Főoldal / Szalézi világ / Helyzetjelentés Monroviából
Helyzetjelentés Monroviából
2014-11-16 Vasárnap | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
A figyelemfelkeltő kampány, az információk és a harc a kór terjedésének megelőzésére lassan meghozza gyümölcsét. Az elmúlt napokban a bejelentett ebolás esetek száma valamivel kisebb volt, legalábbis Libériában. A feszültség azonban továbbra is nagy.
Nicholas Ciarapica szalézi atya Libéria fővárosából, Monroviából küldött jelentést:
– Néhány nappal ezelőtt a Matadi szalézi plébánia körzetében elveszítettük nyájunk egyik tagját, egy hölgyet, aki vendégül látta barátját, aki azért segítséget kérni jött a házába, mert nem érezte jól magát, de azt nem mondta, hogy vérzéses lázban szenved. Néhány napon belül mindketten meghaltak. Most már nem csak az ő családja él elszigetelten, hanem az egész közösség és a negyed is megfigyelés alatt áll.
A jótevők pénzügyi támogatásának köszönhetően, beleértve a rendfőnököt is, a szaléziak és a fiatalok házról házra jártak és felvették a kapcsolatot több mint 5000 emberrel a környéken. Átadták az információkat a betegségről és annak megelőzéséről, fertőtlenítőszert és a megelőzést szolgáló eszközöket osztottak. Ezen kívül elosztottak 500 zsák rizst és 5000 liter olajat a családok, az elkülönített vagy karaténban élő közösségek és a rászorulók között.
A beavatkozások nyomán a nyugati országokban az eredmények kezdenek érezhetővé válni. Franciaország gondozásában vette Guineát, Anglia és Írország segíti Sierra Leonét és az Egyesült Államok pedig Libériában segít. Több központ épült a fertőzöttek befogadására és több ágy van. Sajnos úgy tűnik, hogy még mindig nem elég a segítség. Mindenekelőtt hiány van orvosokból, egészségügyi dolgozókból és alkalmazottakból, akik működtetnék az egészségügyi központokat.
2012-es adatok szerint Spanyolországban 370 orvos jutott 100.000 lakosra, az USA-ban 245, alig több mint kettő Sierra Leonéban, alig több mint egy Libériában, és csak egyetlen egy Guineában. Az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint Libériában szükség volna 3000 ágyra az ebolás betegek kezelésére, de a jelenlegi kapacitás csak 620. Szükség van azoknak a képzésére, akik egészségügyi szolgáltatásokat végeznek a fertőzések megelőzése és ellenőrzése terén. Szükség van olyan központokra és képzett személyzetre, ahol felállítják a korai diagnózist, lehetővé teszik az elkülönítést, a fertőzöttek kezelését, beleértve az áldozatok testnedveinek és szerveinek biztonságos kezelését. Szükség van lelki segítségnyújtásra is az ebolából kigyógyult túlélők és hozzátartozóik számára.
Az Egyház élen jár a munkában ezen a téren, hét egészségügyi központjukban oktatják az egészségügyi személyzetet és képezik az orvosokat, és azt tervezik, hogy a lehető leghamarabb újból megnyitják a tavaly júliusban bezárt katolikus kórházat, és megfelelő fertőtlenítő anyagokat és eszközöket biztosítanak.
Októberben a szalézi plébánián magas volt a hívek részvételi aránya a szentségek vételében. Több mint 100 ember vett részt a szentségimádáson, amit a reggeli szentmisék után tartanak az Oltáriszentség kitételével, esténként pedig mintegy 150-en vesznek részt a közös rózsafüzér imádságban.
Hittel az ebola ellen
A libériai szalézi közösségekben élő külföldi misszionáriusok hazamehettek volna, hogy elkerüljék az esetleges fertőzést, de senki sem hagyta el az országot, a teljes közösség maradt. „Ez az egyik módja annak, hogy kommunikáljuk a közelségünket az emberekhez. Tanúságtételünkkel azt akarjuk kimutatni, hogy mi velük vagyunk, még ebben a válságos helyzetben is” – mondják.
Az egyik legnehezebb dolog Sony Pottenplackal szalézi atya számára az indiai Keralából, aki Libériában, az ebola járvány kellős közepén él, az a tény, hogy nem tudja ellátni papi feladatait úgy, ahogy egyébként tenné. Ez azt jelenti, hogy nem lehet ott, amikor az embereknek a legnagyobb szükségük van rá.
„Nagyon fájdalmas számunkra, hogy lelkipásztorokként nem lehetünk az emberek mellett ilyen pillanatokban” - mondja Pottenplackal atya, aki a monroviai Don Bosco Szakiskola vezetője. „A betegség és a halál pillanatai olyan idők, amikor az emberek úgy érzik, hogy szükségük van a papra.” De ha valaki olyan betegségben haldoklik, amely ennyire ragályos, mint az ebola, ez a pap számára, aki kapcsolatba kerül a beteggel, azt jelenti, hogy ő is megfertőződhet és megfertőzhet több embert - és valójában azt is jelentheti, hogy ha ő maga meghal a betegségben, csökkenti a papok számát, akik képesek kiszolgálni a közösséget. Néha maguk a betegek kérik az atyát, hogy ne jöjjön, de imádkozzon értük. A papok leginkább telefonon tartják a kapcsolatot az emberekkel, különösen azokkal, akik kezelés alatt állnak, számukra ez jól helyettesíti a személyes jelenlétet. És bizonyos esetekben a papok nem mennek be a beteg ember házába, elővigyázatosak, tartják a távolságot és csak rövid látogatásokat tesznek.
