1993. szeptember 15-én Palermóban a maffia kegyetlenül megölte Pino Puglisi atyát. Szimbolikus egybeesés, hogy az idei év ugyanazon a napján megölték Roberto Malgesinit. Puglisi atya azért volt zavaró, mert eltávolította a fiatalokat a bűnözés világától, eltávolította az utcáról azokat a fiúkat, akik az ő segítsége nélkül bekerültek volna a szervezett bűnözés szövevényébe, apró rablásokra és kábítószer-kereskedelemre használták volna őket.
Malgesini atya mindig is részt vett a nehéz helyzetben lévő emberek, a legszegényebbek megsegítésében. A keresztény üzenetet átültette a gyakorlatba, reggelit hozott a szegényeknek, ő maga kísérte el őket orvoshoz, irányította az önkormányzati menzát és a kollégiumot, fogadta az embereket, főleg a migránsokat.
Antonio Carbone szalézi atya, a szervezett bűnözés jelenléte által nagymértékben érintett területen található torre annunziatai szalézi ház igazgatója így kommentálta ezt a kettős áldozatot:
Két pap volt, akik szerettek közel lenni a közösségükhöz olyan mértékben, hogy életüket vesztették felebarátjuk iránti szeretetük miatt. Az újságok által gyakran használt nevek - "a legutolsók papja", "utcai pap", "klánellenes pap" - nem jók, mert papként minden pap az. Inkább, mint hogy "a hatalmasok papjai", "a sekrestye papjai", "a Camorra papjai" legyenek...
Engem megdöbbentett Roberto atya halála, ahogy minden egyes társam halála is, mert azt hiszem, én is lehetnék azon az úton, abban a koporsóban. És mivel papról van szó, akkor saját magadat látod abban, akinek ugyanaz az életválasztása, mint neked. Visszagondolok az evangéliummal való koherencia nehéz pillanataira, amelyek sok papot veszélyeztetnek az egyházi hierarchiáktól és politikai osztályoktól, vagy magától az élettől való elzárkózás szempontjából, amikor a legsérülékenyebbekkel kell megküzdenie, vagy mondani vagy cselekedni olyan dolgokat, amiket a bűnözők nem szeretnek.
Visszagondolok arra az ígéretre, amelyet 2000-ben tettem, amikor először jöttem a Torre Annunziatába: még ha meg is vertek volna, ami elődeimmel megtörtént, másnap összeverve is visszatértem volna az oratóriumba. Visszagondolok a félelemre, amikor egy rámfogott ollót láttam egy szegény Krisztus kezében, aki egy hisztériás válságában tombolt a nevelőszülő otthonában. Visszagondolok arra, mennyire féltem elhagyni a temetőt, a Camorra két tagjának temetése után, akiket lesből megölek, amikor nem haboztam határozottan kijelenteni a jelenlévő feleségeknek, gyermekeknek és fiatal rokonoknak, hogy a Camorra csak árvák és özvegyek létrejöttét eredményezi.
Visszagondolok a papokra a Camorra kultúrája által érintett területeken, akik „vért dobnak” az oratóriumok udvarába, a gyógyuló közösségekbe, azokra a papokra, akik mindennap kockáztatják a vértanúságot.
De a szegények Krisztus igazi húsa, amint Ferenc pápa emlékeztet rá, és ahogy Malgesini atya is gyakran ismételte.
ANS-Róma/Szaléziak.HU
