Erdő Péter bíboros homíliája Szőke János atya gyászmiséjén

2012-01-20 Péntek   |   #Magyar Tartomány   |   ARCHIVÁLT

Budapesten a Szent István-bazilikában délelőtt 10 órai  kezdettel dr. Erdő Péter bíboros, prímás esztergom-budapesti érsek gyászmisét mutatott be P. Szőke János SDB lelki üdvéért. A megemlékezésen a rokonok mellett püspökök, papok és szerzetestársak, ismerősök és számos tisztelő vett részt. A szertartást többek között megtisztelte jelenlétével Mádl Dalma asszony és Habsburg Mihály főherceg, a Mindszenty Alapítvány elnöke, az elhunyt személyes jóbarátja is.

Az alábbiakban Erdő Péter homiliáját olvashatják:

Krisztusban Kedves Testvérek!

Hitünk szerint, amikor meghalunk, Isten megítéli életünket. A szentek az örök boldogságra, a kárhozottak az örök szenvedésre, a tisztulásra szoruló és tisztulásra alkalmas emberek pedig a tisztítóhelyre kerülnek. Mi mindnyájan várjuk az emberiség történetének végén Krisztus második eljövetelét, a végső és egyetemes ítéletet, a nagy és nyilvánvaló napot. Hisszük a test föltámadását. Sokan próbálták már elképzelni a történelem folyamán, hogy hogyan is történik mindez. A világról és az emberről alkotott képünk, természettudományos ismereteinken, világképünkön nyugvó elképzeléseink tették érzékletessé, kézzelfoghatóvá ezeket a nagy titkokat az egyes korok emberei számára. Az Egyház vezetésével olvasva az Ó- és Újszövetséget, hívő tekintettel szemlélve a szentek életét, a csodákat, részletesebben is foglalkozik a teológia ezekkel a nagy titkokkal.

Gyöngék a szavaink, gyöngék a fogalmaink ahhoz, hogy pontosan kifejezzük, milyen a helyzete, milyen a sorsa az elhunytaknak. Aki erről is mindent tudott, maga Jézus Krisztus, aki megtapasztalta az emberi halált és feltámadásával bizonyította, hogy a mi hivatásunk is az örök életre szól, ő mutatta meg a feltámadott emberi test különleges tulajdonságait. És ő az, aki feltárta előttünk a lényeget: azt, hogy minek az alapján dől el az ember örök sorsa. A most felolvasott evangéliumban az utolsó ítéletről így beszél: A király azokhoz fordul, akiket a jobbjára állított, és ezt mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől, mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok”, idegen voltam, ruhátlan voltam, beteg voltam, börtönben voltam és segítettetek rajtam. Tehát a segítő szeretet tetteit kéri rajtunk számon az Isten, ezen múlik az örök sorsunk. Ezért is igaz, hogy a testünkön, az emberi testen múlik az üdvösségünk. Valóban caro est salutis cardo. Értelmes, szabad döntéseink ugyanis ebben az életben testünk segítségével születnek, és a minket körülvevő emberekre meg a teremtett világra vonatkoznak. Ha Isten iránti szeretetből vagy legalább az őszintén kereső szív nemes jóságából a másik emberen segítünk, ezzel tesszük a legtöbbet Isten számára is. Ezzel viszonozzuk a legjobban az ő szeretetét.

