Főoldal / Magyar Tartomány / Húsvéti levél 2015
Húsvéti levél 2015
2015-04-04 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A mai napon nem csak az egyházban, hanem az egész világon visszhangzik az emmauszi tanítványok üzenete: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent…”.
Az evangéliumok üzenetének csúcsa és középpontja, a világot és embert átformáló örömhír: az a Jézus, akit a bűneinkért keresztre feszítettek, kínhalált szenvedett és meghalt, FÖLTÁMADT! Ez a hihetetlennek tűnő esemény a keresztény hit alapja és egyben mindannyiunk reménye, mert ha Krisztus nem támadt volna fel, a kereszténység értékét veszítené; az örömhír üzenete Krisztus feltámadásától indult el és mindannyiszor onnan indul újra.
A húsvéti eseményeket és a feltámadt Jézussal való találkozást minden evangélista saját történeteiben is elmondja. Az egyik legérdekesebb és talán legszebb történetet Lukács írja le. Az Emmauszi tanítványok esete húsvét vasárnap bontakozik ki, mikor a két tanítvány elhagyja Jeruzsálemet, a fájdalmak és a kudarc helyét. Szomorúan haladnak az úton és közben azon tanakodnak, hogy miért kellett megtörténnie a jézusi szomorú eseményeknek:
„Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet, s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.”[1]
Mi is, mint az Emmauszi tanítványok úton vagyunk. Gondolataink és szívünk útjain kérdések születnek, és olykor csalódunk álmainkban, terveinkben, vágyainkban és elvárásainkban… Szembekerülünk az előítéletekkel, a bezártsággal, a külső és belső félelmeinkkel. S ilyenkor az ő útjuk a mi utunkká is lesz, az ő tapasztaltuk minket is segíthet, hogy más szemmel tekintsünk az életre, felfedezve benne Jézus személyes jelenlétét, aki utunkon mellettünk van és elkísér.
Minden út, melyre valamit is ad az ember, jól előkészített szakaszokból, lépésekből, betervezett pihenésekből és rögtönzött megállókból áll. Alkalmanként nagy lelkesedéssel indulunk, hogy megismerjünk új személyeket és lenyűgöző helyeket, olyanokat, amilyeneket még sosem láttunk; máskor érezzük a belső utazás meghívását, mely szinte valóságos utazásra kényszerít. Arra hogy kikapcsoljunk mindent, rövid időre megállítsuk az időt.
Egy idézet jut eszembe: „A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A-ból B-be rohanhassanak, míg mások B-ből A-ba rohannak. Azok az emberek, akik A és B pontok közötti tetszőleges C helyen élnek, gyakran eltűnődnek rajta, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy mindannyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszerre és mindenkorra eldöntenék végre, hogy hol akarnak lenni tulajdonképpen. Mr. Prosser D-ben szeretett volna lenni. Teljesen mindegy volt számára, hol is van ez a D, feltéve, hogy A-tól, B-től és C-től is igen-igen messze van. Szép kis kunyhót építene oda, fejszékkel az ajtó fölött, s kellemesen töltené az időt E-ben, mely nem más, mint a D-hez legközelebb eső kocsma…”[2]
De az utazás nem mindig olyan, mint amilyennek elképzeltük. Vannak helyzetek, mikor úgy érezzük, az utazás, a lépések túl nagy energiát követelnek tőlünk és a remény, mely hajt bennünket a ismeretlen szépség megismerése felé, amitől úgy reméljük, hogy majd segít mélyebben megélni életünket csalódást okoznak… Egy dolog bizonyos: minden utazás – beleértve a hit útját is – segítenek, hogy új szemmel nézzek életemre, mindarra, amit megélek; minden utazás tele van útelágazással, választásokkal: előremenni és követni megérzéseimet, szívem vágyát, vagy hallgatni arra, ami azt mondja „nem éri meg”?
Miután az utazó eldöntötte, hogy mely vágyakat követi az életútján, szükségét érzi annak, hogy ne legyen egyedül, legyenek mellette társak, akik kísérik az örömök és nehézségek között. A csoportban mindig vannak ugyanis olyan személyek, akik „húzzák a másikat”, segítenek eligazodni, vagy nem szem elől téveszteni a helyes útirányt. Mindez sosem egyszerű és néha arra kényszerülünk, hogy idegeneknek adjunk helyet mellettünk és kövessük őket, mert ők jobban ismerik a számunkra idegen utat. Együtt zarándokolni azt is jelenti, megosszuk reményünket abban, hogy együtt képesek leszünk megtalálni azt a hegycsúcsot is, melyet egyetlen térkép sem tartalmaz. A „közös” hegycsúcs, ahová egyikőnk sem csupán a saját érdekei miatt érkezik és ahová csak egymást segítve érkezhetünk meg, mert az úton felfedezzük: mindazok a személyek, akikkel találkoztunk, helyet kaptak az életünkben, az útelágazásoknál osztoztak félelmeinkben és sokszor segítettek követni a helyes utat.
