Főoldal / Szalézi világ / Ahol a kiömlő vér életet teremt - a rendfőnök júniusi üzenete
Ahol a kiömlő vér életet teremt - a rendfőnök júniusi üzenete
2019-06-12 Szerda | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
misszionárius • vértanú • rendfőnök • üzenet •
Nagyon megindító volt számomra, hogy ott lehettem a bororók földjén, találkozhattam a bororo és xavante fiatalokkal, akik együtt akarták átélni ezt a pillanatot, találkozhattam a misszionáriusokkal, akik megosztják az életüket velük, és azoknak a vértanúságának helyén ünnepelhettem a szentmisét, akik a vérük árán is megvédték őket.
Kedves olvasók,
bizonyára azt kérdezik, hogy mit értek a megadott cím alatt és milyen témáról szeretnék beszélni. Megértem a kíváncsiságotokat. Hogy eloszlassak minden kételyt, megosztom veletek azt, amit az egyik legutóbbi látogatásom során megtapasztaltam az egyik szalézi jelenlétünkben.
Nem olyan régen a Mato Grossóban és Dél-Mato Grossóban levő műveinkben dolgozó embereket látogattam Brazíliában, különösen Cuiabá apró faluban, ahol az első szalézi misszionárius 125 évvel ezelőtt érkezett. Ma ez egy nagyon szép kisváros.
Elmondtam szalézi testvéreimnek, hogy pont úgy, ahogy tettem El Chacóban, Paraguayban ahol már évtizedek óta vagyunk jelen az ayoreo, maskoy és chamacoco törzsek között, itt is meg akarom látogatni a műveinket Mato Grosso bennszülöttei között. Szürkületkor érkeztünk Meruriba, a bororo bennszülöttek településére.
Don Bosco fiai Don Giovanni Balzola vezetésével 1894-ben új missziót nyitottak meg Mato Grossóban, Cuiabában, és megkezdték a bororók evangelizálását a Sacra Coraça kolónia megalapításával. 1906-ban megalapították a Sangradouro kolóniát, ahol később a xavantékat helyezték el, miután a területen élő parabuburik kiutasították a és majdnem megsemmisítették őket. Az első kísérlet a xavante bennszülöttek megközelítésére 1934 novemberében történt. Ez egy szomorú találkozás volt: Don Giovanni Fuchs és Don Pedro Sacilotti csapdában estek és a vérükkel fizettek meg érte. A bennszülöttek megölték az elsőnek érkező két szalézi misszionáriust.
1926-ra a szalézi misszionáriusoknak állandó, szilárd jelenléteik alakultak ki ezeken a településeken a xavante és bororo bennszülöttek között. Az olyan műveink, mint a Sangradouro, Sao Marcos és Meruri a mai napig erősek. Amikor a xavante indiánok megérkeztek Sangradouro településre – ahol a szaléziak és a bororók üdvözölték őket (annak ellenére, hogy ellenségek voltak egész történelmük során) – mintegy 900 tagot számláltak. Ma, a nekik nyújtott védelemnek és kultúrájuk tiszteletének köszönhetően, és a képzésnek, ami lehetővé tette számukra, hogy kapcsolatba lépjenek a szervezetekkel és kormányokkal, a létszámuk ma már 30 000-re növekedett.
Meruri népe szeretettel és hagyományos üdvözléssel fogadott bennünket. Az is nagyon tetszett nekem, hogy lehetőségem volt találkozni minden misszionáriussal, aki jelenleg ezen népek között él: 18 szalézi szerzetes és 8 Segítő Szűz Mária Leánya volt ott, valamint két „laurita” nővér, kolumbiai nővérek, akikkel nagyon harmonikusan tudunk együttműködni a bennszülött testvéreink javára.
A következő reggel két nagy történelmi jelentőségű esemény részesei lehettünk. Az első a találkozás volt 40 xavante fiatallal (fiúk és lányok), akik eljöttek, hogy csatlakozzanak a bororókhoz ezen a napon, amikor mi ott voltunk. Korábban még soha nem jöttek össze így a bororók és a xavanték. A bororo és a xavante fiatalok elérték azt, ami a felnőtteknek még soha nem sikerült.
Találkoztak, beszélgettek és különböző kérdéseket vetettek fel; ellejtették hagyományos táncaikat; ünnepeltük az eucharisztiát; és az összes étkezést együtt fogyasztottuk el – legalább százan voltunk.
A második esemény szintén nagyon megindító volt. A falu közepén ünnepeltük az eucharisztiát, azon a helyen, ahol Rudolf Lukembein atyát, a német misszionáriust és egy bororo bennszülöttet, Simao Cristinót megölték a „facendeiros”-ok, akiket a nagy földbirtokosok feltüzeltek a szaléziak ellen, aki védelmezték a bennszülöttek jogait a földre. 1976. július 15-én megérkeztek a településre, és rövid szóváltás után lelőtték Rudolph atyát és Simaót, a bennszülöttet is, aki meg akarta őt védeni.
Látogatásom napján üdvözölhettem, beszélgethettem vele és élvezhettem egy olyan idős ember jelenlétét, akit akkor megszúrtak, de sikerült túlélnie. Reggel ott volt a szentmisén, alázatos jelenléttel.
Két mártírunk boldoggáavatási és kanonizálási eljárása, akik mindketten már „Isten szolgái”, lassan a vége felé közeledik.
Nagyon megindító volt számomra, hogy ott lehettem a bororók földjén, találkozhattam a bororo és xavante fiatalokkal, akik együtt akarták átélni ezt a pillanatot, találkozhattam a misszionáriusokkal, akik megosztják az életüket velük, és azoknak a vértanúságának helyén ünnepelhettem a szentmisét, akik a vérük árán is megvédték őket. Rudolf Lunkenbein papi jelmondata, amelyet szentelésekor választott, ez volt: „Azért jöttem, hogy szolgáljak, és életemet adjam.” Az utolsó látogatásakor Németországban, 1974-ben, az anyja könyörgött neki, hogy legyen óvatos, mert tájékoztatták a kockázatokról, amelyeket a fia vállalt. Azt mondta: „Anya, miért foglalkozol ezzel? Semmi sem szebb, mint meghalni Isten ügyéért. Ez lenne az álmom.”
Másnap a hajnal első fényénél a bororo közösséggel együtt rövid körmenetben látogatást tettünk Simao és Rudolf atya sírjához és imádkoztunk minden szalézi misszionáriusért. A gondolataim Afrikából Burkina Faso és Togo határára szálltak, ahol alig két hónapja szalézi rendtársamat, Cesar Antonio Fernandez atyát, egy spanyol misszionáriust megfosztották az életétől csak azért, mert pap volt és misszionárius.
Üzenetem címe erre a két történetre vonatkozik. A kiömlött vér, amely annyi fájdalmat okoz, életet is teremt. Láttam ezt a bororo és xavante falvakban, és Afrikában is látjuk, ahol minden nap megtörténnek "az élet csodái".
Szaléziak.HU