Az Egyház más módokon is segít, a két monroviai szalézi közösség jó példa erre. Mivel a járvány megakadályozta, hogy az iskolák az országban megnyissák ezt a tanévet, így az otthon maradt fiatalokkal kevés kapcsolatuk van. Ha a körülmények engedik, az iskola képes lehet időről időre foglalkozni a fiatalok csoportjaival, amelyek elég kicsik ahhoz, hogy mindenki biztonságos távolságot tartson másoktól. Pottenplackal atya a közelmúltban elment az ország katolikus rádióállomására, hogy ötleteket adjon a szülőknek, hogy mit tudnak tenni otthon a gyermekükkel. A kevesek, akik hozzá tudnak férni a Facebookhoz, biztató üzeneteket kommunikálnak, amelyek célja, hogy inspirálják a diákokat, hogy olvassanak és tanuljanak.
A plébánia szervezett egy 45 fiatalból álló ifjúsági csoportot, akiket arra képeztek ki, hogy elmenjenek Monrovia különböző városrészeibe és a környékre, oktassák az embereket, felkeltsék az emberek figyelmét annak érdekében, hogy megelőzzék az ebola fertőzést. Jeleneteket adnak elő az utcákon, olyan énekeket énekelnek az eboláról, amelyeket maguk szereztek, beszédeket mondanak, plakátokat és szórólapokat terjesztenek, tisztítószereket, klórt, vödröket, stb. osztanak. Megtesznek minden lehető óvintézkedést. Több szemináriumon és tanfolyamon vettek részt, amelyeket orvosok és egészségügyi szakemberek vezettek. Három szalézi (egy pap és két testvér) kíséri őket. Kaptak alapvető védelmi felszerelést, csizmát, kesztyűt stb. és kerülik a fizikai kapcsolatot az emberekkel, különösen a látogatások alatt. És mindenekelőtt, imádkoznak, előtte és utána, sőt, vannak külön imanapok és szentmisék a csoport tagjai számára.
A másik szalézi plébánia Monroviában valami hasonlót tesz. Hatvanöt fiatal a 4000 közül, akik a most lezárt Don Bosco Ifjúsági Központba járnak, kiment az utcára, hogy eldramatizálják az ebola válságot, majd előadást tartottak az eboláról. Párokban mennek, beszélnek a helyi lakosokkal a vírusról, majd egészségügyi anyagot, klórt és élelmiszert osztanak nekik – mondja Airoboman szalézi atya Nigériából.
A megbélyegzés
Amellett, hogy folyamatos erőfeszítéseket tesznek, hogy figyelmeztessék az embereket a veszélyekre, fontosnak tartják, hogy foglalkozzanak azoknak az embereknek a megbélyegzésével, akiket megfertőzött az ebola, de meggyógyultak. Sokan Libériában hisznek abban a babonában, hogy ha valaki egyszer már volt ebolás, de kigyógyult, annak ellenére a vírus hordozója marad. A túlélők így egyes városrészek páriái lesznek, mint az a nő, akit kilakoltattak a lakásából, vagy egy férfi, aki nem tudott élelmet vásárolni a helyi piacon, mert a kereskedők attól tartottak, hogy a pénze fertőzött. Sajnos, még néhány olyan gyereket is kiutasított a saját közössége, akik elvesztették mindkét szülőjüket, mert meghaltak ebolában.
De egyre több ember lábadozik és néhányan azok közül, akik felgyógyultak, eljöttek a templomba, hogy beszéljenek a megbélyegezésről, hogy segítsenek az embereknek megérteni, hogy milyen volt ezt átélni. Voltak, akik megosztották nagyon megható és megindító tapasztalataikat. Egy másik gyakori téves felfogás azon a megfigyelésen alapul, hogy sok ember megy be a kórházakba, és onnan nem jön vissza. Ezért a családok a saját otthonukban tarják a betegeket, ami oda vezet, hogy egész családok kapják meg a kórt és halnak meg.
Van egy másik módja is annak, ahogy az Egyház segít. A külföldi misszionáriusok hazamehettek volna, hogy elkerüljék az esetleges fertőzést, de a teljes közösség maradt. Senki sem szökött el az országból. „Ez az egyik módja annak, hogy kommunikáljuk a közelségünket az emberekhez. Tanúságtételünkkel akarjuk nekik megmutatni nekik, hogy mi velük vagyunk, még ebben a válságos pillanatban is.”
ANS – Monrovia/aleteia.com/Szaléziak.HU
