Főoldal / Szalézi világ / Savio Domonkos, a szent növendék
Savio Domonkos, a szent növendék
2020-03-09 Hétfő | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
megemlékezés • szentség • szent • Savio Domonkos •
Savio Domonkos, Don Bosco szent növendéke 1857. március 9-én távozott a mennyországba. „Savio Domonkos története Don Bosco Oratóriumában olyan, mint a tésztát kelesztő csöppnyi kovászé: észrevétlenül lopakodik be, lassan-lassan átjárja és átalakítja az egészet. Domonkos személyes kibontakozása a többieket is magával ragadja” írja róla Enzo Bianco életrajzi regényében.
Néhány szempont Savio Szent Domonkos tanúságtételéből:
- A megelőző módszer valós mivoltára nem csak nevelési szempontból, hanem teológiai tényként is tekintünk. Az életében, ahogy maga Don Bosco is tanúskodik róla, megmutatkozik a megelőző kegyelem jelenléte és cselekvése.
- Az első áldozás meghatározó értéke.
- Az a tény, hogy a szent tizenéves egyfajta vezető, egyfajta mester Isten útján (ahogy Don Bosco is látta a 1876-es álmában), ezt néhány boldog, tiszteletre méltó és Isten szolgája megerősíti, akik Domonkos céljait magukévá tették: Laura Vicuña, Zefirino Namuncurà, Giuseppe Kowlaski, Alberto Marvelli, Giuseppe Quadrio, Ottavio Ortiz Arrieta, Teresa Bracco, Anna Kolesova...
- Domonkos szerepe a Szeplőtelen Társaságának megalapításában, a jövőbeli Szalézi Társaság gyerekszobájában, kapcsolatában Giovanni Massagliával, a lélek dolgainak igaz barátjával.
Ismét Enzo Bianco: Savio Domonkos – A 15 éves kapitány című könyvéből idézünk:
A jókkal barátkozik
A példás vezetőnek egy másik tulajdonsága is megvolt Domonkosban: könnyen tudott barátkozni. „Mindenkivel barátkozott, és őt is mindenki szerette.” A tanára, Don Francesia, így emlékszik rá: „A szeme nyugodt, vidám, élénk volt, a szív tisztasága sugárzott belőle. Mindenki megszerette. Nem volt nehéz barátságot kötni vele.”
Egyik barátja, Amedeo Conti vallja: „Kedves barátom volt, mert értette a módját, hogy megszerettesse magát”
Sokan emlegették halála után. Többen esküvel erősítették emlékezésüket a szentté avatási eljárás keretében. Nagyon érdekes Giovanni Roda emlékezése. Giovanni az a fiú, aki Don Bosco neve napján ajándékul egy trombitát kért, és később a katonai zenekar trombitása lett. Az Oratóriumban cipésznek tanult. „Barátja voltam Domonkosnak”, mondotta, „és mindig kerestem a társaságát, mert segített, tanácsot tudott adni. Vele egykorú voltam, megértettük egymást, mintha testvérek lettünk volna. Én nem voltam magas növésű, de ő még nálam is kisebb volt”.
A mennyországból láthatom-e majd a társaimat?
Domonkos általában a legjobbakat választotta barátainak. „Ha volt egy példás magaviseletű, jó tanuló, aki kiérdemelte tanárai dicséretét, az biztosan Domonkos barátja és bizalmasa lett”. De nem húzódozott attól sem, hogy a rendbontók barátságát is keresse. „Ha a tanár látta, hogy valamelyik sokat fecseg, Domonkost melléje ültette, mert ő valamilyen fortéllyal csendre tudta inteni, rávette, hogy tanuljon, teljesítse kötelességét”. Így tanúskodik Don Bosco. Hasonló módon egyik osztálytársa a magániskolában, gróf Ottavio Bosco di Rufino: „Emlékszem még, hol volt Savio helye az iskolában. Megvallom, elég volt ránézni, és máris ösztökélve éreztem magam kötelességem teljesítésére, hogy odafigyeljek a magyarázatra”.
Domonkos barátait nemcsak a természetes rokonszenv alapján választotta meg, hanem a kölcsönös megértés lelki igénye is vezette. Így épített ki különleges barátságot Giovanni Massagliával, akinek azt mondta: „Segítsük egymást lelkünk megmentésében”. Amikor Giovanni megbetegedett és hazaküldték, Domonkos levélben írta neki: „a jó Isten őrizzen meg bennünket szent kegyelmében, segítsen, hogy szentek lehessünk, mert attól félek, nem lesz rá időnk.” Abban az időben valóban hamar eljött a halál. Így történt Massaglia esetében is, aki egyszerűen csendben elröppent. „E barátjának elvesztése” — mondja Don Bosco — annyira fájt Domonkosnak, hogy — noha teljesen belenyugodott Isten akaratába — napokig siratta. Ez volt az első eset, hogy azt a bájos arcot a fájdalomtól könnyesen láttam. Egyszer aztán Domonkos is elhagyja az Oratóriumot, s hazamegy meghalni. „Indulása előtti este”, meséli Don Bosco, alig tudtam szabadulni tőle: mindig volt valami kérdeznivalója. „A mennyországból láthatom-e majd az oratóriumi társaimat? Eljöhetek-e meglátogatni őket?”
A valdoccói Oratóriumban akadtak olyan fiúk is, akiknél könnyen ment a verekedés. Ezeket Don Bosco az utcáról szedte fel. Egyikük még sértegette is, sőt, nem átallta Domonkost bántalmazni. Gyerekdolog. De ő tudott uralkodni magán. Arca ilyenkor elvörösödött, de nyugodtan válaszolt: „Nem volt szép tőled. Én megbocsátok neked, de másokkal ne így bánj”.
Don Pierluigi Cameroni SDB/Szaléziak.HU
