Főoldal / Szalézi világ / Filozófia professzor, aki az életre tanít

„Nagyon szeretem az embereket, és ők is engem” – mondja az atya. „Nethanet! Nethanet! – kiáltanak, amikor meglátnak, és mindig van legalább 20 ember, aki rám vár.”  Ez a szó a helyi tigrinya nyelven szabadságot jelent. Ezt a nyelvet beszélik Észak-Etiópia Tigray régiójában, ahol Roca atya 28 éve segíti az itteni népet, amely nagy szegénységben tengődik, nincs jövője, és a jelenben is nagyon nehezen tud megélni.

Alfredo Roca eredetileg azért jött Adigratba, hogy a szalézi szemináriumban filozófiát tanítson a fiatal szerzeteseknek, de hamar rájött, hogy mások az igények, másra van szükség. Az oktatás és a szociális munka kéz a kézben jár. A szaléziak nem ülhetnek a kényelmes kanapén és vezethetnek műhelyeket csak a saját maguk számára, hanem mások javát kell szolgálniuk.

Roca atya már 16 évesen, szalézi novíciusként arról álmodott, hogy misszionárius lesz. „Hallgattam azoknak a papoknak a tapasztalatait, akik Indiából vagy Latin-Amerikából tértek vissza és nagyon izgatott voltam, de engem nem küldtek, pedig többször is jelentkeztem misszióba.” Ennek ellenére kiváló eredménnyel végezte el tanulmányait Londonban, Barcelonában és Rómában. Tanár lett, 31 évesen egy formációs ház igazgatója lett, majd kinevezték Katalónia, Huesca, Baleár-szigetek, Andorra és az Elefántcsontpart szalézi közösségeinek elöljárójává. Ezek az utazások felélesztették a benne szunnyadó missziós lelkületet.

1982-ben megváltozott a helyzet. Lejárt a tartományfőnöki mandátuma és Terrassába helyezték, ahol három évet töltött tanárként. Szülei már meghaltak, és úgy érezte, teljesen szabad, így misszióba kérte magát. „Amikor az anyám betöltötte a 80-at, azt ígértem neki, hogy elmegyek idegen országba, és ez nem csak puszta szó volt. Nem lett volna jó megzavarni a nyugalmát.”

1986-ban a rendfőnök felhívta telefonon és megkérdezte, hogy komolyan gondolja-e, mert úgy döntöttek, hogy Etiópiába megy és ő lesz a Don Bosco szeminárium új filozófia professzora Adigratban, egy szerény vidéki városban az ország északi részén. Roca atya lelkesen igent mondott, és azonnal belefogott a szükséges dokumentumok és tartózkodási engedélyek beszerzésébe, de hat hónapig nem kapott igenlő választ. „Mengistu és kormánya azt mondta, hogy nincs szükség filozófia professzorokra” – emlékezik vissza. Szembesülve ezzel, Kalkuttai Teréz anya nővéreihez fordult segítségért, akik a közeli rendházban éltek. Az elöljáró nővér egy igen jó humorú személy volt, aki egyenesen a vallásügyi miniszterhez fordult, nála reklamált. "Azt állította, hogy a jelenlétem elengedhetetlen, hogy lelkigyakorlatokat vezessek és papként szolgáljak" - idézi fel az atya. „Miért nem végzi el ezt az egyik közületek?” – kérdezte a miniszter. „Nem a mi hibánk, hogy Jézus nem teremtett női papokat” – válaszolt a nővér. És működött!

1987. január 24-én Alfredo Roca megérkezett Etiópiába, hogy új életet kezdjen. 53 éves volt. Az országban akkor polgárháború dúlt, amely csak 1991-ben ért véget. A régió központjának számító, 76 000 lakosú városban, Adigratban fogadták a háborús menekülteket. A szegénység szélsőséges méreteket öltött, az emberek éheztek.

