Főoldal / Szalézi világ / A halál mezsgyéjén
A halál mezsgyéjén
2015-03-25 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Lothar Wagner szalézi testvér megrendítő írása az ebola-járvány egyik fiatal áldozatának utolsó perceiről.
Senesie valaha élénk fiú volt, és most itt fekszik előttem a szabadban, a halálra várva. A gyógyszerek csak a fájdalommentes halált teszik lehetővé számára. Ez azonban, úgy tűnik, megtévesztő. Mert ő, ahogy én is, elképzelhetetlenül szenved. Csak nagyon nehezen tudja megértetni magát. Túlságosan gyenge már, hogy járjon. Nem foghatom a kezét, nem tudok a közelében lenni. Pedig mennyire szeretném a karjaimba venni!
Senesienek már csak néhány órája van hátra, ez a halál ideje. Öt méter távolság van köztünk. Fertőző, megfertőzte az ebola-vírus. Kerülni kell az érintkezést. Ő elkísérte a szüleit, amikor meghaltak. Közel volt hozzájuk, fizikai kapcsolatban voltak, és ezért az életével fizet. Eljött az ő ideje és az én időm is a halálra.
Egy álomutazás
Lokomasanában ülök a tűző déli napon, Senesie előtt. Ez egy kicsi és áttekinthető falu Sierra Leone nyugati részén. Tudom, hogy most a földi és az égi élet közötti átmeneti időszakban van, és ezt az időt vele akarom tölteni. Mit is mondhatnék, tehetnék? Beszélhetek vele a halálról? Egy utazásról mesélek neki, egy gyönyörű útról, amely hegyek és völgyek között, sivatagok és paradicsomi tájak, buja vízi utak és árnyas fák alatt kanyarog. Mosolyog. Vajon ismeri-e Deutero-Izajás izgalmas történetét? Érzem, hogy most melegséget kap és megenyhül a magány. Tovább megyek az álombeli utazáson. Az utazás célja Jeruzsálem. Közben megkérdezem, kér-e egy kis erősítőt az útra. Igent mond, és én egy kis vízbe ásványi anyagokat és vitaminokat keverek neki.
Az álomutazás kifárasztotta. Láthatóan elégedetten gondolatban sétál tovább. Tudni akarom, kivel találkozik az úton. És gyenge hangon, csukott szemmel sorolja: az anyjával és az apjával, a testvéreivel, barátaival és a tanárokkal. Úgy tűnik, hogy ez egy hálával teli visszatekintés. A saját érzéseim őrülten tombolnak. Mindig az a gyötrő kérdés: miért kell ennek a fiúnak, akit én már évek óta ismerek, ezt az elképzelhetetlen szenvedést kiállnia? Megkísérlem elnyomni ezeket a kérdéseket, de újra és újra előjönnek. Nem tudom elfogadni. Mindent az irányításom alatt akarok tartani. Tökéletesen elintézve. És újra felmerül a kérdés, hogy mit tehetek, mit lehetett volna tenni? Látom a határaimat. Senesie mesél a húgáról. Együtt jártak iskolába minden reggel. Újra és újra elakad a hangja, megköszörüli a torkát. A húga a múlt héten halt meg. Ő ásta a sírját, és virágokat helyezett el rajta.
A „Jó halál gyakorlat”
Úgy érzem, hogy Senesie halálának ideje közvetlen módon magában foglalja a saját halálomat is. A haldoklás közepén tartok. Gondolatban elkerülöm a teológiai kifejezéseket, igen, mint egy gyerekes mennyországi képregényben. Hirtelen egy új vonatkozást kap az életem számára az üzenet Sirák fiának könyvéből: „Bármit teszel, gondolj a halálodra.” (Sir 7,36). A szalézi rend gyakorlatában megmaradt a „Jó halál gyakorlat”, amire többször is figyelmeztet az alapító, Don Bosco. Egy jó lelkiismeret-vizsgálat. Egy igazi élet. Egy imádságban és felebaráti szeretetben leélt élet. Miből áll egy jó idő a halálra? Mikor kezdődik el? Milyen lesz az idő az én halálom előtt? Észreveszem, hogy teljesen lefoglalt a saját halálom. Az időm korlátozott, és nagy sebességgel rohanok a saját halálom felé. Jó szándékokat fogalmazok meg, mintha most közvetlenül a saját halálom előtt állnék. Vajon tartom-e magam ezekhez?
