Főoldal / Magyar Tartomány / A legidősebb magyar szalézi születésnapján
A legidősebb magyar szalézi születésnapján
2014-06-23 Hétfő | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A Magyar Szalézi Tartomány három legidősebb tagja 1928-ban született. Közülük elsőnek Halász István atya tölti be a 86. életévét június 23-án, így jelenleg ő a legidősebb magyar szalézi.
Halász István atya Újpesten született ötgyermekes családban. Ott ismerkedett meg a szaléziakkal és találkozott később Sándor Istvánnal is. Első fogadalmát 1948. augusztus16-án tette le. A szétszóratás után a váci szemináriumba fogadták be, majd dolgozott az Orion gyárban, végül sikerült neki kijutni Olaszországba. Örökfogadalmát 1957. december 31-én tette le, 1960. február 11-én szentelték pappá Torinóban. Utána Olaszországban, Anconában szolgált, ezekre az évekre nagyon szívesen emlékezik vissza.
Az újrainduláskor visszatért Magyarországra és a balassagyarmati ház felvirágoztatásán dolgozott. Később volt igazgató Péliföldszentkereszten és Szombathelyen. Jelenleg a péliföldszentkereszti szerzetesi közösség tagja.
Születésnapja alkalmából részleteket közlünk Lengyel Ákos Halász atyával készült interjújából:
Hogyan találkozott a szaléziakkal gyerekkorában?
Újpesten laktam, a szüleim szalézi munkatársak voltak és még mint elemisták kezdtünk az öcsémmel járni a szaléziakhoz. Újpesten akkor a Baross utcában volt a hozzánk legközelebb eső szalézi ház, ott lehetett focizni, meg oratórium volt. A rorátéra édesanyámmal együtt mentünk reggel, emlékszem, direkt élveztük, amikor csikorgott a lábunk alatt a hó. Örömmel mentünk.
Hogyan tekintettek az emberek a 40-es években a szaléziakra? Amikor ön még fiatal volt, hogyan tekintett rájuk?
Nálunk általában zárkózott volt a világi papság. Don Bosco is panaszkodott, hogy nem állnak szóba az emberrel az utcán. A szaléziak meg nagyon közvetlenek voltak, játszottak, mókáztak, ami nekünk nagyon tetszett, szívesen is mentünk oda. Játszottunk, de tudtuk, hogy délben, amikor megszólal a harang, akkor megállunk és elmondjuk az Úrangyalát. Az atya előtte már mondta, hogy most beviszi a labdát és utána majd imádkozunk - mi meg elslisszoltunk. Ezt is talán csak azért csinálta, mókából, hogy lássa, mit fogunk tenni. De egyébként persze nagyon szívesen imádkoztunk, amikor hívott bennünket.
Sokkal több szalézi volt akkor, két ház is volt Újpesten, sok szalézi. Sándor István kitűnt valamivel, vagy csak egy volt a sok közül?
Én gimnazista koromban kezdtem átjárni a Clarisseumba, mert Újpesten az igazgató volt a lelkivezetőm, Balázskövi atya, és amikor ő a nuncius titkára lett és áthelyezték a Clarisseumba, akkor kezdtem én is oda járni. Csak 3-4 perccel volt távolabb, nagyobb oratórium volt, meg sok cserkész. A Baross utcában is volt minden, de kicsiben. Inkább azok a fiatal papok voltak ott, akik egyetemre jártak, vagy pedig zenei főiskolára, mint ahogy a Dauner atya, a Katona, ezek voltak ott általában Újpesten. A Clarisseum egy nagy rendház volt. Maga az épület is, és sok rendtárs is volt, nagy kollégium középiskolások részére. Én is voltam ott egy fél évig, amikor a lelkiatyámnak el kellett menni a nunciussal, azt tanácsolta, hogy mielőtt elmennék Gyulára az aspiráns házba, egy fél évig mint félig-bentlakó maradjak a Clarisseumban. Így oda mentem iskola után és onnan mentem haza.
Akkor volt ott Sándor István is?
