Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.

Sajnálatos, hogy az ember sokszor már csak ember akar lenni és nem Isten képmása. Pedig az ember lényegi sajátossága az istenképiség, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett minket[1]. „Az ember nem valami, hanem valaki. Ahogyan Istenről azt mondjuk, hogy személy, ugyanezt mondjuk az emberről is. Az ember képes a közvetlenül látható horizontján túl is gondolkodni, és a lét teljes távlatát fölmérni; még saját magát is képes kritikus távolságból szemlélni, és tudja önmagát alakítani; másokra, mint személyre tud figyelni, tudja méltóságukat megérteni és szeretni. Az összes látható teremtmények között egyedül az ember van abban a helyzetben, hogy képes megismerni teremtőjét. Az ember arra van teremtve, hogy barátságban éljen Istennel.”[2] Bár az ember ezt a képet és hasonlatosságot a bűnbeeséssel elrontotta, de aki hittel tekint Jézus Krisztusra, az az Ő arcán felismerheti Isten dicsőségét és szeretetét.

Néhány hónappal ezelőtt - karácsony estéjén - sokan észrevették a kisded Jézusban Isten szerető tekintetét, aki gyermekként érkezett közénk. A nagyböjti szent negyven napban fel kell újra fedeznünk Isten végtelen szeretetét, aki életét adja értünk, hogy életünk legyen. Ő nem csak megszületett érted, hanem az életét is adta érted, hogy igazán boldog lehess. Jézus tanítja: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.”[3] A húsvét igazi értelme pont ebben rejlik: Jézus meghalt érted, mert a barátod szeretne lenni. Meghalt, de fel is támadt érted, hogy a mennyek országában boldog lehess.

Ferenc pápa az Evangélium öröméről szóló apostoli buzdításában a következőket írja: „Vannak keresztények, akik látszólag húsvét nélküli nagyböjti életstílust tanúsítanak. Elismerem, hogy az örömet nem ugyanúgy éljük meg életünk minden állomásán, és sokszor kemény körülmények között. Alkalmazkodunk, átalakulunk, de mindig marad legalább egy fénysugár, amely abból a személyes bizonyosságból ered, hogy – túl mindenen, végtelenül szeretve vagyunk – szeret bennünket Isten. Megértem azokat az embereket, akik szomorúságra hajlanak a súlyos nehézségek miatt, amelyeket el kell szenvedniük, de legalább annyit meg kell engednünk, hogy a hit öröme feléled, mint titkos és erős bizonyosság a legnehezebb szorongások közepette is. (…)

A kísértés gyakran mentegetőd­zés és bocsánatkérések formájában jelenik meg, mintha számtalan feltételnek kellene meglennie az örömhöz. Ez azért történik, mert ’a technológiai társadalom szaporítani tudta az élvezetek alkalmait, de nagyon nehezen tud örömet szerezni’. Azt mondhatom, hogy a legszebb és a legegyszerűbb örömöket akkor láttam életemben, amikor nagyon szegény és védtelen személyekkel találkoztam. Emlékezem még azoknak eredeti örömeire is, akik nagy hivatásbeli elkötelezettségükben is meg tudták őrizni a hívő, nagylelkű vagy egyszerű szívet. Ezek az örömök különböző módon mindig Isten szeretetének forrásából merítenek, mely Jézus Krisztusban nyilatkozott meg.

Nem fáradok bele, hogy ismételjem XVI. Benedek szavait, amelyek az Evangélium központjába vezetnek bennünket: „A keresztény élet kezdetén nem valami etikai döntés vagy nagy eszme van, hanem találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel, amely esemény új távlatot ad az életnek, és ezzel döntő irányt. Csak az Isten szeretetével való találkozás vagy újratalálkozás révén - amely boldog barátsággá alakul át - szabadulhatunk ki elszigetelt lelkiismeretünkből és önközpontúságunkból. Akkor leszünk teljesen emberek, amikor túlhaladjuk emberségünket, amikor megengedjük Istennek, hogy önmagunkon túlra lendítsen bennünket, és így megtaláljuk igazi önmagunkat. (…)”[4]

Mi mindannyian - emberek - Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve. Ez a nagyböjt arra hív bennünket, hogy találkozzunk azzal, aki az embert teremtette. Fedezzük föl önmagunkban Isten arcát, és vegyük észre a mellettünk lévő gyermekben, szülőben, betegben, szegényben, ismeretlen emberben azt a Teremtőt, aki minket saját képére és hasonlatosságára formált.

Csak így lehetünk igazán boldogok, örömteljesek és nem csak felületesen vidámak. Csak így lehet igazán teljes az életünk, és nem csak részleteiben irigylésre méltó másoknak.

Kívánom, hogy a nagyböjti szent negyven nap lehetőségeit jól kihasználva fedezzük fel Isten arcát és szeretetét önmagunkban, hogy Krisztus keresztjét a húsvéti feltámadást teljes valóságában megértsük és befogadjuk.

Kísérjen bennünket a gondolat, hogy valahányszor találkozunk másokkal, a jobb alsó sarokban mindig keressük az Alkotó szignóját.

 Vitális Gábor SDB,     plébános 

Hamvazószerda  – 2014. március 5.