Bosco Szent János, Krisztus papja és az Egyházé
2023-06-05 Hétfő | #Aktuális
„Pappá szentelésem Szentháromság vasárnapjának vigíliáján volt” – írja Don Bosco az Oratóriumi emlékiratokban. 1841. június 5-én szentelte pappá az érseki palota kápolnájában Fransoni Alajos érsek. A buzgó főpap nem is sejtette, hogy ez a felszentelt parasztfiú milyen fontos szerepet játszik majd egyházmegyéje, sőt egész Olaszország történetében.
Bosco Szent János végérvényesen és tökéletesen azonosította magát Krisztus papjának alakjával, és ez az azonosulás élete során egyre jobban megérlelődött a misztérium és a papi szolgálat fokozatos átélésével, amelyhez a szentet már gyermekkorától fogva eleven és biztos hivatás vonzotta.
De mi volt az a papi modell, amely Don Boscót élete első éveiben lenyűgözte, és olyan kitartóvá tette a megvalósításában?
Úgy tűnik, hogy ezt a modellt egy olyan papi típusban azonosíthatjuk, aki nem elszigetelt a piemont spirituális hagyományban, hanem annak különösen pompás, teljes megvalósítása.
Don Boscóban megvalósultak a papi lelkiség azon vonásai, amelyeket Cafasso Szent József hirdetett, aki szentünk morálteológiai és „gyakorlati lelkipásztori” tanára, egyben gyóntatója, lelkivezetője, tanácsadója volt.
A Don Bosco által megalkotott Cafassó-i papi modell az évezredes katolikus hagyomány termékeny humuszában gyökerezik, amelyet a tridenti reform új életre kelt, és amelyet szentignáci, vincés, szalézi és sok más kisebb vonulat gazdagított. Ez a hagyomány Piemontban, és különösen Torinóban honosodott meg, amelyet az 1600-as és 1700-as évek között néhány nagy érsek tevékenysége táplált, amelyet Boldog Sebastiano Valfrè karizmája, Nicolaus Diessbah, Pius Brunone Lanteri és Luigi Guala teológus papi barátságának rejtett munkája és végül Colombano Chiaverotti érsek intelligens helyreállító tevékenysége ösztönzött.
A chieri szemináriumban Bosco Szent János elsajátította azokat az értékeket, amelyeket a szigorú szabályok és a képzési hagyomány ajánlott a fiatal klerikusoknak: intenzív tanulás, az őszinte jámborság szelleme, visszavonultság, hittel átitatott engedelmesség, belső és külső fegyelem.
Az Assisi Szent Ferenc egyházi konviktusban elméleti és gyakorlati lelkipásztori képesítést szerzett, és megszilárdította belső életét. Ennek a Cafasso által szorgalmazott lelkiségnek a legfontosabb jellemzői a következők: az isteni szolgálat központi szerepe (amelyet az Úr iránti uralkodó szeretet, az isteni akaratnak való megfelelés vágya, a teljes és készséges rendelkezésre állás határoz meg az Ő szolgálatára, gyorsan, pontosan és udvariasan), az ima, a szelídség és a jószívűség, a szegénység, az önmegtartóztatás, az alázat és a kemény munka szelleme határoz meg; abszolút önfeláldozás a felebarát lelkipásztori gondozásban, fáradhatatlan buzgóság a minden korú és kategóriájú emberek, különösen az alázatosok, a kicsinyek, a szegények és a bűnösök befogadására, megközelítésére, felkutatására, buzdítására, tanítására, bátorítására; missziós buzgalom; fáradhatatlan odaadás az igehirdetés, a katekézis, a bűnbánat szentsége iránt, gyengéd Mária-áhítat, az Egyházhoz tartozás érzése és odaadás a pápa és az Egyház lelkipásztorai iránt.
Don Boscót mindezek mellett egy egyedülálló belső élet jellemezte, a fenntartás nélküli odaadás a szolgálat iránt, a fiatalok és a nép iránti megkülönböztetett figyelem, a kedves és magával ragadó szelídség, a képzelőerő és a lelkipásztori kezdeményezőkészség, az idők jeleinek felismerése, a pillanatnyi szükségletek és a jövőbeli fejlemények megérzése. Mély belső élete volt, ugyanakkor vállalkozó szellemű, bátor, optimista, sokakat volt képes megfertőzni és bevonni nevelő-lelkipászotori munkájába.
Részlet Anastasio Ballestrero bíboros 1988. június 5-én, Bosco Szent János pappá szentelésének évfordulóján elhangzott beszédéből
notedipastoralegiovanile.it/Szaléziak.HU
