Főoldal / Magyar Tartomány / Egy szomorú évforduló margójára: 70 éve tiltották be a szerzetesrendek működését Magyarországon
Egy szomorú évforduló margójára: 70 éve tiltották be a szerzetesrendek működését Magyarországon
2020-06-09 Kedd | #Magyar Tartomány | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Hetven éve, 1950 júniusában "oszlatta fel" az államhatalom a szerzetesrendeket Magyarországon - betiltotta működésüket. 1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, a szerzeteseket ponyvás teherautókra zsúfolták fel és fegyveres őrség kíséretében elszállították előre kijelölt, távoli kolostorokba.
A katolikus iskolák elvétele már 1948 júniusában megtörtént. 1948 júliusának első felében a nyergesújfalui Don Bosco Szalézi Gimnázium kétemeletes új épületét államosította a kommunista kormányzat. A nem államosított intézet-részben (Noll- és Mayer-ház) a többi rendi- és egyházmegyei kisszeminárium mintájára Mészáros Lajos igazgató rendi megbízásból ún. „schola praeparatoria”-t szervezett négy középfokú iskolát végzett tanulók számára, akik a régi nyolcosztályos gimnázium felső tagozatának tanterve szerint végezték tanulmányaikat és papi- szerzetesi pályára készültek lépni. A mindössze 18-20 tanuló részére szervezett magániskola két évig szinte zavartalanul működött.
Az Actio Catholica által 1948-ban kiadott magyar katolikus egyházi névtár szerint még ezekben az években is 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A férfi rendekben összesen 2429 rendtag élt 157 rendházban. Közülük 1521 volt a felszentelt pap és 908 a tanuló rendtag. Összesen 106 plébániát vezettek és az államosításig 74 iskolában tanítottak. A női rendekben ekkor összesen 9036 nővér élt 580 rendházban. Az államosításig 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 127 szociális intézményben tevékenykedtek. Valamennyi vagyonukat (házakat, iskolákat, kórházakat, szociális intézményeket) államosították.
A szalézi tevékenység – a kezdeti formáció kivételével – fokozatosan a plébániákon vagy a köztemplomokban végzett szolgálatra, esetleg (még egy évig) az állami iskolákban folytatott hitoktatásra korlátozódott. Nem működtek már iskolák, diákszállók, kollégiumok, műhelyek; még az oratóriumoknak szánt helyiségeket is lefoglalták.
A magyar rendtartománynak a szalézi rend 1950-ben kiadott Egyetemes Sematizmusa szerint az államosításkor 106 papja, 71 kispapja és 23 segítőtestvére volt. A szalézi misszióban 26 magyar szalézi tevékenykedett külföldön.
1949-ben, a feloszlatás előtt a magyar szaléziaknak a következő házai voltak:
- kezdeti formációs házak voltak Péliföldszentkereszten 34 rendtárssal (formátorok és teológia-hallgatók), Mezőnyárádon 46 rendtárssal (formátorok és filozófiai ill. líceumi tanulmányokat végzők) és Tanakajdon 8 rendtárssal és 8 novíciussal;
- rendházaik voltak Balassagyarmaton 6 rendtárssal, Borsodnádasdon 2 rendtárssal, Budapest- Óbudán 10 rendtárssal, Esztergom-táborban 4 rendtárssal, Gyulán 3 rendtárssal, Mosonmagyaróváron 4 rendtárssal, Nyergesújfalun 8 rendtárssal, Pestszentlőrincen 4 rendtárssal, Rákospalotán (tartományfőnökség) 13 rendtárssal, Szombathelyen 12 rendtárssal, Újpesten 8 rendtárssal.
- időleges, a körülmények igényei szerint alakuló jelenlétek voltak Nagybányán (Baia Mare, Románia) 2 rendtárssal, Cegléden 3 rendtárssal, Miskolcon 3 rendtárssal, Nagysápon 2 rendtárssal, Sajóládon 3 rendtárssal.
Ezen kívül 7 rendtárs közösségen kívül élt, 1 beteg rendtárs pedig a családjánál.