Roca atya egy szponzoráló programot indított el gyermekek számára, amely az elmúlt 25 évben mintegy 1000 fiatalnak segített. Ifjúsági központot és nyilvános könyvtárat létesített és megszervezte a szabadidős tevékenységeket.  Az első években sikerült forrásokat szereznie és felépíttetett egy 40 házból álló telepet a legkiszolgáltatottabbak számára, amit elneveztek Spanyol Kolóniának. Kezdeményezte az özvegyek, az AIDS betegek, a gyermeküket egyedül nevelő anyák támogatását. Azzal a pénzzel gazdálkodott, amit spanyolországi barátai és ismerősei küldtek neki, akik hittek a munkájában. Hála nekik, sok családnak sikerült felnevelni gyermekeit. A sok munkának köszönhetően Roca atya hírneve egyre nőtt a vallási közösségekben.

„Van egy mondat az evangéliumban, hogy jobb adni, mint kapni. Meg vagyok róla győződve, hogy sokkal több örömet okozok azzal, hogy ezeknek az embereknek egy kicsit jobbá teszem az életét” – válaszolja az atya arra a kérdésre, hogy mi motiválja cselekvésre. „Hű vagyok a hivatásomhoz, és ez boldoggá tesz a nehéz pillanatokban is. Nekem is vannak bűneim, tökéletlenségek és kísértések, mint mindenki másnak, de igyekszek hű maradni papi, nevelői hivatásomhoz, mint egy szerzetesi közösség tagja… És ez boldoggá tesz. Gondját viselni egy missziónak, hűnek maradni ahhoz, amit ígértünk, nem könnyű. Például, egy bizonyos kor után kényelmesebb volna a vasárnap délutánt pihenéssel vagy tévézéssel tölteni, mint elmenni a gyerekekkel kirándulni…De kárpótol az örömük, és boldoggá tesz, hogy hű vagyok a hivatásomhoz.”

Roca atya rutinja minden bizonnyal nagyon távol áll a vasárnapi ejtőzéstől és tévézéstől. Az első 11 évben, amit Adigratban töltött, tanított és szponzorált. Ezt követte 11 év Addisz-Abebában, ahol 6 évig tartományfőnök volt. Küldetése többek között az volt, hogy egyesítse a szalézi házakat egy területi illetékes alá. Azokban az években többek között egy szakközépiskolát nyitott Gambellában, hogy szakmai képzést biztosítson a fiataloknak. „Amikor 76 éves lettem, éreztem, hogy egyre több nehézséggel jár ellátni a tartományfőnöki hivatalomat, ezért írtam a rendfőnöknek, hogy ez már túl nagy felelősség számomra és mentsen fel. Kértem tőle, hogy ne küldjön vissza Spanyolországba, mert már nem tudnék alkalmazkodni egy másfajta élethez. Azt javasolta, hogy térjek vissza Adigratba, ami nekem tökéletesen megfelelt.”

Roca atya 76 évesen visszatért Adigratba, de nem hagyott fel a munkával. „Egy pap az én koromban misézik és gyóntat, nem csinál semmi mást. Ha visszatértem volna Spanyolországba, akkor én is egy ilyen nyugdíjas pap lettem volna. Igaz, hogy tetszik a gondolat, hogy közel lennék a testvéreimhez, akiket meglátogathatnék, de most úgy érzem, sokkal hasznosabb, ha itt maradok. Már megvan a helyem a temetőben!” – viccelődik az atya. 

Roca atya most azzal tölti az idejét, hogy jó vezetést biztosítson és támogatókat szerezzen programjai számára. Emellett van egy kertje, ahol olyan növényeket termeszt, amelyek ma még ismeretlenek Etiópiában. A hallása már nem a régi, de az egészsége kifogástalan. Szabadidejét Adigrat gyermekeivel tölti, játszik velük, meghallgatja a történeteiket, tanítja őket, ápolja, ha kell, és megdorgálja, ha rossz fát tesznek a tűzre. Ha tud, akkor segédkezik a Don Bosco Ifjúsági Központban a szabadidős tevékenységek megszervezésében. Válaszol azoknak a kérdéseire, akik megszólítják az utcán, segítséget nyújt a betegeknek, soha nem veszíti el a türelmét és soha nem ad rossz választ. És vasárnap, a szentmise után sétálni megy a gyermekekkel és felnőttekkel.

elpais.com/Szaléziak.HU