Szőke János atya meghallotta az evangéliumnak ezt a tanítását. Nehéz években került külföldre. Hazájától távol követte a hivatást, mely a szerzetesi életre és a papságra szól. Már az emigráns magyarok lelkipásztori gondozása is összefüggött a segítő szeretettel. A menekült embernek hiányzik a közösség, az emberi kapcsolatok. Eleinte gyakran nehéz beilleszkednie a társadalom életébe és a munka világába is. Sokáig éltek magyar menekültjeink táborokban, sokan közülük valódi anyagi és lelki szükséget szenvedtek. Az ő gondozásuk és szolgálatuk során is ezernyi alkalom nyílt az irgalmasság testi és főleg lelki cselekedeteinek gyakorlására. Szomorúakat vigasztalni. Bizonytalanoknak jó tanácsot adni. Tudatlanokat tanítani – mind-mind a keresztény hitből fakadó legnemesebb megnyilvánulások. De az 1970-es évektől Szőke páter – akinek a neve fogalommá vált az idők során – hivatásszerűen is a szenvedő egyházak segítését vállalta. Járta Közép- és Kelet-Európa országait. Ismerte, értette az itteni Egyház életének értékeit és nehézségeit. Távol állt tőle az a mentalitás, amit ma India vagy Afrika püspökei egyes nemzetközi segélyszervezetek munkájában bírálni szoktak. Nem valamilyen ideológia vagy önkényes egyházfelfogás exportálásán dolgozott, hanem a létező, valóságos, Krisztus akarata szerinti Egyház szükségleteire figyelt.

Ez a munkája és Werenfried van Straaten premontrei atyával, a híres Speck páterrel való kapcsolata különösen is alkalmassá tette őt arra, hogy megrendült tisztelettel szemlélje Mindszenty bíboros alakját. Az ő boldoggá avatási eljárásának egyik kezdeményezője és egész hátralevő életében odaadó előmozdítója volt. De a szentek nem járnak egyedül! Isten szolgája Mindszenty bíboros sem elszigetelt jelenség volt hazánk és egész régiónk huszadik századi történetében. Püspökök, papok, szerzetesek, világiak nagy sokasága vállalta a vértanúság és a hitvalló élet szenvedését. Sokan jutottak el közülük az örök dicsőségbe is. Az utóbbi évtizedek meghozták a múlt vizsgálatának, pontosabb megismerésének lehetőségét. A „nagy szorongattatásból érkezők” közül, akik „megmosták ruhájukat a bárány vérében” sokakat már boldoggá és szentté avattak. Szőke János atya műhelyében értékes munka folyt. Személyes fáradozásának és munkatársai odaadásának köszönhetően Romzsa Tódor vértanú munkácsi püspököt, Scheffler János vértanú szatmári püspököt, Bogdánffy Szilárd titokban szentelt vértanú nagyváradi püspököt, Meszlényi Zoltán esztergomi vértanú segédpüspököt már a boldogok sorában tisztelhetjük. De hosszú még a lista, nagy még a tartozásunk saját múltunk, katolikus keresztény egyházunk hősies tanúságtétele és szenvedése iránt. Ez a munka, ezek az ünnepek, az új boldogok és szentek a mi lelkünket gyógyítják. Példaképeket mutatnak, és közbenjáró pártfogókat állítanak elénk, hogy ma is tudjunk egyedül a krisztusi hit szemével nézni apró és nagy dolgokat, ellenállni minden gyűlölködés, fanatizmus, egyéni vagy csoportos önzés kísértésének. Népünk lelki egészsége is sokat köszönhet szentjeinknek. Aki pedig az ő életük kutatásán fáradozik, aki nem szűk politikai szempontok szerint vizsgálja csupán a múltat, hanem Isten működését kutatja a történelemben, és az emberi életszentség csodáit keresi, az nagyban hozzájárul mai életünk tisztulásához is. Mert kiengesztelődésre, békességre, bizalomra, Isten és egymás iránti szeretetre égető szükségünk van. És a jó célt jó eszközökkel kell szolgálni. Nem a gyűlölet, nem a bosszú, nem a görcsös csoportérdek, hanem a derűs, mindenki felé megnyíló szeretet teszi szebbé, emberibbé és már itt a földön is boldogabbá a népeket és az emberiséget.

Adja Isten, hogy Szőke János atya, aki életében olyan sokat fáradozott ezekért a szent és nemes célokért, most eljuthasson a boldogok és a szentek társaságába! Ámen.

Elhangzott a Szent István-bazilikában, január 21-én.

MK