Igen, ott találkoztam néha vele, általában a sekrestyében, vagy a kápolnában. Az tűnt föl nekem, hogy olyan mosolygós, vidám természetű volt és nyitott. Bár gyerek voltam, ő pedig felnőtt, mégis ő jött engem megkeresni, vagy ment értesíteni az atyát, hogy keresem. Haragosnak soha nem láttam. Egyszer érdeklődtem tőle, mégis mi mindent csinál? A sekrestye volt rábízva, a misék előkészítése, hogy legyenek ministránsok, és így tovább, és a nyomda. - A nyomdában van elfoglaltságom - mondta -, gyere velem. Megmutatta, hogy a fiatalok ott a gépeknél meg a betűszedőknél folyamatosan dolgoztak, ő pedig irányította őket. De nem parancsszóra, hanem "Légy szíves, ezt...", "Légy szíves, azt..." - nem úgy beszélt, mint egy főnök, hanem mint egy idősebb társ, úgy irányította őket. Nagyon bennfentes volt, tudta, hogy mit kell csinálni, tudta irányítani a dolgokat. A gépek kezelését meg a nyomdai technikát tanította. Tanfolyam volt, a szakiskola gyakorlati részeként dolgoztak ott a fiatalok és ő irányította őket, hogy mit csináljanak. Felelős volt értük, de egyben nevelte is őket. Egyáltalán nem engedett meg ott például csúnya beszédet. Nagyon tetszett nekem a modora, kedves, mosolygós, nyitott, segítőkész volt.
Mit nyomtattak ott?
Újságokat, könyveket, a Szalézi Értesítőt, sok mindent. Az akkori viszonyokhoz képest komoly nyomdagépek voltak. A nyomda ott volt a Clarisseum épületénél, ha bement az ember, akkor mindjárt jobbra, egy elkülönített rész. Egy hálókerítéssel volt elkülönítve az oratórium udvarától.
Sándor István szerzetes volt, viszont testvér, nem pap. Mi a különbség? Régen több testvér volt?
Akkoriban többen voltak, a papok csinálták a papi dolgokat, a testvérek inkább a gyakorlati dolgokat, gondnokok voltak, vagy beszerzők. Így dolgozott Sándor István a nyomdában, hiszen ott nem volt fontos, hogy pap legyen valaki. Akkor többen voltak szalézi testvérek. De nálunk nem volt megkülönböztetés, tiszteletben voltak tartva, mint a nevük is mondja: testvérként voltak köztünk. Egyforma fogadalmat tettünk, csak más volt a munkakörünk.
Mi volt, amikor megjött a rendelet, hogy a szaléziaknak is menni kell?
Én akkor már Gyulán voltam. A gyulai intézetet már korábban el kellett hagyni, akkor én visszamentem a családomhoz. Előbb fejeztük be az iskolát és nem is ajánlották, hogy a következő évben visszamenjek. A nyomdát már előbb elvették, hogy megakadályozzák, hogy valami titkos dolgot csináljanak, bár állítólag Sándor Istvánra rábizonyították, de nem hiszem, hogy a szaléziak a nyomdát politikai tartalmú röpcédulák készítésére használták volna. Bár szokás volt régen, de keresztény tartalmú röpcédulákat, mint Szalézi Szent Ferenc, olyant csináltak. Ráfogták. Nem csak őt fogták el, hanem a tartományfőnököt, Ádám Lászlót, a nyomda vezetőjét, Szitkey atyát és másokat is. Sándor Istvánnál ismert volt, hogy a nyomdában dolgozott, de főleg azért volt nekik útban, mert folytatta tovább a hitoktatást a fiataloknak, és akik már kikerültek az iskolából, azokat is segítette. Volt, akiket behívtak az ÁVÓ-hoz, az ő csoportjából is, de jártak továbbra is hittanra, a barátság továbbra is tartott - ez nem tetszett az ÁVH-nak, hiszen hűségesnek kellett lenni a kommunista ideálhoz, ezek meg vitték be a más szellemet. Az ÁVH-nál ezt nem tudták megemészteni.
Hogyan tudott ön kijutni Olaszországba?
Nem volt egyszerű. Előtte lelkigyakorlatunk volt és Edelényi atya, aki akkor lett tartományfőnök, azt mondta: - Én nem küldök el senkit. De aki célba akar érni, annak azt tanácsolom, hogy menjen.
Sokan mentek ki akkor külföldre?
Hát...akik nem jöttek ki, azok többnyire elvesztek. Nekem tizenhét társam volt a noviciátusban, és csak én egyedül mentem ki. A többiek közül, aki át tudott menni valamelyik egyházmegyei szemináriumba, annak sikerült, papok lettek. De nekünk például úgy volt, hogy előtte a tartományfőnök beszélt a váci püspökkel, hogy fogadja be szerzeteseket a szemináriumba. Azt mondta a püspök: "Nincs hely a szemináriumban, de a püspöki palotában adok helyet nekik." Tizenhatan voltunk.
Így a szaléziak a püspöki palotába kerültek?