A zarándokút egyik legszórakoztatóbb pillanata, amikor elkészítjük hátizsákunkat: kiválasztani, hogy mit viszek magammal és mit hagyok otthon. Mindez időt igényel, mert meg kell értenem, mi az, amire valóban szükségem van, s mi az, ami teljesen felesleges, vagy mire lehet szükségem „sose lehet tudni” alapon. Az élet zarándokútján is szükséges végiggondolnom, hogy mi segít az Istenkapcsolatomban, mivel készítek számára valóban helyet az életemben. A nagyböjt ideje alatt remélhetőleg sikerült rendet tennem az életemben, talán elcsöndesednem is, hogy meghalljam az Úr hangját. Az Ő hangja biztonságot ad a kétségeim között, elűzi félelmeimet, s ha igazán hagyom, hogy szívemhez beszéljen, akkor az én szívem is lángolni fog, ha hozzám beszél.
A célba érés alkalmával az egyetlen, amit senki sem fogad szívesen: a vereség érzése, mikor nem oda érkeztél, ahová tervezted, vagyis nem értél célba. Mindezt a bosszúságot átélhetem nem csak a valóságos utazásban, hanem a hit útján is. Tartozni egy plébániai csoporthoz, animátornak vagy cserkésznek lenni, rendszeresen oratóriumba járni…; karácsonykor mindent értek, de mikor elérkezik a nagypéntek, felteszem önmagamnak a kérdést: miért kell Jézusnak meghalnia? Miért feszítették meg igazságtalanul és gonosz módon? Isten nem találhatott volna más módot arra, hogy végtelen szeretetét megmutassa számunkra? Ezek a kérdések az élet legfontosabb kérdései, melyek előtt nem tehetek úgy, mintha meg sem történtek volna, még kevésbé helyes megoldás mikor azt gondolom: „majd inkább jövő húsvétkor gondolom végig mindezt”.
Az élet nagy kérdései előtt sokszor úgy érzem, tudom a válaszokat, elég csupán fejben végiggondolni, minden olyan, mint a matek. De, ha mégsem kapom meg a várt eredményt, akkor igazán bajban vagyok. Még jobban elbizonytalanodhatok a hit nagy kérdéseivel szemben. Érzem a vágyat, hogy értenem kell, képes vagyok felfogni az eseményeket s nem elég csupán hinnem abban, amit mások állítanak, nem elég hinnem csak azért, mert mások mondtak valamit Jézusról. S pont itt, ezen a ponton van lehetőségem arra, hogy hitem lendületet vegyen: nem vagyok egyedül, van, aki segít, elkísér az úton. De be kell fogadnom Őt, meg kell hívnom, hogy tanácsot adjon, mert Jézus nem erőlteti magát rám. Az ünnepi miséken rengetegszer látni olyan embereket, akik hallgatják Isten szavát az evangéliumban, akik látják azt a kenyeret és bort, mely Krisztus testévé és vérévé változik az oltáron, de sajnos nem rendezik életútjukat a tanítása szerint, nem fogadják magukba Őt, aki táplálja éhező lelkünket. Mintha csak a használati utasítását olvasnánk el egy telefonnak, azt gondolva, hogy már mindent tudunk róla, de sosem kapcsolnánk be azt…
A hit útja, a zarándokút, az igazi életutazás itt kezdődik. Megérteni és felfogni, hogy nem vagy egyedül, a Feltámadt Krisztus elkísér utadon. Ő veled van, de nem varázslóként, aki eltünteti az élet minden fájdalmát és nehézségét… Ő nem változtatja meg a helyzeteket, melyeket át kell élnem, hanem engem változtat meg, ha bízom benne…[3]
Befejezésül Don Bosco atyánk útravaló szavaival kívánok értékes húsvétot:
„Lépkedjetek a földön, de szívetek legyen már otthon az égben.”
Húsvétvasárnap – 2015. április 5.
Vitális Gábor SDB
tartományfőnöki vikárius
rendházigazgató, plébános
