Főoldal / Magyar Tartomány / Az I. világháború és a szaléziak
Az I. világháború és a szaléziak
2014-07-30 Szerda | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Most, amikor a világ az I. világháború kitörésének századik évfordulójára emlékezik, ne feledkezzünk meg a szalézi történelemről sem, hiszen Magyarországon alig egy évvel korábban telepedtek le a szaléziak Péliföldszentkereszten. Ezekről a háborús időkről Ádám László rendtörténeti tanulmányának jóvoltából részletes képet kaphatunk.
Don Bosco második utóda, Albera Pál rendfőnök kormányzásának negyedik évében zúdult rá Európára az I. világháború, s ez négy évre gúzsba kötött minden kultúrát. 1914-18 között Európának jóformán minden nemzetéből számos szalézi állott fegyverben, így hazánkban is sokakat besoroztak. 1916 márciusától 1916 decemberéig don Albera minden hónapban minden egyes katonáskodó szalézinak körlevelet küldött atyai intelmei és családi vonatkozású tudósítások közlésére. Ezek, és Don Albera egyéb atyai levelei a szalézi aszketikus irodalom gyöngyszemeit képezik. Bár a Szalézi Társaság térhódítása erősen csökkent ezekben az években, mégsem szakadt meg.
Száz évvel ezelőtt, éppen akkor, amikor a magyar szalézi növendékek arra készültek, hogy a benti vizsgák, az eredményhirdetés és a Te Deum után haza induljanak Péliföldszentkeresztről, kelt szárnyra a vészt jósló hír a szarajevói kettős királygyilkosságról. Kínos várakozástól terhes napok következtek, s elszabadult a háború vészmadara.
A háború kitörése törést okozott a magyar, s általában a Központi Hatalmak országaihoz tartozó szaléziak életében. Az olasz intézetekben működő, s katonai sorozás előtt álló szerzeteseket nem bocsátották fogadalom-újításhoz, még a szabványos usque ad servitium militare klauzulával sem. Ezzel mintegy azt mondták nekik: menjetek haza s nézzetek körül, mi a teendő, mik a lehetőségek. Nem ismerték például a magyar véderő-törvénynek a papnövendékekre vonatkozó, mentesítő rendelkezéseit. Meg is indult a hazaszállingózás. Így többen hazatértek, s itthon megtudták, hogy az idézett törvény vonatkozó szakasza mentesíti a papnövendékeket a katonai szolgálat alól tanulmányaik idejére. Természetesen elzarándokoltak Szentkeresztre, s megnézték az első magyar szalézi házat.
Hamarosan katonai behívót kapott Varga Imre segítőtestvér, s maga a szentkereszti igazgató, Walland Ferenc is. Az előbbi nem sokáig viselte a zubbonyt, megbetegedett s leszerelték. Az utóbbi tábori lelkészként jeleskedett. Rövid időre a ház vezetésének a gondja az öregedő Zafféry atya vállára került át. A szeptemberi búcsún mind kivették részüket a zarándok-csoportok fogadásából és a sekrestyei teendők ellátásából. A tanítás csak szeptember 16-án kezdődött el harminchat növendékkel. Valamivel előbb érkezett meg az új igazgató, a lengyel Plywaczyk Szaniszló atya.
Ádám atya így írja le az ezt követő időszakot:
„Dolga az akadt mindenkinek épp elegendő. Volt kispap, aki teljes heti óraszámmal tanított, felügyelt, ellátta a sekrestyés teendőket, s titkárkodott az igazgató mellett. Harapnivaló azonban annál kevesebb volt. A bőség szaruja kiapadt. Volt idő, amikor két héten át morzsányi kenyér sem jutott a gyomrunkba, s titkolt epekedéssel néztük egyik-másik növendékünket, amint a hazulról kapott mannát fogyasztotta. Hónapokig színét sem láttuk húsnak vagy húsfélének. Júliusban az ablakból lestük a kvadrumban levő barackfát, mikor pottyan le róla egy-egy szem. Rohantunk, s mohó étvággyal fogyasztottuk el. Még a magját is feltörtük.
Lerongyolódtunk év végére a szó szoros értelmében. Ki is takarítottuk a hadbavonult rendtársak ládáit, s eltüntettünk onnan cipőt, nadrágot, reverendát, kabátot, fehérneműt.”