Igen. Mégpedig a két legszebb, a templomtér felé néző szobát kaptunk, az egyik a hálószobánk volt, a másik a tanulószobánk. Emlékszem, hogy jöttek az emberek és mondták nekünk: "Jaj, de szép helyen vannak!" Mi meg uzsonnáztunk, éppen Szentkeresztről küldtek nekünk disznótoros csomagot akkor. "Jaj, de leülnék most velük uzsonnázni!" - mondták. Aztán 1948-ban májusában név szerint el lettünk bocsátva és 24 órán belül állami munkára kellett jelentkezni, dolgozni kellett, le kellett kötni bennünket, nehogy más szemináriumba menjünk át. Például az egyik társam szombathelyi volt és kulák volt az apja, ő nem jelentkezett, és mindjárt el is vitték bányába dolgozni. Én Újpesten az Orion gyárban kaptam munkát, befogadtak, három hónap után csoportvezető lettem: három nővér volt a csoportomban.
Ezek szerint tudták egymásról, hogy szerzetesek?
Persze, hogy tudtuk! A szentelésemre küldtek olyan hosszú levelezőlapot, megvan még mindig, mind aláírta, csak a főnök nem, az orosz volt, az nem írta alá. De a többiek mind aláírták és elküldték nekem Torinóba.
Tudták-e követni akár a szemináriumban, akár akkor, amikor dolgozott, hogy mi történik a rendtársakkal az országon belül?
Hát tudtuk. Tulajdonképpen mindenki igyekezett Pestre jönni, nem vidéken maradni. Először is vidéken nehéz volt a megélhetés, nem volt talán jól megszervezve az ellátás, Pesten azért megvolt ez szervezve. Nem volt könnyű. Általában Pesten igyekeztek munkát találni. Ha lelkigyakorlatot tartottunk, azt úgy tartottuk, hogy ha netán jönne az ÁVH, akkor azt mondjuk, hogy uzsonnára jöttünk össze, vagy névnapot ünnepelni.
Ott voltak az ételek és lehetett úgy lelkigyakorlatot tartani?Nem csábultak el?
Hajjaj... Sütemény meg tea, az mindig volt... Ez ilyen trükk volt, mert volt, akiket rajtakaptak. Az asztal körül ültünk, tíz-tizenkettőnél többen nem voltunk sohasem. Emlékszem, éppen az utolsó napon, amikor mentünk haza, akkor Budáról már jöttek át a fölvonulók. Október 23. lehetett. Ezt hallotta a tartományfőnök is, és mondta, hogy ne álljuk be a csoportba, mert nem tudtuk, mi a céljuk. Láttuk, hogy mennek, de akkor nem történt semmi különösebb, nem volt rendbontás. Nem álltuk be közéjük, csak mentünk haza.
Hogyan jutott ki Olaszországba?
Nem volt könnyű. Volt egy állítólagos szabad út, egy nyitott lehetőség. Mosonmagyaróvárig mentünk vonattal, ott leszálltunk, mert mondták, hogy utána már ellenőrzés lehet. De már ott is volt: csak azok mehettek Mosonmagyaróvárra, akik abban a körzetben laktak, vagy azon túl. De nekünk nem volt ilyen iratunk, pestiek voltunk mind a ketten. Gombos atyával mentem, aki utána Kanadába ment, de már meghalt. Esős idő volt, ez egyrészt szerencsés volt, másrészt nem. Szerencsés annyiban, hogy Mosonmagyaróváron, amikor leszálltunk, akkor már nézték a katonák azokat, akik leszállnak. Mi balra szálltunk le, ott mellettünk volt egy vagon, és mi abba a vagonfülkébe gyorsan fölszálltunk. Esős idő volt, elment a vonat, aznap több vonat nem is ment, leoltották a villanyokat. Így mi nekivágtunk abba az irányba, amerre a város fényei voltak, arra kellett mennünk, a szántáson keresztül, esős időben. Így értünk el a határvonalhoz. Éppen egy kis falurészen mentünk át, ahol az egyik szőlősgazda azt mondta nekünk: "Menjetek itt a szőlős mellett, és amikor látjátok, hogy föllőnek rakétákat, akkor le kell hasalni, mert ha látják, hogy mozog valami, akkor aztán nincs menekvés. Nem kísérlek el benneteket, mert ha elfognak, engem nagyon megbüntetnek." Arrafelé pénzért sokakat átcsempésztek a határon. De azért megmutatta nekünk az irányt, ami nagyon jó volt. Ami még jó volt, hogy vittünk magunkkal egy üveg rumot, ami útközben el is fogyott. Ha az nem lett volna, akkor az esős időben talán meg is betegedtünk volna, mert amikor föllőttek egy rakétát, akkor mindig le kellett hasalnunk, be a sárba, míg a rakéta fénye el nem halványult. Akkor aztán mehettünk tovább. Így mentünk át a határon.
Nem féltek?
