Főoldal / Magyar Tartomány / El nem mondaható, mennyit kellett szenvednie
El nem mondaható, mennyit kellett szenvednie
2014-08-18 Hétfő | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Több szalézi is ártatlanul szenvedett Sándor Istvánnal együtt, közöttük volt Dániel Tibor szalézi kispap is, aki nagylelkűen megosztotta lakását rendtársával, amikor ennek nem volt hol laknia. Dániel Tibor a börtönben elviselt bántalmazás szövődményeként fellépő betegségben, hosszú szenvedés után 1956. augusztus 18-án tért meg Teremtőjéhez.
Dániel Tibor 1925. november 8-án született Ásványrárón (Győr mellett). Szerencsés gyermek volt, mert buzgó vallásos szülei mellett megismerhette a családi fészek melegét. Boldog gyermekkora volt. Idősebb testvére, József példát mutatott neki azzal, hogy már mint gyermek, ő is Don Bosco fia akart lenni.
Iskoláit Győrben végezte, ugyanitt járt polgári iskolába is, majd jelentkezett a szaléziak nyergesújfalui iskolájába, hogy gimnáziumi tanulmányait folytassa.
Már mint fiatal fiúcska, szívesen járt ministrálni. Édesapja írja róla, hogy jó korán kelt és még nyáron is lustaságot nem ismerve sietett mindig a ministráns gyerekek közé. Bármekkora hóvihar volt is, vagy esős idő, őt semmiféle kellemetlen időjárás nem gátolta meg. Ugyancsak édesapja írja: " Igen jó gyerek volt hozzánk a Tibor fiunk, soha meg nem bántott bennünket."
Ezek után nem csoda hát, hogy a papi, szerzetesi hivatást választotta. 1947-ben jelentkezett szalézinak, követni akarta József bátyját. Mezőnyárádon volt novícius, ahol 1944. augusztus 16-án első fogadalommal kötelezte el magát. Ekkor már javában fújtak a háborús szelek. Október végén, mivel közeledett a front, az elöljárók minden fiatalt haza küldtek, vagy másik, nyugatabbra fekvő intézetbe irányítottak. Így került Tibor ismét Nyergesújfalura. A front sajnos Nyergesújfalut is megközelítette, így Tibor december végén haza került szüleihez. A háború borzalmait a szülői házban vészelte át, de milyet csendesedtek a harcok, ismét visszatért Nyergesújfaluba, ahol nagyban hozzájárult a háború romjainak eltakarításához, hogy ismét megkezdődhessen a tanítás. Nevelőként kitűnt vidámságával és a sport szeretetével. A fiatalok tisztelték és szerették.
1948-ban Péliföldszentkereszten megkezdte teológiai tanulmányait, amit sajnos 1950 júniusában, a szerzetesrendek feloszlatása miatt félbe kellet szakítania. Ő is, mint a többi szalézi, földönfutóvá vált. A kilátástalan helyzetben az akkori tartományfőnök, Ádám László atya próbált kiutat keresni. Megkérte a püspök atyákat, hogy vegyék fel a szalézi kispapokat valamelyik püspöki szemináriumba. Tibor, szívbetegsége miatt, mivel állandó kezelést igényelt, a budapesti Központi Szeminárium bejáró hallgatója lett.
Ismerősei szereztek neki lakást, ahol Sándor István testvér is meghúzta magát. Sándor István gyári munkás lett, és mivel felfigyeltek rá, nevet változtatott, Kiss István néven folytatta ifjúsági tevékenységét. Az államhatalom azonban hamarosan felfigyelt rá, letartóztatták illegális tevékenységéért. Mivel Tibor is tudott munkájáról, hamarosan őt is letartóztatták és más szaléziakkal együtt több évi börtönre ítélték.
A börtönben a sok zaklatás és bántalmazás következtében egészsége összeomlott, rákos beteg lett. El nem mondaható, mennyit kellett szenvednie. A fogházban három műtéten esett át. Teljesen reménytelen egészségi állapotban (máj és bélzúzódás, hasnyálmirigyrák) 1954. december 1-én megszakították börtönbüntetését, szabadlábra helyezték. Hogy biztosítsa megélhetését, egyik fogtechnikus ismerősénél, mint fogtechnikus tanuló vállalt állást. Sajnos egészségi állapota egyre romlott, ezért 1956. július 16-án kórházba került. Az orvosok már nem tudtak segíteni rajta, így testvére, Erzsi hazavitte a szülői házba. Sokat szenvedett, készült a halálra. Az volt a kívánsága, hogy miután megújította szerzetesi fogadalmait, elöljárója karjaiban fejezze be életét.
Betegágyán minden nap magához vette a legszentebb Oltáriszentséget, augusztus 17-én a betegek szentségét is megkapta, és hosszú, fájdalmas szenvedés után 1956. augusztus 18-án meghalt. Temetése Ásványrárón volt 1956. augusztus 20-án.
Az ő fiatal élete, szenvedése és áldozata is hozzájárult ahhoz, hogy a szaléziak ismét szabadon élhetnek és dolgozhatnak Magyarországon.
Szaléziak.HU
