Kérjük, hogy a Szalézi Értesítőben megjelenő tartalom további felhasználásakor tüntesse fel a forrást!

Szaléziak.HU - Facebook Szaléziak.HU - Twitter Szaléziak.HU - Youtube
< Bicentenáriumi ünnepünk Előttünk jártak, velünk járnak - Az első misszionárius csoport érkezésének tizedik évfordulójára >

Főoldal / Szalézi Értesítő - 2015-3 / Egy „régóta fiatal” szalézi - interjú Giovanni Barroero atyával

Egy „régóta fiatal” szalézi - interjú Giovanni Barroero atyával

Egy „régóta fiatal” szalézi - interjú Giovanni Barroero atyával

Szalézi Értesítő - 2015-3   |   2015-07

A TELJES LAPSZÁM MEGTEKINTÉSE

Giovanni Barroero atyát Jani Áron kérdezte

 

Giovanni atya, mesélne kicsit magáról? Honnan származik? Hogyan született a szalézi papi hivatása?

1929-ben születtem Piemontban, vagyis Don Bosco szülőföldjén. A szüleim Torinóba költöztek édesapám munkája miatt: ott ismertem meg a szalézi oratóriumot. Eleinte műszaki szakközépiskolába jártam, de később gimnáziumra váltottam, mert hívást éreztem a papi életre. Az oratóriumban több szalézi misszionáriust is megismertünk, így született meg bennem a missziós hivatás. Chieriben végeztem a noviciátust. Ezután még két évig voltam posztnovícius Olaszországban, mielőtt Kolumbiában, Ecuadorban és Belgiumban befejeztem volna a tanulmányaimat.

Vagyis nagyon fiatalon egy idegen kontinensen találta magát. Akkoriban nem voltak olyan kommunikációs lehetőségek, mint ma, és azt sem tudhatta az ember, hogy visszatér-e egyáltalán szülőföldjére. Nem volt Önben félelem? A családja mit szólt a döntéséhez?

A szüleim nem gördítettek akadályt a missziós hivatásom elé. Amikor megkaptam a levelet, amelyben a misszióba küldtek, édesapám elkomolyodott és azt mondta: „Nekünk kettőnknek még az arca sem egyforma. Neked a saját utadat kell követned, mint ahogy nekem is az enyémet.” Amikor elindultam, nem tudtam, hogy mikor látom viszont a szüleimet. Édesapámmal sajnos már nem is találkoztunk, hiszen 11 év után – már papként – az ő temetésére tértem vissza először Olaszországba.

Milyen feladatai voltak Ecuadorban, és milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük?

Elsősorban két területen dolgoztam. Egyrészt az oktatásban, az akkor induló műszaki iskolában, amely ma műszaki egyetemként létezik négy székhelyen, 16.000 tanulóval. A másik feladatom a szaléziak kezdeti formációját érintette. Ennek kapcsán ismertem meg don Viganò-t, az akkori chilei tartományfőnököt, aki később rendfőnök lett.

Ami a nehézségeket illeti, a legnagyobb kihívást talán a sokféle népcsoport és kultúra együttélése jelentette. A körülbelül 160 szalézit számláló tartomány elég nagynak számított akkoriban. Közülük ötvenen az amazóniai őserdőben éltek, „igazi” missziós területen. Nyáron, az iskolaév végeztével én is sokat dolgoztam ott, ezért a spanyol nyelv mellett a shuar indián törzs nyelvét is igyekeztem elsajátítani. Egy missziósnak a legnagyobb kihívást ma is az „inkulturáció” jelenti, vagyis hogy minél jobban beilleszkedjen a helyi kultúrába.

Ecuadorban egy magyar szalézival is találkozott…

Antal János atya, aki 1933−1948 között a magyar tartományt vezette, hét hónapig volt ecuadori tartományfőnök. Azért csak ennyi ideig, mert utána egyetemes katekistának választották (akkor a szalézi rend egyik első embere). Nagyon szerettük őt, és ő is minket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az ő hazájában leszek misszionárius…

Később visszatért Olaszországba. Milyen feladatokkal bízták meg ezekben az években?

Édesanyám betegsége miatt tértem vissza, hiszen egyedül élt. Három évig voltam a közelében, és ezalatt egy szakiskolában tevékenykedtem Piemontban. A közben rendfőnöknek választott don Viganò 1978-ban kért meg, hogy dolgozzak a rendfőnökségen. A formációs szektorban munkálkodtam 14 évig. Ahogyan Ecuadorban, itt is nemzetközi közösségben éltem.

1992-ben kérték fel, hogy segítsen a Magyar Szalézi Tartomány újraépítésében a kommunizmus után. 63 évesen nem tartott ettől az új kihívástól? Azt mondják, hogy a magyar az egyik legnehezebb nyelv…

14 év után úgy éreztem, hogy amit tudtam, megtettem a rendfőnökségen. Én kértem don Viganò-t, hogy küldjön új munkaterületre. Ő azt mondta: „Tudom, hogy áldozatot kérek tőled, de Magyarországon szükség lenne a tapasztalatodra.” Ez a Don Bosco ünnepségen történt 1992. január 31-én. Mielőtt igent mondtam volna, természetesen kikértem a lelkivezetőm véleményét is. Ezután fél évem volt, hogy felkészüljek, és hogy megtanuljak magyarul. A római Magyar Akadémiára jártam heti háromszor, ahol a tanárnő a magyar kultúráról is mesélt. Megismertem az olaszországi magyar nagykövetet, aki ösztöndíjat adott egy intenzív magyar nyelvkurzusra Debrecenbe, vagyis egy hónapig ingyen tanulhattam ott. Ezalatt hétfőtől péntekig tanultunk, a hétvégére pedig egy másik olasz pappal együtt utaztunk Budapestre egy kis Fiattal.

