Főoldal / Magyar Tartomány / Hajnali hálaadó ima Don Boscóért az irgalmasság évében

Don Bosco azt kérte a fiataloktól, hogy imádkozzanak érte, és ezt ma is megteszik. Mivel szentként már nincs szüksége az imákra, ezért ez a hajnali pillanat a hála kifejezése Istennek Don Boscóért, illetve az ifjúság szentjének közbenjárást kérhetjük, ugyanis halála után a közbenjárására számos csoda történt.

A kezdeményezéshez, amit a Facebook közösségi oldalon is meghirdetnek, minden évben egyre többen csatlakoznak, hiszen a megemlékezést mindenki a saját otthonában végezheti el.

Mivel Don Bosco 1888. január 31-én hajnali 4.45-kor halt meg, ezért aki részt vesz a közös hálaadásban, január 30-án lefekvéskor 4.44-re beállítva az ébresztőórát január 31-én hajnalban 4.45-kor imában röviden adjon hálát Istennek Don Boscóért, majd folytathatja tovább álmát.

Ezen az éjjelen lesz Don Bosco halálának 128-ik évfordulója.

A szalézi fiatalok azt üzenik: „Akinek van kedve, velünk tarthat!” 

Don Bosco munkatársa és életrajzírója, Giovanni Battista Lemoyne (1839-1916) így írja le a nagy szent utolsó óráit:

Január 31-én éjfél után háromnegyed kettőkor beállt a haláltusa. Don Rua fölvette a stólát, és folytatta a haldoklók imáját. A többi elöljárókat is sürgősen hivatták. Egy pillanat alatt a szobácska megtelik papokkal, kispapokkal, laikus testvérekkel. Térdre hullanak valamennyien. Megérkezik Cagliero püspök. Don Rua átadja neki a stólát, maga pedig a haldoklónak jobbjára megy át. Jó Atyjuknak füléhez hajlik, s úgy rimánkodik neki fájdalomtól szaggatott hangon:

— Don Bosco, mi vagyunk itt, az ön fiai. Bocsánatot kérünk Öntől azért a sok kellemetlenségért, amelyet miattunk kellett elszenvednie. A megbocsátás és atyai jóindulata jeléül szentáldását adja reánk még egyszer. Majd én vezetem a kezét, és a szavakat is elmondom. — Most, miközben az áldás szavait mondja, Don Boscónak megmerevedett jobbját fölemeli, és a Segítő Szűz Mária oltalmát esdi le jelenlevő fiaira s az összes távollevőkre egyaránt.

Hajnali 3 órakor újabb távirat érkezett Rómából: „A Szentatya apostoli áldását küldi a nagybeteg Don Boscónak." Fél ötkor Cagliero a Proficiscere-t[1] imádkozza. Éppen a végére ért, amikor a Segítő Szűz Mária harangja hajnali üdvözletre kondult meg. A szobácskában valamennyien az Úrangyalát imádkozzák.

Don Bonetti azt a fohászimát súgja a haldokló fülébe, amelyet annakelőtte már annyiszor idézett fel neki: Viva Maria! Most megszűnik a hörgés, mely a szobácskát idestova másfél óráig tompa zúgással töltötte meg. Pár pillanatra a lélegzet szabaddá lesz, és nyugodt ütemben folyik. Aztán egyszerre csak megszűnik...

— Don Bosco meghal! — kiáltja Don Belmonte.

Valamennyien az ágy köré fonódnak, s látják, amint rövid szünettel hármat lélegzik. Cagliero püspök most súgja neki az utolsó fohászimát: „Jézus, Mária, Szent József, nektek ajánlom a szívemet és a lelkemet!”

Don Rua és a többi elöljárók, igazgatók, papok, kispapok és laikus testvérek, ők is mind a fájdalommal tusakodnak jó Atyjukkal együtt, aki itt hagyja őket a földön, maga pedig fölszáll az égbe! 72 évet, 5 hónapot és 15 napot élt.

Cagliero püspök nagy zokogással belekezd a Subvenite Sancti Dei[2] kezdetű imádságba, szenteltvízzel hinti meg a testet, s örök nyugodalmat esd le a lélekre. A stólát a saját válláról átteszi Don Bosco tetemére, s kezébe illeszti azt a feszületet, melyet életében annyiszor csókolt meg. Most mindnyájan letérdelnek, és a De profundis[3] zsoltárt zsolozsmázzák. Vers és vers közé sok sóhajtás, zokogás és felszisszenés vegyül. Végre Don Rua felemelkedik, s rendtársaihoz fordulva, sírástól elfojtott hangon, a következő buzdítást intézi hozzájuk:

— Kétszeresen árvák lettünk! Ám vigasztalódjunk! Ha atyánkat vesztettük el itt a földön, ugyanakkor pártfogót nyertünk az égben. Mi pedig mutatkozzunk méltóknak hozzája, az ő szent példáit követve!

1888. január 31-et írtak. Hajnali háromnegyed ötöt mutatott az óra.

Szaléziak.HU