Allora: – A szemináriumban kiemelkedő példát mutatott a jámborságból és az engedelmességből. A klerikusok olyan nagyra becsülték, hogy többnek tartották, mint társnak, felettesnek. Mi már akkoriban is szentként tiszteltük őt…”.  „Grassini atya, scalenghei plébános: – Don Bosco béketeremtő volt a társak között –”. „Sokan mások” tanúskodtak kedvességéről és szentségéről: „Ezt a kedves szemináriumi társat nagyra becsülték az életszentségéért”. Az új ember öltözete! Kétségtelen, hogy a kegyelem, a teológiai erények, a Szentlélek ajándékainak, a szervezetünket tökéletesítő többi erény beáramlása az első, ami képessé tesz a jó cselekvésére. De az is szükséges, hogy az ember kitartó erőfeszítéssel működjön együtt, hogy a magok ne maradjanak terméketlenek, a jó tulajdonságok jó cselekedeteket teremjenek, és az élet az isteni minta szerint formálódjon, mindezt Istenben elrendezve. Lelkünk, amely egyre tökéletesebben finomodik és tisztul, elveszíti keménységét, és nagy természetfeletti érzékenységre tesz szert, amely hajlékonnyá és belsőleg mindig engedelmessé teszi a Szentlélek sugallatai iránt. Talán nem is nélkülözi mély jelentéstartalmát annak a szónak, amelyet Bosco János klerikus mondott a szeminárium második évében, amikor – hogy megkülönböztesse magát azonos nevű társától, aki a Bosco d puciu (naspolyafa, nagyon kemény ) becenevet választotta magának – hozzátette érzékkel: „Engem pedig Bosco d salesnek hívnak - szándékosan szembeállítva a naspolyafa keménységét és merevségét a fűzfa hajlékonyságával és rugalmasságával.” Mindig megmaradt azonban egy személyes döntése, az Úr hívásának megértéséről alkotott felfogásának utolsó maradványa, végleges életállapota. Az utolsó visszatérés 1844-ben történik, kilenc évvel az 1835-ös engedelmesség után, amikor már papként megkezdte ifjúkori apostoli pályafutását, és hamarosan befejezi lelkipásztori felkészülésének harmadik évét a torinói egyházi kollégiumban. Csakhogy a zárdás nosztalgia eme utolsó visszatérésében egy szent áll mellette: Cafasso József atya, aki már kifejezetten kijelentette neki az Úr akaratát, meghagyva számára a további választás lehetőségét. Most ehelyett a „nem!” „nyers és határozott”. Sem ferences, sem Mária oblátusa, sem Olaszországon kívül, mint misszionárius, sem Torinón kívül, mint káplán vagy plébános. „Kedves Don Boscóm, hagyj fel a szerzetesi hivatás minden gondolatával; menj, csomagold ki a bőröndödet, ha egyáltalán előkészítetted, és folytasd a munkádat a fiatalokért. Ez Isten akarata, semmi más!”   Forrás: Ceslao PERA, A Szentlélek ajándékai Boldog Giovanni Bosco lelkében, 61. o.   donbosco.press/Szaléziak.HU