Főoldal / Magyar Tartomány / A Szent Család és a családi élet értékei

A mai evangélium segít abban, hogy ne idealizáljuk túlságosan a Szent Családot, hiszen ott is bekövetkezett az, hogy Jézus kamaszként elcsatangolt. Igazi kamasz viselkedés ez, de persze Jézus jó felé indult, és a hivatásának megfelelő módon, bár a szülei nem értették. Nálunk is sokszor így van ez.

Nehéz egymást megérteni, nehéz – ahogy Szent Pál mondja – egymás terhét hordozni. Fiatal kortól kezdve, már a legelső lépésektől, a legelső szótól kezdve készülnie kell egy gyermeknek arra, hogy később, ha majd felnő, egyszer majd ő is családban él férjként, feleségként, apaként, anyaként. Mert ez nem úgy történik meg, hogy valaki összefut a nagy „Ő”-vel, és akkor ő majd hirtelen…Persze, sokat lehet akkor is tenni azért, hogy valaki alakuljon arra, hogy családdá, a családi élet, a családi közösségi életforma terheinek a hordozására képes legyen, de talán akkor már kicsit késő van, akkor már nehéz ez.

Az első és nagyon fontos dolog egy olyasfajta szemléletmodell, hogy a családi életünk érték és az erre való rávezetést, rákészítést tényleg a legelső lépéstől, a legelső megszólalástól, sőt, talán már az édesanya méhétől kezdve kell alakítani egy gyermekben.

Például, mire gondolok:

Ha valaki valamilyen módon, akár az elkényeztetés, vagy más miatt, lustán, individuálisan nő fel, úgy érzi, hogy csak én vagyok, és körülöttem forog a világ, és engem szolgál ki mindenki, és énalám van rendelve minden és mindenki, akkor eléggé nehezen lesz belőle férj vagy feleség. Mert akkor ez is az „én” dominanciáról – rossz értelemben véve, önzésről – fog szólni, ami nem egy rossz viselkedés, hanem egy rosszul beidegződött életszemlélet, amit akár a környezet is kialakíthat egy rossz nevelés következményeként, például, és így belépni egy közösségi életbe, ahol a megosztásról, az egybetartozásról, a közösről szól minden, szinte lehetetlen. És talán pont azok, akik rosszul nevelték, várnák el tőle – annak ellenére – azt, hogy tökéletes legyen, hogy képes legyen ezeknek a hordozására, és a saját családja fog csalódni benne. De miután ők nem készítették föl, nem is képes rá.

Nem könnyű családban élni. Van egy ősi mondás, hogy a legnehezebb szerzetesség a család. A kamasz gyerekeknek hittan órán beszéltem a papi és a szerzetesi életformáról – nem izzott a tolluk, hogy jegyzeteljenek, alig várták, hogy a következő órán már a jegyességről, házasságról, családról essen szó.  Másik órán bementem, és azt mondtam: „Most a szerzetességről beszélünk.” „Ááááá….” „A legnehezebb szerzetességről.” Kicsit néztek, hogy. „Mi az?” „Na, akkor a házasságot írjuk föl, mint témát…”

Ez valóban valahol igaz, hiszen ha az életnek ezt a területét nézzük, amiben a közös teherviselésnek a legmunkásabb mindennapjai megnyilvánulhatnak, a legszorosabb együttélésben, annak minden örömével és lelkesítő pillanatával együtt (hála Istennek, ez azért így van) és minden apró-cseprő nehézségével együtt, akkor ez mégiscsak a család világa. Egy ötgyerekes édesapa mondta nekem egyszer: te magadra zárod a szobádat, ha éppen valamiért elkeseredett vagy dühös vagy, becsaphatod magad mögött az ajtót. Én öt gyerek előtt nem csaphatom be az ajtót.  

És ha jobban belegondolok, akkor valahol igaza van.

Persze, mindennek megvan a maga szépsége és a maga nehézsége, nem kell összehasonlítani, versenyeztetni egymással, de oda kell tenni magunkat. Nem megy magától.

Nagyon sokszor azt látom fiatalokon, vagy akár saját korosztályomon is, saját gimnáziumi osztálytársaimtól is, akiknek 98%-a már elvált ember, hogy azt hitték, hogy a család, a közösség attól, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok, hogy jaj, de jó, hogy lelkesít, majd fog ez működni. Magától nem megy. A családi élethez egyfajta tudatosság, felkészültség kell.