1915. május 23-i hadüzenetével Olaszország belépett a háborúba, de nem szövetségesei oldalán, hanem egykori szövetségesei, Németország és a Monarchia ellen. Még a hadüzenet előtt, május 16-án, Don Albera rendfőnök meghatott körlevélben búcsúzott el a magyar munkatársaktól. Sajnálta a levelezés megszűnését és a Szalézi Értesítő ideiglenes felfüggesztését. Elmondta, hogy minden szalézi intézetben a békéért ostromolják az eget, a torinói kegytemplomban különleges könyörgő ájtatosságokat fognak végezni erre a célra, s engesztelő szentmiséket mutatnak be az elesett munkatársakét. „Imádkozzanak Önök is velünk – buzdítja a magyar munkatársakat – Segítő Szűzanyánkhoz, hogy akadályozza meg újabb hadüzenetek váltását s hozza vissza mielőbb a világra az igazságot s a békét, amely lehetővé teszi Don Bosco fiainak, hogy minden erejüket s tehetségüket továbbra is a keresztény gyermeknevelés és lélekmentés művének szenteljék”.
Az Olaszországban működő, illetve még tanuló rendtársak közül egyeseknek sikerült még az utolsó vonattal hazatérni, a többiek pedig, szám szerint tizenöten, egyéb, a Központi Hatalmakhoz tartozó rendtársakkal, sőt más rendekhez tartozókkal együtt, a főelöljárók közbenjárására, egy-egy szicíliai, illetve szardíniai szalézi intézetbe kerültek internálásra. Ott dolgoztak tovább, s ugyanakkor folytatták tanulmányaikat és dolgoztak látástól vakulásig, a hadbavonult olasz rendtársak helyett is.
Az osztrák-magyar rendtartományból 1915. december végéig kétszázhárom rendtag, illetve jelölt vonult be. Két lelkészi érdemkereszt, több osztrák vitézségi érem, egy bajor másodosztályú érdemkereszt koronával s kardokkal, tizenegy német vaskereszt, valamint számos tiszti s altiszti kinevezés, illetve előléptetés tett tanúságot amellett, hogy Don Bosco fiai a becsület mezején is megállták helyüket. Walland Ferenc péliföldszentkereszti igazgató, mint tábori lelkész működött egy évig az orosz fronton, azután az olasz harctereken. Az ellenséggel szemben tanúsított önfeláldozó s bátor kiállásáért megkapta a II. osztályú lelkészi érdemkeresztet piros-fehér szalagon, később pedig hadosztály-plébános lett. Ugyanakkor három segítőtestvér: Varga Imre, Kalinovsky László, Thorz János, továbbá három jelölt: Köteles István, Tóth Gyula és Boros Tóth Lajos, végül Kirschner Antal szintén fegyverbe állott. Boros Tóth Lajos orosz fogságba is esett.
Szomorú nap volt Szentkereszt történetében 1915. szeptember 6., az áttelepült szaléziak első gyásznapja. A szeptember 6.-ról 7.-re virradó éjszaka megszűnt dobogni a szíve a legelső magyar szalézi testvérnek: Varga Imre örökfogadalmas szalézinak. Az akkori háborús nyomorúságban s elszigeteltségben még csak halottas levelet sem tudtak szentelni az alázatos, lemondani tudó testvérnek, aki 1914. november 1-jén öltözött katonaruhába. Erős megfázásból mellhártyagyulladásba esett, amit nem volt alkalma kiheverni és ami így tüdővészbe fajult el. Leszerelték. Visszatért jó reményekkel, de sajnos már nem tudott felgyógyulni. Állandó láz sorvasztotta, szakadatlanul köhögött. 1915. szeptember 6-án a késő esti órákban szobatársai arra lettek figyelmesek, hogy fuldoklik. Próbáltak segíteni rajta, de mindhiába, éjfél előtt meghalt.
Szentkereszten a növendékek számának növekedésével az ősi kolostor szűknek bizonyult. Plywaczyk igazgató 1915. október 12-én körlevelet bocsátott ki, amelyben egy új épület felépítésének a gondolatát veti fel, s a társadalmat támogatásra szólítja. Hivatkozik az év kettős jubileumára: Don Bosco születésének meg a Segítő Szűz Mária ünnepe elrendelésének centenáriumára. A háború dúl s pusztít, az életnek azonban nem szabad megállania. Az üdvös akciót misealapítvány létesítésével kívánja szorgalmazni. Nagy hitét bizonyítja, hogy 1915. október 20-án, Vendel-búcsú napján már többezer köbméter földet mozdítottak ki s hordtak el; a szintezési munka befejezett tény volt, az épület alapjai a földben voltak, s így sor kerülhetett az alapkő ünnepélyes letételére is. Az építkezés azonban hamarosan építőanyag, pénz és munkáskéz hiányában végérvényesen leállt. A földből alig pár méterrel kiemelkedő falakat apránként lebontották, s helyén díszkert létesült. Szerény kárpótlást kapott a kegyhely azzal, hogy a templom sok vihart átélt tetejét alaposan kijavították, s hogy belsejét kifestették. Ez volt a második háborús nyár egyetlen élménye.
