– Máthé György, a szolnoki Belvárosi Templom esperes-plébánosa áprilisban kereste meg a színházat, hogy segítséget kérjen tőlünk is a Sándor István boldoggá avatásával kapcsolatos ünnepségsorozathoz. Természetesen örömmel mondtunk igent a megtisztelő feladatra, s én azonnal elkezdtem gondolkodni, milyen különlegességet alkothatnánk. Az jutott eszembe, hogy kellene írni a tragikus sorsú szerzetesről egy darabot, melyben fiatalok is szerepelhetnének.

Egyrészt a téma miatt: Sándor István szalézi szerzetes a fiatalok támogatója, oltalmazója volt, másrészt pedig az Ádámok és Évák Ünnepe, évek óta sikeres rendezvénysorozatunk keretében már sok olyan diák mutatkozott be a Szigligetiben, akik részt vehetnének ebben az előadásban. Az ötlet tetszett Balázs Péter igazgató úrnak is. Ekkor el is dőlt: megírom a darabot, s azt bemutatjuk a Szigligetiben.

– Valószínűleg rengeteg kutatómunka előzte meg a darab megírását... Hol, kiktől, hogyan gyűjtött információkat? 

– Első utam természetesen az újpesti Clarisseumba vezetett, ahol Sándor István sekrestyésként, nyomdászként és legfőképpen a fiatalok pártfogójaként tevékenykedett. Itt találkoztam és beszélgettem Bíró Lóránt plébániai kormányzóval. Nála hitelesebb információforrást nem is találhattam volna, hiszen ő annak idején neveltje, pártfogoltja volt a szalézi szerzetesnek. Rengeteg történetet mesélt azokról az évekről.

A másik autentikus személy Pokorni János volt, akit 1952-ben államellenes összeesküvés vádjával letartóztatta. Ő a sok érdekes történet mellett egy nagyon megható történetet is elmesélt. Mindez már a helsinki olimpiai játékok után történt, s a már rácsok mögött lévő társainak ő hozta a hírt, miszerint óriási sikereket értek el a magyarok a versenyen. „Megható, ugyanakkor felemelő volt látni, mennyire örültek ennek a csodának a szenvedésektől megtört emberek. Mintha vigaszt nyújtott volna nekik a megpróbáltatásaik közepette”, mesélte el Pokorni János.

Mellettük pedig nagyon sok segítséget kaptam a darab megírásához a szalézi rend vezetőitől, többek között Ábrahám Bélától, a magyar szalézi rendtartomány vezetőjétől, valamint B. Varga Judit történész-múzeológusra is mindig számíthattam. A fejemben tehát összeállt a kép, már csak papírra kellett vetni....

– Említette, hogy nem volt könnyű megírni. Miért?

– Mert egy dráma alapja a konfliktus. Sándor István pedig konfliktuskerülő, nagyon csendes, szolid, kedves ember volt. Egy ilyen emberről pedig nehéz drámát írni... Sándor István mindenkihez jó volt, a gyerekeket nevelte, támogatta, szerette, sokszor még a papokat is ő vigasztalta a börtönben. Tulajdonképpen a munkásfiatalok apostola volt ő, a baj is ebből, vagyis a jócselekedeteiből származott.

A pártfogoltjai közül ugyanis néhányat behívtak katonának, s volt, akit ÁVH-snak vittek, hiszen árvák, nehézsorsúak voltak. Az egyik ilyen fiatalember „tűnt fel” az államvédelem embereinek, akik a kapcsolatok révén jutottak el Sándor Istvánhoz. A fiatal szalézi szerzetest felettesei mentették volna, külföldre küldték, ő azonban nem ment. Ezután persze emiatt ostorozta magát, mert ezzel bajt okozott a feletteseinek is. Mindeközben állandóan édesanyjára gondolt, lelkiismeret furdalása volt, hogy esetleg a családját is bajba keverheti. Mindezek miatt lényegében saját magával volt konfliktusa. Na, ezt ragadtam meg, ez lett a mű alapja!

– Nem lesz túl „súlyos” így ez a közönségnek?

– Hogy ne így legyen, oldottam a téma nehézségét és komolyságát. Hogy mivel? Természetesen derűvel. Már csak azért is, mert a szaléziek rendje a jókedv rendje. Csempésztem a sorokba mosolyt fakasztó pillanatokat. Mindezek mellett nem a naturalizmust helyeztem előtérbe, vagyis például a verések, kínzások ábrázolásánál nem a képek a mérvadóak, hanem a szöveg: a költészet. Így próbáltam ábrázolni, hogy mi is a „boldogság”.

Boldogság, mint boldoggá avatott állapot, és boldogság, mint érzés... Mindkettő különleges és semmihez nem hasonlítható. Bevallom, én teljesen átéltem Sándor István boldogságát, hiszen ez a munka megkövetelte, hogy szinte azonosuljak azzal, akiről írok. Alig tudom szavakba önteni, mit éreztem, amikor a budapesti Szent István Bazilikánál lehullott a lepel Sándor István óriási arcképéről...

– Ezek szerint részt vett az ünnepségen...

– Természetesen! És különleges érzés kerített ott hatalmába: úgy éreztem, mintha Boldog Sándor István a testvérem lett volna! Csodálatosan megrendítő és egyben felemelő volt. Amilyen, reményeim szerint, A boldog című darabom is!

Forrás: www.szoljon.hu