A családi élet erényeiről szólt az egyik könyörgés is ma, amin egy kicsit elgondolkodtam. Nagyon szép szófordulat, de végül is kedvem lenne végigkérdezni a házaspárokat (nagyon izgalmas lenne), hogy szerintetek mi leginkább a családi élet erénye?  Nagyon sokféle válasz születne. Én had adjak egyet, szerintem többen voksolnának erre: a türelem.

Ha az ember tud türelmet gyakorolni, türelmet adni a másiknak, ami nem egy duzzogó félrevonulás, nem megsértve, fölhúzott orral „kussolás”, hanem valódi türelmet adni, ami elfogad engem, megért, belehelyezkedik, átgondolja, akkor ez egy nagyon nagy dolog. Tudok türelmet adni. Gondolok arra, hogy ha valami már sokszor előkerül, apró-cseprő dolog, az élet hétköznapi gondolata, és tudok mégsem szólni, mégsem reagálni, mégsem haragudni. Nem véletlen, hogy Szent Pál a Szeretethimnuszban, amikor a szeretet jeleit sorolja, az első helyen hozza föl, hogy a szeretet türelmes.

Szalézi Szent Ferencet is úgy ismerjük, mint a türelem nagy szentjét. Nagyon tetszik az egyik történet, amelyet róla mesélnek, amikor egy buzgó fiatalember jön hozzá:

- Püspök úr, itt vagyok, mondd, mit tegyek azért, hogy jobb legyen a világ?

Szalézi Szent Ferenc éppen egy levelet írt, fölnéz, és azt mondja:

- Fiam, legközelebb halkabban csukd be az ajtót.

Mert ettől kezd el a világ jobbá válni! Hogy odafigyelek erre a mindennapi, apró, kicsi történésre, mert végül is ezekből áll össze az élet, ezek sokasága együtt nagyon jelentékennyé válik.

Ebben a körben talán nem kell túl sokat bizonygatni, mennyire fontos, hogy kiálljunk a család mellett. A család fogalma először: a család egy férfi és egy nő szentségi házasságából fakad. Pont. Ezt nevezzük így. Miért akarnak egy másféle kapcsolatot is így nevezni? Annak adjanak egy másik nevet. Az egy másik történet, mondjuk, amikor két azonos nemű áll össze. Senki nem vagyok én ahhoz, hogy ebbe beleszóljak, hogy beleavatkozzak a másik ember életébe, hogy megítéljem azt – Ferenc pápa egy nagyon szép körlevelet írt számunkra –, de a család az egy férfi és egy nő szentségi házassága, hitbeli, teljes, egy életre szóló. Ha nem is szentségi, de egy életre szóló elhatározással megszületett kapcsolata.

Amikor az embernek azt mondják, hogy szilvás gombóc lesz ebédre, kihozzák a gombócot, elvágja és túrógombóc, akkor egy kicsit talán csalódott. Lehet, hogy ezt jobban szereti, de nem arra készült és nem annak van ez elnevezve.

Nagyon sokszor azt tapasztaljuk a mai világban, hogy nem annak hívjuk a dolgot, ami. Vagy elkezdjük másnak nevezni, átkeresztelni, átnevezni, és ez a fogalmi rendetlenség egy gondolkodási- és értékzavarhoz vezet. Nekünk, katolikusoknak, akiknek egy kidolgozott hitrendszerünk van, amit nagyon sokan írtak már alá, küzdöttek érte, életüket vesztették, hogy éljen, nekünk, katolikusoknak erre a fogalmi tisztaságra oda kellene figyelnünk. Hogy ez a fogalmi rendezettséggel segít az élet rendezettségét is megadni, hiszen amit mondunk, úgy gondolkodunk, és ahogy gondolkodunk, úgy cselekszünk.

Jó lenne megőrizni azt, hogy mi is a család. Ez nem mond ellent senkinek, senkit nem akar megalázni, gyűlölni, kirekeszteni, inkább csak egyszerűen egy fogalmat akarunk megőrizni és megvédeni az eredeti állapotában.

Egy másik nagyon fontos dolog, és erről is nagyon sokan gondolkodnak: a család segítése, támogatása.  Nem egy aktuális témát szeretnék fölvetni, de azért valamilyen módon érinteni fogom. Kezdem egy történettel, amit Havasi atyától hallottam: elment egyszer vasárnap a Metróba, és amikor a pénztárhoz ért, akkor jött rá, hogy vasárnap van. Elnézést kért a pénztárostól, hogy ő vasárnap vásárol, elfelejtette, pedig délelőtt még misézett is.  Elkezdtek beszélgetni az eladóval, aki mondta, hogy ő azért van itt, jöjjön. És akkor azt mondta a Havasi atya, hogy: „Igen, de ha se én nem jönnék, se mások, akkor magának nem kellene itt lennie.” Ez a vasárnapi zárva tartás kérdése egy érdekes kérdés, érdemes megfigyelni, hogy hogyan, milyen módszerrel próbálják kiváltani, de hogy nekünk a családok egységét kellene védenünk azáltal, hogy van egy nap – nem feltétlenül a templomba járásra – az együttlétre, egy külső segítség az együttlét megőrzésére, egy keret, ennek támogatása, ezt nekünk, keresztényeknek nagyon komolyan kellene vennünk.