Az akkori tartományfőnök, Sellye Vince 1950. március 19-én kelt körlevelében ezt írja:
„Nem tudjuk, mit tartogat számunkra ez az új esztendő (…) Nem tudjuk, hová vezetnek a társadalmi, politikai és spirituális feszültségek, melyek egyre csak halmozódnak, és azt sem tudjuk, hol fognak kirobbanni (…) Az elmúlt év szomorú eseményei Jób szavait juttatják eszünkbe: »Jót reméltem, de rossz jött rám, fényt vártam, de sötétség tört elő« (Jób 30,26). Rákospalotán, Óbudán, Szombathelyen, Nyergesújfalun és Balassagyarmaton a szaléziaknak olyannyira össze kellett húzni magukat, hogy az intézmények egészen elvesztették szalézi jellegüket. Kőbányán át kellett adni a lelki gondozást a piaristáknak, Mezőnyárádon pedig át kellett adni a tanácsnak a plébániai javadalmi földeket a község mezőgazdasági használatára. Az év utolsó napjaiban államosították nemcsak a Don Bosco Nyomdát, hanem a könyvesboltot is. A gépterem minden eszközét és felszerelését elvitték. Telekkönyvileg is bejegyezték az intézmények államosítását. Ennek alapján teljesen a kezükbe kerültek újpesti és mosonmagyaróvári szalézi intézményeink. A Társaság birtokában csak a kápolna és a sekrestye maradt. Az egyházi hatóság lelki gondozás céljából a szaléziakra bízta a magyaróvári, újpesti és a balassagyarmati kápolnákat.”
1950 májusában váratlanul újabb foglalás következett Nyergesújfalun - elvették az utcai épületet is.
Utolsó, 1950. május 24-én kelt körlevelében P. Sellye többek között ezt írja:
„Kedves Rendtársak, mivel a fájdalmas körülmények nem engedik, hogy mást is tegyünk kedves fiaink lelkének megmentéséért, legalább a prédikációkban hívjuk fel a szülők figyelmét gyermekeik iránti felelősségükre”. Kéri még, hogy mivel erre alkalmas helyek híján nem szentelhetik magukat más tevékenységnek, gondoskodjanak a kispapokról. Majd utasításokat ad a nyári vakáció idejére, kérve a rendtársakat, hogy a tanítási szünet alatt is maradjanak a házakban és ott foglalják el magukat, mert a felhők csak most kezdenek igazán gyülekezni.
1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, s a magukkal hozott névsor alapján a rendház összes tagját, akiket éjszakai álmukból vertek fel, arra kényszerítették, hogy azonnal magukhoz vegyék legszükségesebb holmijukat, majd ponyvás teherautókra zsúfolták fel őket, az öregeket és a betegeket is. Ezután előre kijelölt távolabbi kisebb-nagyobb kolostorokba szállították őket, fegyveres őrség kíséretében. Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették. A különféle rendekből való szerzetesek tömegét telepítették össze többek között Jászberényben, Hatvanban, Mezőkövesden, Máriabesnyőn, Pásztón, Fóton, Egerben, Zircen, aztán Homok, Kunszentmárton, Ludány és Előszállás kis kolostoraiban, de számos más helyen is. A váci püspöki palota is tömve lett odaszállított szerzetesekkel, szerzetesnővérekkel.
A "feloszlatás" pillanatában a szaléziaknak Magyarországon 16 házuk volt 193 rendtárssal (8 novícius, 31 filozófia-hallgató és 19 teológia-hallgató). Iskolai/akadémiai képzéshez kapcsolódó intézményük ekkor csak a jelölt-ház, a noviciátus, valamint a két tanulmányi ház (filozófiai és teológiai) voltak. Műveik „áttértek”. Pl.: a teológiai tanulmányi ház a kommunista rendszer átnevelő és átformáló intézményévé vált; a filozófiai tanulmányi házat részben iskolai, részben politikai célokra használták.
A tartományfőnök, P. Sellye kénytelen volt hazaküldeni a novíciusokat és a kispapokat. Egy hónappal később tiltott határátlépési kísérlet vádjával letartóztatták. Három év börtönre ítélték, amit a fellebbviteli bíróság három és fél évre súlyosbított. A tartományi tanács rangidőse (P. Ádám László) vette át ideiglenesen a kormányzást. Ezzel majdnem egyidejűleg internáló táborokba zárták három szalézi házban élő rendtársait, a plébániáikat, templomaikat átadták a világi papságnak. 1950 júliusának végére valamennyi szalézi ház „állami tulajdon” lett.