Senesie egész testében remeg. A láza emelkedik. Újra és újra hány. Fájdalomra panaszkodik a végtagjaiban. Jézus keresztútja egyre jobban és jobban megtapasztalható. Sierra Leone 2015. Délután három óra van. A sok ebola-fertőzött az, aki számomra valóságossá teszi a keresztutat. Itt és most. Vajon én melyik szerepet vállalom? Veronikát, aki a kendőjét nyújtja? Vagy segítek vinni a keresztet, mint Simon? Vagy elfutok, mint a tanítványok? Vajon közel kerülhetek-e egyáltalán a haldokló emberhez? Mi egyesít bennünket? A közelség, az együttérzés, a szeretet? Milyen szívesen megosztanám Senesie szenvedését. Ő annyira fiatal, még előtte áll az élet, habár az élete hamarosan véget ér. Vajon mire gondol? Megkérdezem, kér-e valamit. Remélem, tudok tenni valamit érte. Túlságosan gyenge válaszolni, már nem kínzom tovább a kérdéseimmel, amelyek elemésztik a maradék erejét is. Adok Senesienek lázcsillapító gyógyszereket, és úgy tűnik, hogy nyugodtabb lesz.
Segélykiáltás
Dühösen azt kérdezem magamtól, hol van most a nemzetközi támogatás? Miért nem kaphatott Senesiet kezelést? Egy héttel ezelőtt felhívtam a Világegészségügyi Szolgálat újonnan létrehozott forró vonalát. Ismét egy kétségbeesés szülte cselekedet. Csak szándékok, semmi segítség. A gyomromban érzem a haragot. Hiányzik a mentőszolgálat, a laboratóriumok, a kezelési központok, a személyzet és a felszerelés. Úgy tűnik, ismét menekülök a halál elől. Nem akartam elfogadni, hogy a fiatalok élete, a fiatal barátom élete a vége felé közeleg. Nem tudom és nem fogadom el, hogy Senesienek át kell élnie ezt a szenvedést. És gyorsan rájövök, hogy én vagyok az, akinek most segítenie kell. Senesie halálának ideje sikeres kell hogy legyen. Nézem Senesiet, és közben látom az üresen álló házakat. Ő az utolsó a faluból. A túlélők elmenekültek. Zavar a hőség. Lehajtom a fejem. A nap leáldozik.
Hol van Isten? Az Isten távolisága kézzelfogható, és mégis belopakodik az értelmembe, hogy most már egyedül csak Isten segíthet. És akkor megint haragot és dühöt érzek Isten iránt. Átokzsoltárok visszhangzanak a fejemben. Az ambivalencia, amit az elmúlt hetekben gyakran átéltem. Igen, csak Isten vezethet egy új égi kezdethez. A próféta azt hirdeti: „Életre kelnek majd halottaid, és holttestük feltámad.” (Izajás 26,19) Egy kellemes, meleg szellő átölel. És elkezdek hangosan imádkozni, hogy Senesie gondolatban velem imádkozhasson. Igyekszek tárgyilagos maradni. Saját földhözragadtságom nem juthat most kifejezésre. Ami irányítható, az biztonságot nyújt. És végül énekelek, hogy az angyalok fogják elkísérni. És egyre jobban és jobban érzem, hogy elöntenek az érzelmek és a sírás. Nem a fájdalomtól és a szomorúságtól, inkább az örömtől, hogy a menny megnyílt felettünk és Senesie beköltözik a mennyei Jeruzsálembe. A boldogság milliszekundumai. Egy Kairos, ami a földön, emberi érzékekkel is megtapasztalhatóvá teszi a mennyországot.
Senesie halott. Letakarom egy takaróval. Csak késő este megyek az autómhoz és alszom néhány órát. A testet hivatalosan csak három nap után lehet elhozni a hatósági helyekről. Gyász és ceremónia nélkül lesz eltemetve, az ebola sok más áldozatával együtt egy tömegsírban. Senesie 17 éves volt, sem ő, sem a családja nem élte túl az ebola-járványt. 450 gyermek és fiatal Sierra Leonéban ugyanerre a sorsra jutott, mint Senesie.
www.katholisch.de/Bro. Lothar Wagner SDB/Szaléziak.HU
Lothar Wagner szalézi testvér 1973-ban született Trierben. Don Bosco Szalézi Társaságának tagja, államilag elismert nevelő, okleveles szociálpedagógus és teológus. 2008 óta a Don Bosco Fambul igazgatója Sierra Leone fővárosában, Freetownban. Ez egy gyermek- és ifjúságsegítő központ mintegy 90 alkalmazottal, akik közül a legtöbben szociális munkások. Emellett az utcagyerekek között is végeznek szociális munkát, dolgoznak a volt utcagyerekek ismételt beilleszkedésén a társadalomba, családsegítő szolgálatot, leány- és anyaotthont és egy országos telefonos gyermek- és ifjúsági segélyvonalat is működtetnek.
