Főoldal / Szalézi világ / Victor Hugo, Don Bosco és az irgalmasság

Victor Hugo, mint nagy költő és hírneves közéleti ember éppen regényeiben foglalta össze leglényegesebb mondanivalóját, vízióját a világról. Olyan regényeiből, mint A párizsi Notre-Dame, a Nyomorultak, a Kilencvenhárom – kiolvasható a teljes bizalmatlanság az emberi igazságszolgáltatás iránt, a gonosz állandó jelenléte, és tele vannak antiklerikalizmussal, ami nyilvánvaló az ő papi karaktereiben, mint Claude Frollo főesperes, aki a középkori Párizsban azt hajtogatta, hogy a nyomtatott könyv megöli a katedrálisokat. Hugo ezzel azon véleményét fejezte ki, hogy eddig az emberek templomba jártak, de az írással ez meg fog változni.

Ez így érthető, hogy Hugo A századok legendája című eposzában azt az utat ábrázolta, amelyen az emberiség eljut a bűnösségtől a megigazulásig, a gyűlölségtől a testvériségig: „a földi pokoltól megváltó édeni átváltozás” útját, ahogy ő maga írta. Mindazonáltal, Hugót megindította a keresztény irgalmasság, amint látható a Nyomorultak-ban, amikor Msgr. Bienvenu Myriel odaadja a gyertyatartókat és evőeszközöket a börtönviselt Valjeannak, megakadályozva, hogy újra börtönbe kerüljön, annak ellenére, hogy ő tényleg ellopta őket, és elmenekült a házból, miután a jó püspök segített neki előző este.

Egy tanult ember, mint Don Bosco biztosan hallott már Msgr. Myriel fiktív személyéről, és talán még fel is ismerte magát azok a karakterbeli tulajdonságok révén, ahogy a francia író leírja a püspököt: „Vannak emberek, akik azon dolgoznak, hogy aranyat termeljenek; ő azon dolgozott, hogy szánalmat termeljen. Az egyetemleges nyomor volt az ő bányája. A fájdalom mindenütt, mindig csak alkalom volt a jóságra. Szeressétek egymást, - ezt tökéletesnek jelentette ki, nem kívánt semmi többet és ez volt az ő egész tana.”

A szalézi rend alapítójának nem kellett tennie semmi mást, csak elmenni a peremre szorultakhoz és megvetettekhez, de ő ezt hittel és keresztény szeretettel tette. Éppen ellenkezőleg, Victor Hugo meggyőződéses agnosztikus volt, vagy inkább deista, és nem röstellt közeledni egy paphoz és egyenesen az arcába mondani neki, hogy nem hisz Istenben, sem semmilyen csodában. Különben is, az író tipikus ellentmondásban élt kortársaival, elutasította a természetfelettit és irracionálisnak címkézte, de később a spiritualizmus egy olyan formájának a befolyása alá került, amely közel állt a babonához.

1883. május 22-én éjszaka az író, aki már a 80-as éveiben járt, meglátogatta Don Boscót, aki akkoriban Párizsban járt, és hosszú beszélgetés után úgy búcsúzott tőle, hogy adott neki egy névjegykártyát, amelyet a Szent abban a pillanatban nem nézett meg. Két év múlva maga Don Bosco mondta tollba a híres költővel és regényíróval folytatott beszélgetését:

„Most két éve, párizsi tartózkodásom idején egy teljesen ismeretlen úr látogatott meg. Idestova három órát tölthetett az előszobában. Éjjel tizenegy órakor került rá a sor. Első szava ez volt:

— Ne ijedjen meg, uram: én hitetlen vagyok; azért egy csodának sem hiszek, amit Önről mondogatnak.

Így válaszoltam neki:

— Nem tudom, nem is akarom tudni, kivel van szerencsém beszélni. Arról azonban biztosítom, hogy nem hitethetem el Önnel azt, amit nem akar. Épp azért nem is törekszem rá. Nem is szándékozom Önnel vallásáról beszélni, hisz' úgysem akar ilyesmiről hallani. Csak azt mondja meg nekem: élete során mindig ilyen gondolatok lakoztak szívében?

— Gyermekkoromban hittem én is, mint ahogy szüleim és barátaim hittek. Mihelyt azonban gondolataimra ráeszmélni és okoskodni tudtam, a vallást félretettem, és bölcselő módjára kezdtem élni.

— Mit ért Ön ez alatt a szó alatt: bölcselő módjára élni?

— Boldog életet élni, rá sem hederíteni a természetfölöttire, sem a jövendő életre, amellyel a papok az egyszerű és kevésbé emelkedett népet szokták ijesztgetni.

— És Ön mit fogad el a jövendő életről?

— Ne veszítse az időt avval, hogy ilyesmiről beszél. A jövendő életről majd csak akkor beszélek, ha a jövendőben leszek.

— Tudom, hogy tréfál. Mivel azonban maga visz rá a tárgyra, legyen szíves tehát meghallgatni. A jövőben megtörténhetik, hogy betegségbe esik.

— Ó igen, különösen az én koromban, mikor úgyis ezer nyavalya környékez.

— Hát az nem következhetik be, hogy ezek a kellemetlenségek életét kockára teszik?

— Biz’ megtörténhetik; hisz’ nem mentesíthetem magamat a végzet alól, mely minden halandót sújtani szokott.