Tavaly ősszel, amikor Izraelben voltunk, jó volt hallani az egyébként önmagát nem vallásosnak definiáló zsidó idegenvezetőnktől, hogy milyen nagyszerű, hogy ott szombaton minden zárva van. Mert akkor a családok elmennek kirándulni, mert akkor a zsidó családok együtt elmennek pihenni, lemennek a tengerpartra, fölmennek a hegyre, együtt töltik a napot, társasjátékoznak, beszélgetnek, milyen nagyszerű ez, pedig ő nem is vallásos. Hát, ha nekik jár ez a nagyszerű, közösségi pihenőnap, a megújulásra szánt idő, akkor nekünk miért nem jár? Mi magunkat miért akarjuk belehajszolni egy vadkapitalista, munkaorientált őrületbe? Mert az individuum az első: hogy nekem mi a jó. Az, hogy neked tönkremegy a családod, az engem nem érdekel, azt oldd meg magad. És ez a gondolkodás a társadalmat, és persze a családot is szétfeszíti, tönkreteszi.

Sok minden van persze, ami mellett még a családok segítését, támogatását, általános védelmét meg kell adni, és ebben a Katolikus Egyháznak nagyon sok feladata van, amit a Karitászon és sok minden máson keresztül igyekszünk megtenni. Amire most ismét odafigyel az Egyház, kiemelten a családszinódus után, az két dolog: az egyik a jegyesség idejének az újragondolása, a megszentelése, a jegyesség elkísérésének a szerepe, a fontossága, akár a papok a jegyesoktatáson, akár más családokkal, házaspárokkal való beszélgetés, találkozás révén. Sok helyen megy ez már régóta, az Egyház az egészet most kiemelve tekinti, mint az utolsó  lehetőséget, hogy a fiatalokat felkészítse a családalapításra. A másik, amikor kudarcba fullad a családi élet. Amikor dráma van, amikor probléma van. Nem csak egyházjogilag a családok mellé állni, hogy lehet szétválasztani, lepapírozni, hanem segíteni két dolgot: valamilyen módon újragondolni a házasságot, és erről szól Ferenc pápa motu proprio rendelete, hogy ebben vállaljon az Egyház nagyobb szerepet. A másik, hogy ha valóban már régen nem működik, akkor lehetőség szerint egy kicsit egyszerűsített formában, több megértéssel, több irgalommal, több személyes szeretettel álljon az Egyház az amúgy is terhet viselő, szenvedő, kétségbeesett ember mellé, és segítse őt. Mondjuk, akár éppen abban segítse az életét, hogy a házassága érvénytelenségét kimondja. Továbbra sincs válás az egyházban, ezt jól tudjuk, de az érvénytelenség kimondása, hogy egy kicsit jobb legyen, elérhetőbb legyen ez a folyamat, ezt támogatja a Szentatyának ez a legutóbbi rendelkezése.  

Szent Család vasárnapján a családi élet értékeiben gondolkodhatunk. Meg lehet beszélni egymás közt is, mit tartok én a családban a legszebbnek, kiemelt értéknek. És még egy dolog: jó lenne, ha tényleg akár egy piaci beszélgetés során, akár egy unalmas úton, vagy bárhol, a munkahelyen, valahol a beszélgetéseinkben, vállalva az arcunkat, vállalva, hogy emiatt valaki esetleg furcsán fog ránk nézni, ki tudjunk állni a családi élet, a házasság szentsége, egysége, felbonthatatlansága mellett. Ha nem engedünk meg magunknak erre vonatkozó vicceket, kétértelmű poénokat. Ha ki tudunk állni a gyermekvállalás értéke mellett a szavainkkal, a gondolkodásunkkal, akkor már sokat teszünk.

És még valamit ne felejtsünk el – az evangélium is arra hív bennünket – imádkozni a családokért! És bár az imádkozó családokat is érik kudarcok és megpróbáltatások, ne ijedjünk meg! Nem kiborulni kell, hanem leborulni…

P. Ábrahám Béla SDB tartományfőnök prédikációja

Elhangzott Péliföldszentkereszten 2015. december 27-én