Főoldal / Magyar Tartomány / Advent első vasárnapja 2015.

A mai evangélium nagyon keményen emlékeztet bennünket advent igazi tartalmára. Arra a legfőbb gondolatra, hogy ez a mi várakozásunk beteljesült, reményteli várakozás, ugyanakkor mégis aktív, tevékeny várakozás kell hogy legyen. Azt tudjuk, hogy körülbelül 2000 évvel ezelőtt Betlehemben, valahol a Szentföldön megtörtént, és biztos dologgá válik ma már, előkészületként, hiszen Jézus megszületik, karácsony ünnepe eljön, de ugyanakkor – és ez a mai várakozásainkban egyre kevésbé van jelen – várjuk-e Jézus második eljövetelét?

Az első keresztény közösségben ez a várakozás nagyon erőteljes volt. Bennünk, mai keresztényekben talán nagyon gyenge. A Szentírás utolsó mondata és a Jelenések könyve záró mondata is ez: „Marana Tha!” – „Jöjj el, Uram!”- ez a várakozás Krisztus második eljövetelére. Sőt, Szent Márknak a leveléből kiolvassuk, hogy figyelmeztetni kellett a keresztény közösséget, hogy igen, tessék csak dolgozni, tessék vetni, tevékenykedni, mert ennek a munkának még be fog érni a gyümölcse, lesz még aratás. Sokan azt hangoztatták, hogy olyan közel van a második eljövetel, hogy már nem is érdemes a vetéssel bajlódni, hiszen mire eljön az aratás ideje, megtörténik majd az Emberfia második eljövetele, dicsőségben és hatalomban.

Az ókeresztény embert kimondottan zavarta az, hogy késik a második eljövetel. Tudjuk, hogy egyes kisebb egyházak, szekták nagyon szeretik ezt a várakozást a második eljövetelre. Többen már többször megjósolták, hogy mikor lesz és hol lesz, csak egy kicsit késik még… És talán pont ezért van az, hogy mi, katolikusok egy kicsit visszalépünk attól, hogy  Jézus Krisztus azt mondja, hogy: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát” -  még ő sem tudja, ez az Atya dolga, nem kell nekünk ezzel foglalkozni.

És valóban, nem azzal kell foglalkozni, hogy milyen jelek és hol, és hogyan, és mikor, és hány órakor – de vajon várakozunk-e? Készülünk-e Krisztus második eljövetelére? Komolyan vesszük-e, hogy egyáltalán lesz ilyen? Vagy úgy vagyunk vele, hogy annyi mindent kéne komolyan venni, hát majd meglátjuk…

Jézus nagyon egyértelművé teszi, hogy az Emberfia el fog jönni. Méghozzá erőben, dicsőségben és hatalomban. Az első időkben nagy kísértés volt ez a keresztényeknek, és talán ezért vagyunk most egy kicsit óvatosabbak ezzel, mert ez a második eljövetel kicsit sürgetésnek tűnt, a kereszténységnek a politikai hatalomra jutása, akár, mondjuk keresztes hadjárat, akár valamilyen királyság révén, és majd ez az ezer év, amikor jubilálunk, majd ez elhozza Krisztus második eljövetelét. De hát nem. Jézus Krisztus országa nem e világból való, és nem függ a mi földi időnktől és a mi földi hatalmi játszmáinktól.

De mégiscsak, igen, erővel fog eljönni és hatalommal! De hogy milyen erő és milyen hatalom ez – nem az, amit mi annak gondolnánk, hanem – és ez megint csak oda köt bennünket a Krisztus király vasárnapjához – az igazságnak, az irgalomnak, az ítéletnek, a beteljesedésnek, a végső nagy szeretetnek a hatalma ez, amikor minden mindenben az Istennel egyesül.

Sokan ezt a második eljövetelt pusztításhoz kötik, holott a Jelenések könyvében egyértelmű, hogy Isten semmit sem azért alkotott, hogy elpusztítsa, Isten számára minden kedves, amit alkotott, hanem hogy mindennek az élete, sorsa beteljesedjék egy második teremtésben az Isten színe előtt, az ő dicsőségében.

Most, amikor erről a második eljövetelről gondolkodunk, akkor vigasztaló oda kötnünk, hogy készülünk az irgalmasság évének a kezdetére, hiszen Krisztus második eljövetelében abban reménykedünk, hogy az ő igazságát felülmúlja majd az ő irgalma. És bár emberileg ezt nagyon nehéz összefognunk, hogy hogyan is van az, hogy valaki igazságos is, meg irgalmas is, mégis azt reméljük, hogy igen, ő tudni fogja a rosszat, a hamisat, az igaztalant, de az ő szeretete irántunk, az ő hozzánk leereszkedő jósága, az mint irgalom, túlnövi majd ezt az igazságot.

