Főoldal / Szalézi világ / Nagyhét a Szentföldön
Nagyhét a Szentföldön
2015-04-01 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Ivo Coelho atya, a Szalézi Társaság formációs felelőse 2011-től 2014-ig a jeruzsálemi Ratisbonne Szalézi Teológiai Központ rektoraként működött. Blogjának legújabb bejegyzésében a nagyhétről elmélkedik, visszatekintve szentföldi tartózkodására.
Visszagondolok a sok eseményre és ünneplésre, amelyek a nagyhéten Jeruzsálemben összezsúfolódnak, és arra a tényre, hogy én csak néhányon vettem részt, leginkább azért, mert nem voltam hajlandó szembenézni a megpróbáltatásokkal a nagy tömeg miatt. Még sokkal rosszabb, amikor egybeesik a katolikus és az ortodox húsvét. Részt vettem a virágvasárnapi körmeneten, amely nagyon nem-liturgikus és nem-római, emberek ezreivel, zarándokokkal, palesztinokkal, jeruzsálemi lakosokkal, filippínókkal, és természetesen a fiatal szaléziakkal együtt. Táncolva, énekelve és kiabálva egész idő alatt, a lefelé vezető úton az Olajfák hegyének lejtőin, és nagyon valószínű, hogy maga Jézus jeruzsálemi bevonulása is hasonló volt, a kiabáló, ujjongó tömeggel.
Emlékszem a kora reggeli keresztútra a Ratisbonne közösségével a Via Dolorosán, mielőtt még a tömegek megindultak volna a Via Dolorosára, amelyről Vernet halkan azt mondja, hogy valójában nem is ezt volt az út, amelyen Jézus ment, hanem csak egy hagyomány, amely a keresztesek nyomán alakult ki. Az igazi út eléggé kívül eshetett Jeruzsálem jelenlegi falain, körüljárta a várost, le az Olajfák hegyén és a Gecsemánén keresztül a kis francia gyöngyszemig, a Gallicantu templomig, ahol valószínűleg Annás és Kajafás háza állt, az alatta felfedezett börtönökkel és a lépcsőkkel. Talán az út, amelyet Jézus valóban megtett, csak a modern Jeruzsálem egy darabját érinti, az Örmény Apostoli Egyház mai Szent Jakab templomáig, ahol nagy valószínűséggel szembesülnie kellett Pilátussal és halálra ítélték, hogy majd gyorsan továbbküldjék a Golgotára.
Ha ezen a helyen élsz, akkor fennáll a veszélye annak, hogy megszokod. Tulajdonképpen el is lehet felejteni, hogy olyan közel élsz a helyhez, ahol Jézus született, miközben vágyakozni kezdesz New York vagy Róma tarka karácsonyi díszeire. De hébe-hóba talán eszedbe jut, hogy Jézus valóban járt itt, és élt itt, és itt halt meg, ezen a földön, talán pont ott, ahol most sétálsz, lefelé a Függetlenségi Parkhoz, az ismeretlen Mamillán át, a Felső-tónál, ahol Izajás prófétált (Iz 7,7), a Gázai úton (ma Agron út), szemben a Jaffa kapuval és az óvárossal. A szent város, Al Kuds, Hagia Polis, a város, amelynek lakói megkövezték és megölték a prófétákat, a Messiás városa, amely nem egy, nem két, hanem egyenesen három vallás számára is szent. És eszedbe jut, hogy a testét, mint mindannyiunk testét, befogadta és kiadta ez a föld, és hogy te most kivételes vagy, hogy befogadhatod és kiadhatod ezt a nagy földet, hogy megoszthatod egy nagyon mély és valóban fizikai szinten, amit egy napon a teológia megtanul integrálni, ahogy Lonergan javasolja. És nézed a verebeket, a macskákat és az olajfákat, és arra gondolsz: talán a leszármazottai azoknak, amelyek az Ő idejében itt éltek.
És akkor ott vannak azok a helyek, amelyek rendkívüli módon őrzik az Ő jelenlétét. A Galileai tó és a dombok, amelyeken imádkozott. És Efraim, most Taibeh; Ephraim-Opra-Taibeh, Efraim, amelyet a János 11,54 említ, a város közel a pusztához, ahová Jézus visszavonult, amikor rájött, hogy az ellenségeskedés körülötte a csúcspontjára hágott, hogy a halál bámul az arcába. Efraim, amely továbbra is valahogy teljesen keresztény maradt, fele ortodox, fele katolikus, de keresztény, immár 2000 éve. És amely kézzelfoghatóan őrzi Jézus jelenlétét, és a tanítványai jelenlétét a legutolsó visszavonulásukkor a Passió előtt. A békét itt szinte meg lehet érinteni, ahogy körbejárjuk a tavaszi virágba borult kisváros takaros házait, a romos bizánci templomot, kilátással a sivatagra és a modernebb katolikus templomot beszédes plébánosával, és a példabeszédek házát, ahol nevetsz, mert olyan sok példabeszédek háza van még most, otthon, Indiában is. Efraim-Taibeh, gyönyörűséges tavasszal, feldíszítve a mandula fehér és rózsaszín virágaival, amely most a Taibeh sörgyárnak ad otthont, a saját bátor kis kísérletével, hogy munkahelyeket teremtsen és megtartsa a keresztény fiatalokat ezen a földön, mindennek ellenére.
És akkor itt a Sír. Huszonöt percnyi sétára található a Ratisbonnetól. Ronda és koszos a maga keresztes megtestesülésében, és mindenekelőtt zajos és teljesen zavaros, ami botrányos lehet sokak számára. Amíg rá nem jössz, hogy ez nem számít. Hogy a Sír, a hely, ahol Jézus meghalt és feltámadt, a tükre annak a világnak, ahová Isten eljött, amelyben élt, amelyben a munkája még folyamatban van, elég befejezetlen és meglehetősen hiányos. És ebben a Sírban, és ebben a világban mi megvalljuk hitünket: tudjuk és hisszük, hogy Isten győzött, egyfajta furcsa győzelemmel, és lassan megtanulunk csatlakozni az Allelujához, ezer Allelujához, a nagy, erős szerzetesek, a ferencesek, örmények és ortodoxok egymással versengő Allelujáihoz, akik nagyok és erősek, mert hébe-hóba fizikailag is meg kell harcolniuk egymás között, hogy megőrizzék a status quo-t. Isten pedig mosolyog, a végtelenségig tágítva irgalmát és türelmét.
Vajon sír is? Vajon sír-e, ha Jeruzsálemre tekint, az ő földjére, a népére, az erőszakra, az igazságtalanságra, a nem-megbocsátásra, a bűnre, amely lehetetlenné teszi az együttélést, amelyen belül mindannyian úgy érzik, hogy fogvatartottak? Vajon sír-e, amikor látja három kisgyerek migráns apját, akit elfogtak iratok nélkül, amint szembesül a visszatoloncolással, akinek el kell döntenie, mit kezdjen az élettel, a saját életével, az élettel, amely neki adatott? Ferenc sírt a Fülöp-szigeteken. Isten talán még mindig sír.
Szaléziak.HU