Hát félelem azért volt bennünk, de a rum adott egy kis bátorságot is... Egyszer csak éreztük, hogy valami patak félében gázolunk - az volt a határpatak. Ott aztán már jöttek-mentek a kocsik, egy meg is állt. "Hát maguk hová mennek?" - kérdezték. "A szaléziak várnak bennünket Bécsben." - mondtuk. Elcsodálkoztak. "Na, jöjjenek, szálljanak föl!" - hát nem a szaléziakhoz vittek, hanem be a gyűjtőtáborba. Az fontos volt, mert kiadták nekik parancsban, hogy mindenkit, akit láttak, hogy átjött a határon, oda vigyenek. Mi meg olyanok voltunk, mint a malacok a sok hasalástól a sárban. Adtak jó meleg teát, megtisztálkodhattunk, majd bevittek bennünket Bécsbe. De nem hittek nekünk egykönnyen: bekísértek bennünket és átadtak a szalézi igazgatónak. Amikor az igazgató megmondta nekik, hogy tudott rólunk, hogy jövünk, akkor megnyugodtak, hogy nem csak kitaláltunk egy mesét, hanem valóban vártak már bennünket. Akkor már tízen, tizenketten voltunk, Havasi atya is ott volt. Ott aztán adtak a kezünk alá 56 diákot, jöttek ők is velünk. Valószínűleg olyan családokból voltak, hogy szökni kellett, vagy árva gyerekek voltak. Aztán leküldtek bennünket Torinóba.
Hogyan fogadták Sándor István halálhírét?
Én csak akkor hallottam róla, amikor tíz év után először hazajöttem. Amikor az olasz állampolgárságot megadták, akkor haza tudtam jönni, addig nem mertem, mert katonai behívót is kaptam, a szüleim értesítettek más címeken keresztül. Ha magyar állampolgárként mentem volna, biztos lefogtak volna, mert megtagadtam a katonai szolgálatot. De mivel olasz állampolgár voltam, akkor már nem csináltak ilyesmit. Csak azt hallottam Sándor Istvánról, hogy halálra ítélték, többet nem tudtam, mert ilyen híreket nemigen terjesztettek. Tilos is volt, meg mintha összeesküvés is lett volna. Sajnáltam.
Mit szólt, amikor meghallotta, hogy Sándor István boldoggá avatása folyamatban van?
Őszintén örültem neki! Valóban nagy bátorság kellett ahhoz, amit tett. Hallottam Ádám atyától, amikor kiengedték, hogy bizony nagyon sok pap csüggedten, fájdalmasan vette a dolgot, ő pedig nyugodtan. Még bátorította is a többieket. Kedves, jóságos volt egész életében. Az a nyitottság!... Őt nem a félelem vezette, ez tetszett nekem. Biztos, hogy az utolsó pillanatban neki sem volt könnyű, elég sok szenvedésben volt része, de bátorította azokat, akikről látta, hogy csüggednek. A szenvedés idején sem vesztette el a bizalmát a Jóistenben. Elgondolkodtam rajta, hogy ha én ott lettem volna, nekem sem lett volna könnyű vállalni a szenvedést, hiszen nem voltam ilyenre fölkészülve. Ő, aki halálra volt ítélve, bátorította azokat, akik csak börtönbüntetést kaptak! Mit lehet erre mondani? Valóban vértanú lelkülete volt, mint az első keresztényeknek. Úgy élt, hogy megkapta ezt a lelki erőt, hogy igenis tegye továbbra is azt, ami a kötelessége: a kommunista időkben tiltott hitoktatást tartott, ahelyett, hogy azt tanácsolta volna a fiataloknak, hogy ne jöjjenek többet, mert bajt hoznak a fejére. De ő folytatta a hitoktatást. Ez a két pont, ami engem megragadott: hogyan viselkedett az életében, és hogyan a halál árnyékában.
A szentek és boldogok történetét a legtöbb ember a polcon álló könyvekből ismeri. Nem furcsa, hogy egy olyan emberről beszélgetünk, akit ismert, akit a rendtársa volt?
Engem nem lep meg. Ha egy egyszerű ember lett volna, ha láttam volna őt haragudni vagy mérgelődni, akkor elcsodálkoztam volna. De mivel ismertem életében, milyen mosolygós, vidám természetű volt, de közben komoly lelki életet élt, különben nem tudta volna megőrizni a nyugalmát. A nyomdában foglalkozott a fiatalokkal, akik bizonyára sokat hibáztak, de ő nem szidta le őket, hanem korrigálta. Nagy lelki érettség, határozottság és erő kellett ehhez, nem csak egyszerű, közönséges képességek.
Akkor még nem volt szó boldoggá avatásról, csak azt kezdték mondogatni, hogy vértanúhalált halt. Hiszen miért halt meg? Mert hitoktatott. Ez volt a fő bűne.
Szaléziak.HU