Ugyanebben a reményben éltek az első keresztények is, amikor olyan nagy bizalommal várták ezt a második eljövetelt. Aztán ahogy egyre telt-múlt az idő, egyre messzebb kerültünk Jézus földi életének valóságától, ez a második eljövetel napja egyre inkább a pusztulás napja lett, hogy rettegni kelljen tőle.

Jézus Krisztus ma azt mondja, hogy nem kell rettegni tőle, hanem készülni kell rá. Ne engedjük, hogy elnehezedjen a szívünk. „Vigyázzatok!” – mondta Jézus. Érdekes a figyelmeztetés. Azt mondja, hogy: „Legyetek éber lelkűek!” – tudjátok jól mérlegelni a dolgokat, tudjatok számot vetni és megkülönböztetni egymástól szeretetet, gyűlöletet, jót, rosszat, igazat, hamisat, ez a legfontosabb a vigyázó lelkű emberben. Egy fajta értelmi, lelki megkülönböztetés képessége, fölismerés.

És talán érezzük, hogy sokszor talán pont ezt akarják összezavarni bennünk, amikor nem kapunk képet az igazról, amikor különböző szavakat, fogalmakat elkoptatnak, vagy másra használnak. Egy egyszerű példa, hogy az „imádni” szót sokszor vallásos emberek is tárgyakra, evilági dolgokra vagy személyekre használják, holott ez az embernek az Istennel való kapcsolatára fenntartott kifejezés. És milyen jó lenne, ha így, a szavaink épségén keresztül is igyekeznénk a lelkünk, gondolkodásunk épségére ügyelni.

„Vigyázzatok!” – mondja Jézus – „Legyetek éberek!” Tudjátok megkülönböztetni a dolgokat egymástól! Szent Pál ezt azzal teszi teljessé, hogy az ember mindent tegyen mérlegre, és ami jó, azt viszont tartsa meg. Mert nem azért vagyunk itt, hogy siránkozzunk azon, hogy ilyen vagy olyan a világ, ilyen vagy olyan rossz a helyzet, az emberek, jaj, jaj, ennyi baj van. Nem azért, hogy folyton siránkozzunk, hanem hogy a megkülönböztetésben az igazat, a szépet, a jót, a szeretetet tudjuk felmutatni a barátságban, a megbocsátásban, az újrakezdésben levő erőt tudjuk felmutatni.

És hogy leszünk erre képesek? Azt mondja Jézus: „Virrasszatok és imádkozzatok!”  A virrasztás az egyfajta fizikai ébrenlét, amely arra vezette a szerzetesi hagyományban a remetéket, hogy a lelkük is éberré, érzékennyé váljon. A mai ember nehezen virraszt. Régi, középkori történeteket ismerünk, amikor valaki a templom kövére lefeküdt azon a klasszikus módon, ahogy fogadalomtételkor vagy papszenteléskor lehasalni szokás, ismerjük Szent Imre hercegről is ezt a történetet. A mai ember sokat van ébren, de nem azért, hogy virrasszon, hanem az élete valahogy eltolódott és az éjszakába nyúló szórakozás, kikapcsolódás miatt van ébren. Most, adventben egy kicsit átállíthatjuk ezt, hogy virrasztóak legyünk. Valódi, fizikai értelemben vett virrasztásra is szükségünk lehet ahhoz, hogy a lelkünk fölébredjen, a gondolkodásunk megújuljon.

A virrasztást tegyük teljessé azzal, ahogy Jézus mondja: „Virrasszatok és imádkozzatok!”

Sokszor talán azt sem tudjuk, mit jelent imádkozni. A Római levélből Szent Pál szavai vigasztalnak: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell imádkozni.” Azt gondolom, hogy az imádság lényege, hogy Isten jelenlétébe helyezem magam. Nem a szavak a lényeg. Nem a jól megszerkesztett, barokkos körmondatokban, az igényes kifejezésmódban van a lényeg, hanem az Isten jelenlétében. Otthon és jól érzem magam – ez lesz az imádságnak a hangulata, és a szavak, mint egy barátságban, vagy szerelemben, a szavak ebben az együttlétben lesznek teljessé. Nem a szép, hanem az őszinte szavak.

Az Emberfia második eljövetelét hirdeti meg az advent kezdete, nem csupán szép hangulat és kellemes, téli „feeling” karácsony előtt, hanem bizony egy kimondott próbatétel és kegyelmi időszak. Nem véletlenül nevezték sok helyen a régiek „kis böjt”-nek az adventi időszakot. Talán mi magunk is már többször megtapasztalhattuk, hogy van benne erő. Akár a hajnali misékre, akár a szeretet-cselekedetekre gondolunk, akár valamilyen elmélkedés sorozatot veszünk a kezünkbe.

Legyen az advent a megújulás időszaka számunkra, ahogy Jézus is kívánja és várja, hogy megállhassunk az Emberfia színe előtt.

Péliföldszentkereszt, 2015. november 29., Ábrahám Béla tartományfőnök atya prédikációja

Szaléziak.HU