A Segítő Szűz liturgikus ünnepének centenáriuma 1916. június 4-én fejeződött be, Don Bosco születésének centenáriumi évét Szentkereszten, a viszonyokhoz képest méltó ünnepéllyel rekesztették be november 14-én.
A statisztikai kimutatás szerint a Szent Őrangyal osztrák-magyar rendtartományból 1916. december elején összesen 54 felszentelt pap, 88 növendékpap, 57 segítőtestvér és 79 jelölt, összesen 278 tag vonult be a magyar, osztrák s német hadsereghez. Ezek közül 11 elesett, 31 megsebesült, s többen megbetegedtek. Több mint 50 kitüntetés, továbbá a bevonultak legnagyobb részének előléptetése dicséri a szaléziak kötelességtudását és bátorságát.
1917-ben a hagyományos szentkereszti májusi búcsún nyolc-tízezer volt a zarándokok száma. Háborús okokból a szorgalmi évet már május 1-jén le kellett zárni, s a növendékeket haza kellett bocsátani, hogy hadbavonult édesapjuk s bátyjuk helyett kezükbe vegyék a kapát, kaszát. Hamarosan tábori lelkészi szolgálatra kapott behívást a tanulmányi felügyelő, dr. Schaub Mihály is. A soknyelvű katona-pátert nagyon megkedvelték az ország nyugati vármegyéiben létesített olasz fogolytáborokban. Sok jót tett a foglyokkal, a közlegényektől fel a tábornokig, olasz nyelvtudásával, zenekultúrájával, finom modorával, buzgó papi lelkületével. Tekintettel a háború okozta rémséges paphiányra, az oswiecimi „schola minor” negyedéves növendékeit soron kívül fölszentelték, köztük két magyart is, Varga Gy. Aladárt és Bali Jánost.
Arcvonalakon, lövészárkokon, spanyolbakokon, hősi halottak százain át is eljutott hozzánk Torinóból két örvendetes esemény híre: lélekben a magyar szaléziak is együtt ünnepeltek testvéreikkel 1918. június 9-én a valdoccói kegytemplom, a szalézi anyatemplom fölszentelésének félszázados jubileumát és 1918. augusztus 2-án a rend egyetemes főnökének, don Albera Pálnak az aranymiséjét. 1918 nyarán a háborús évek nyomorúságai ellenére megszaporodtak a szalézi növendékek Péliföldszentkereszten, és szó esett a terjeszkedésről, vagyis egy nyergesújfalui ház megvételéről. (A háború után, 1919. október 6-án költözött a fiúnevelő intézet Szentkeresztről Nyergesújfalura.)
Ahogy az I. világháború idején, 1914-18 között történt hazai szalézi eseményekről Ádám László tanulmányából kaphatunk némi értesülést, így don Albera levelei mellett Leonardo Tullini (2007) doktori disszertációjából értesülhetünk a rendi tapasztalatokról, amelynek címe "A szalézi identitás és háborús tapasztalata a nagy háború idején." Ebben van egy elemzés a szalézi lelkiség jellemzőiről, és hogy a háború mit jelentett a rend és a szalézi lelkiség számára. Tullini atya kutatásai kimutatták, hogy a túlnyomó többsége a fegyverbe hívott szaléziaknak nem csak védekezően, hanem proaktív és konstruktív módon vettek részt a háborúban, a pozitív gondolkodás és a keresztény remény érvényesült tetteikben. Don Albera sürgette a tartományfőnököket és igazgatókat, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a rendtársaikra, akik elhagyták otthonaikat és elfogadták a behívót, hogy kövessék mozgásukat és címváltozásokat, hogy a rendtársaik a hadseregben is érezzék, hogy a rend támogatja őket és gondjukat viseli.
ANS-Róma/Ádám László: Rendtörténeti tanulmány Eugenio Ceria nyomán, 1949/Szaléziak.HU