— Ha aztán élete súlyos veszélyben forog, ha majd megjön az a pillanat, mikor át kell lépni az életből az örökkévalóságba?...

— Akkor majd bátorítom magam, hogy bölcselő maradjak, ügyet se vessek a természetfölöttire.

— S ugyan mi gátolja meg Önt abban, hogy legalább abban a pillanatban gondoljon az ön örökkévalóságára, a lelkére, a vallásra?

— Semmi sem gátol; ám gyengeségnek volna jele, s én nem akarok gyenge lenni, mert nevetségessé válnék a barátaim szemében.

— Dehát abban a pillanatban Ön életének már a végén lesz, és semmibe sem kerül, ha jómagáról és lelkiismeretének békéjéről gondoskodik.

— Értem, mit akar mondani, de nem érzek magamban erőt, hogy magam ennyire lealacsonyítsam.

— Végtére is azon a ponton ugyan mit várhat még? A jelen élet már vége felé közeledik; az örök életről viszont nem enged magának beszélni. Hát akkor mi lesz Önnel?

Lehajtotta a fejét, hallgatott, gondolataiba mélyedt. Én törtem meg a csendet:

— Önnek gondolnia kell a nagy jövendővel. Lesz még pár pillanata az életből. Ha Ön ezt felhasználja, ha Ön él a vallással, s az Úr irgalmával, akkor Ön üdvözül, örökre üdvözül. Ellenkező esetben, mint hitetlen, mint kárhozott hal majd meg, s akkor számára minden elveszett. Még világosabban megmondom: az Ön számára nincs más hátra, mint vagy a semmi, mivel ez az ön felfogása, vagy pedig örök kárhozat vár Önre, az én hitem és az egész világ hite szerint.

— Ön olyan beszédet mond nekem, mely nem bölcseleti, sem hittudományi, hanem atyafiságos beszéd. Nem utasítom hát vissza. Megvallom, hogy barátaim körében bölcseleti eszmefuttatásokat végzünk, de sohasem lyukadunk ki erre a nagy pontra: hogy vagy a boldogtalan örökkévalóság vagy pedig a semmi vár reánk. Azt akarom, hogy ezt a kérdést alaposan meghányjuk-vessük, aztán majd, ha megengedi, visszatérek.

Elbeszélgettünk még egyről-másról, végre is az az úr megszorította a kezemet, s távoztában letette a névjegyét. Ezeket a szavakat olvastam rajta: Vidor Hughes.“

Másnap este visszatért ugyanabban az órában. Megfogta Don Bosco kezét, és szorosan a magáéban tartva, ezt mondotta: „Én nem az a személyiség vagyok, akit Ön talán gondolt. Tréfa volt az egész. Nagy erőfeszítésembe került, hogy a hitetlen szerepét eljátszhassam. Én VICTOR HUGO vagyok, s arra kérem Önt, legyen az én jó barátom. Én hiszek a természetfölöttiben, hiszek Istenben, s éltet a remény, hogy katolikus pap karjában halhatok meg, s az ajánlja majd lelkemet a Teremtőnek.”

Victor Hugo nem láthatta viszont többé Don Boscót, ahogy szerette volna. Don Bosco nemsokára elhagyta Párizst. Amikor azonban, rá két évre, 1885. május 25-én a halállal viaskodott, sürgető hangon papot kéretett. Ennek koronatanúja többek között kezelőorvosa, dr. Vulpian. Sőt, úgy látszik, hogy egy pap, Victor Hugo személyes batárja, feloldozást adott neki, egy háznak az erkélyéről, mely a haldokló szobájával éppen szemközt volt. Tudvalevő, hogy gonosz barátai megakadályozták az Egyház vigasztaló szentségének vételében.

Ezt a párbeszédet Don Bosco részben Don Vigliettinek, részben Don Lemoyennak mondta tollba, és ő maga kívánta azután átolvasni. Az eredeti irat a torinói anyaház levéltárában található.

Guibert bíboros, párizsi érsek vigasztalta a papot, aki próbált segíteni Hugón: „Nem kell rosszul éreznie magát. Nem volt ott Hugo halálos ágyánál, de biztos vagyok benne, hogy az Úr ott volt.”

Biztosak lehetünk abban, hogy az író nem volt megfosztva annak a papnak az imáitól, akivel beszélt két évvel a halála előtt. Don Bosco szert tett Victor Hugo barátságára és erkölcsi kötelességének érezte, hogy felfedje a vele való találkozást, miután elterjedt a hír a világi temetéséről, amit a francia köztársasági kormányzata készített elő. Mi volt Don Bosco titka, amivel „hatástalanította” Hugót? A titok csak az irgalmas szeretet lehet, olyan, mint Krisztusé.

A Szent sosem hagyott fel az imával, és a figyelmet és szeretetet jeleit mutatta mindazok felé, akik körülvették. Idézzük Jézus és a gazdag ifjú találkozást: Jézus "ránézett, és szerette őt" (Mk 10,21). Don Bosco azt szokta mondani, hogy a szeretet szavak és a tevékenységek által jut kifejezésre, valamint a szem és a test kifejezései által. Ezért nem meglepőek egy másik szent, Giuseppe Benedetto Cottolengo szavai, melyeket Don Boscónak címzett, amikor azt tanácsolta neki, hogy viseljen egy vastagabb szövetből készült reverendát, mert sokan fognak kapaszkodni bele...

ANS – Róma/Szaléziak.HU