Mivel bízta meg Havasi József tartományfőnök atya a Magyarországon töltött évei során?

Elsődleges feladatom az újrainduló tartományban a fogadalmat tett fiatal szaléziak kezdeti formációja volt. Közülük is az elsők Ábrahám Béla atya, Andrásfalvy János atya és Csány Péter atya voltak. Nagyon jó csoport volt! Amikor Havasi atya megkért, hogy minden este tartsak számukra egy konferenciát magyarul, nagy türelemmel voltak irántam, János (atya) pedig olaszul segített, ha valamit nem értettem. Nagyon megizzasztott eleinte ez a feladat, gyakran 4-5 órát is készültem az egyórás konferenciára. Az első két évben éppen ezért még továbbra is jártam nyelviskolába. Óbudán voltam a legtöbbet, majd az utolsó két évben Újpesten. Mindenhol nagy szeretettel fogadtak, ezért különösen is hálás vagyok!

Bizonyára sok humoros helyzetbe keveredett a magyar nyelv nehézségei miatt. Elmesélne egy-két esetet?

A kilencvenes évek első felében még kevesen beszéltek idegen nyelveket Magyarországon. Egyik alkalommal a gyógyszertárban álltam sorba. A soron lévő amerikai turista próbálta megértetni magát kézzel-lábbal magyarázva, hasát fogva, de hiába. Én értettem, amit mondott, ezért szóltam a patikusnak: „Á pásásnák hásménésé ván!” Nagyot derültek az emberek! De legalább a turista is hozzájutott a megfelelő gyógyszerhez.

Egy másik alkalommal a szentmisén, a Miatyánk után azt mondtam egy idős hölgynek: „Béka veled!” Szegény nem tudta mire vélni a dolgot…

 

2001-ben sajnos vissza kellett térnie Olaszországba egészségügyi okok miatt, ám azóta is szívén viseli a Magyar Szalézi Tartomány sorsát. A rendfőnökség archívumából merítve megírta a magyar szaléziak történetét, többekkel kapcsolatot tart, és amikor teheti, nyáron Magyarországra látogat. Hogyan látja a szalézi jelenlétet ma Magyarországon?

2000-ben római tartózkodásom alatt szívinfarktusom volt. Hál’ Istennek azonnal elláttak a kórházban, így visszatérhettem még Magyarországra. Sajnos 2001-ben meg kellett, hogy operáljanak, így októberben a római Szent Tarzíciusz közösségbe irányítottak. Természetesen azóta is szívesen gondolok a Magyarországon töltött időkre, és imádkozom a tartományért.

Úgy gondolom, hogy igen változatos a magyarországi szalézi jelenlét. Ez is azt mutatja, hogy a szalézi lelkiséget sokféle módon ki lehet fejezni. Az egyes házak nagy hatást fejtenek ki a környezetükben. Nagyon fontos – talán még inkább, mint valaha – a laikusokkal való kapcsolat. Már a kilencvenes évektől nagy hangsúlyt fektettek erre, hiszen világi emberek nélkül az iskolák, az oratóriumok, a szalézi művek nem boldogulnak. A világiak szalézi formációját a jövőre nézve is nagyon fontosnak tartom. Természetesen nagyon örülök annak is, hogy az utóbbi években újra vannak fiatalok, akik a szalézi életet választják!

Giovanni atya a Rómában tanuló szalézi teológusok és filozófusok körében, illetve a rendfőnökségen is gyóntat. Öt nyelven beszél (olasz, angol, francia, spanyol, magyar), szövegeket, dokumentumokat fordít, lelki napokat tart… Egy szalézi nem megy soha nyugdíjba?

Ameddig csak bírja az ember… (nevet) Sőt még a kórházban is szalézi marad! Erről eszembe jut, hogy amikor 1992-ben Magyarországra mentem, egy olasz szalézi (Pietro Brocardo) megkért, hogy üdvözöljem barátját, Edelényi István volt tartományfőnököt, aki akkor már a székesfehérvári papi otthonban volt, és általában fel sem ismerte azt, aki meglátogatta. Amikor odaértünk, olaszul elmondtam neki, hogy ki küldött, mire ő teljesen felélénkült, és ékes olasz nyelven beszélgettünk legalább 20 percig. Azt mondta nekem: „Mindig imádkozom az elöljárókért, a rendtársakért.”

Éppen ezért úgy gondolom, hogy egy szalézi mindig fiatal. Valaki kevés ideje, más pedig már régóta fiatal…

Előző lapszámok
Szalézi Értesítő - 2019-2
Szalézi Értesítő - 2019-2
Szalézi Értesítő - 2019-1
Szalézi Értesítő - 2019-1
Szalézi Értesítő - 2018-4
Szalézi Értesítő - 2018-4
< Vissza az Értesítőhöz

|empty|

 
Szaléziak.HU - Facebook Szaléziak.HU - Twitter Szaléziak.HU - Youtube