Az ilyen vagy még rosszabb akciókkal való fenyegetőzés (szerzetesek és a klérus egy részének Szibériába való deportálása) a püspöki kar képviselőit az állammal való megegyezésre kényszerítették, amit augusztus 30-án írtak alá. A megegyezés a „modus vivendi” talaján állt, és a kormányzati politika támogatásáért cserébe a munkatáborokba zárt szerzetesek szabadon bocsátását tartalmazta, fenntartotta és megerősítette azonban a rendek és társulatok feloszlatását és megtiltotta a közösségi életet. Bizonyos számú szerzetes (kb. az egyharmaduk) engedélyt kaphatott rá, hogy egyes püspökségekben visszatérhessen a szolgálatba; a többieknek valamilyen „termelő” munkát kellett keresniük.
1950. augusztus 30-án hat gimnáziumot visszaadtak a szerzeteseknek (szalézi intézmény nem volt köztük). A szétszóratásban azon kevés szalézi szerzetes, akiknek akadémiai titulusuk volt, folytathatták (igen nagyra becsült) munkájukat és „világi” tárgyakat taníthattak a ferencesek szentendrei és esztergomi gimnáziumában, amelyek a kommunista rezsim engedélyével továbbra is működhettek. Ilyenek voltak dr. Lukács István, Mészáros Lajos, Horváth Kálmán, dr. Vas József, Dauner János...
A „megegyezés” után nem sokkal, 1950. szeptember 7-én (1950. évi 34. tvr.) az államhatalom valamennyi Magyarországon jelenlevő szerzetesrend és szerzetesi intézmény működési engedélyét visszavonta. A szerzeteseknek és az apácáknak el kellett hagyniuk épületeiket és javaikat, nem lakhattak városokban, nem tarthattak egymással kapcsolatot és rendőrségi felügyeletnek vetették alá őket. 1950 szeptemberének közepén a kényszerlakhelyre hurcolt szerzetesek kiszabadultak, de már nem volt hova menniük.
A szaléziak többségének munkahelyet kellett keresnie, illetve a kezdeti formációban részt vevő fiatal szaléziaknak tanulmányaik folytatására kellett lehetőséget keresniük. Néhányukat befogadták a püspöki szemináriumok; másoknak (igen keveseknek) sikerült külföldre szökniük.
1951. szeptember 7-én jelent meg a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelete, mely Magyarországon a szerzetesrendek működését „megszüntette”. A tulajdonukat elkobozták és a rendtagok nagy részét internálták. A szerzeteseknek és a nővéreknek az iskolák államosítása után három hónapon belül (néhány házban még ezt az időt is megkurtították) el kellett hagyniuk a megmaradt házakat. Csupán 400 papnak engedték meg, hogy átlépjenek a világi klérusba. A többieknek le kellett vetniük a habitust és munkát kellett keresniük; nem lakhattak azon a helyen, ahol előzőleg szerzetesként működtek és a szülőhelyükre sem költözhettek vissza, ha ez a határ közelében feküdt.
A szétszórtak közötti kapcsolattartás rendkívüli óvatosságot igényelt, tekintve a titkosrendőrség éberségét. A külföldre való levelezés ezekben az években jórészt jelképes virágnyelven íródott, csak a címzett érthette meg a levelek igazi tartalmát. A mindenkori tartományfőnök gyakori rendőrségi ellenőrzésnek volt kitéve és nagyon óvatosan kellett mozognia. P. Ádám Lászlót is letartóztatták, utóda 1953-ban P. Edelényi lett, akinek el kellett viselnie a rendőrség folytonos ellenőrzését és zaklatását.
Források:
JEGYZETEK A MAGYARORSZÁGI SZALÉZI RENDTARTOMÁNY FEJLŐDÉSÉRŐL a kezdetektől (1913) a noviciátus újra megnyitásáig a kommunista rendszer bukása után (1991) - kézirat
szerzetesek.hu:
Mészáros István: Szerzetesség Magyarországon 1945-1950. Vigilia 2000/6. 417-425.
Török József – Legeza László: A magyar egyház évezrede. Budapest, 2000.
Szaléziak.HU
