Főoldal / Szalézi világ / Kongói Demokratikus Köztársaság – Foci a vulkán árnyékában

Honorato testvér 1981-ben hagyta el szülővárosát, a spanyolországi Burgost és jött Gomába, a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén található szalézi közösségbe. És többé nem hagyta el ezt a helyet. Még ugyanebben az évben megszervezte a focibajnokságot, amely szabad és nyitott minden focizó fiatal előtt. Később bebizonyosodott, hogy ez egy forradalmi kezdeményezés volt: több száz gyerek jött el a környékről, és a bajnokság mára már nagy hírnévnek örvend.

Idén áprilisban száz csapat és 1600 gyermek vett részt a 9-15 gyerekek számára szervezett legnagyobb bajnokságon az ország keleti részén. A mérkőzéseket a Don Bosco iskola pályáján játsszák, a csapatokban mindenféle etnikai csoportból és társadalmi osztályból származó gyerekek megtalálhatóak. Ha kérdezősködünk róla Goma utcáin, sokak melle dagad a büszkeségtől: „Én is játszottam Honorato ligájában.”

A misszionáriust a pálya szélén találjuk, amely tele van gyerekekkel. Őt nem különösen érdekli a labdarúgás. „A sport nagy hatással van a gyerekekre és a fiatalokra, ezért kihasználom, hogy olyan értékeket adjak át, mint a csapatjáték, a pontosság, a játékvezető és az ellenfél tiszteletben tartása, vagy a frusztráció levezetése. Összhangban mindezzel azt is megtanulják, hogyan kell veszíteni.”

A bajnokság három osztályra tagozódik életkor szerint, az előírások a pedagógia szellemében vannak megállapítva: három pont jár a győzelemért, kettő a döntetlenért és egy a vereségért. „A részvételért már jár az egy pont, csak az kap nulla pontot, aki csalt, későn érkezett, vagy valami szabálysértést követett el. Ez kizárással is járhat” – magyarázza a szerzetes.

A gyerekek szenvedélye határtalan, és még csak növeli, hogy a csapatok ismert európai klubok neveit, vagy kitalált, hangzatos neveket viselnek, mint Barcelona, ​​La Pulga Sport, Arsenal vagy Real Christian. Honorato testvér vezeti a csapatok hivatalos nyilvántartását. Egy kockás noteszban jelöli a gyerekek nevét és játékos becenevüket. „A gyerekek ismernek minden játékost - magyarázza Honorato - és szeretnék a bálványozott focista nevét viselni.” Így Kongóban van Pascal Messi, Izra Benzema és Fabrice Fernando Torres. És ők mind egy csapatban játszanak.

Az üres telek, ahol a mérkőzéseket játsszák, egy darabja Kongó történelmének. Korábban itt egy kerítés volt, amely az uruguayi kék sisakosok bázisát jelölte, alig száz méterre pedig egy tömegsír van, ahol eltemették a több tízezer menekültet a ruandai népirtás idején. „Kolera pusztított és éhezés... szörnyű volt” - emlékezik Honorato. A látóhatár szélén a Nyiragongo vulkán árnyéka rajzolódik ki. Mindenütt láthatjuk az utolsó kitöréskor, 2002-ben megszilárdult lávát, amely elpusztította a város egy részét és megölt 147 embert.

De mindez elmúlt, és a területen ma az öröm az úr. A mező fel van osztva hat téglalapra, Honorato labdákat és mezeket oszt minden csapatnak, amit vissza kell majd adni a mérkőzés végén - és a síp jelére mind a hat pályán egyszerre kezdődik a játék. Maradona a legjobb. A többi napon a neve Junio Kitibito, de amint felveszi a sportcipőt, tizenöt éves argentin focicsillaggá válik. „Elhatároztam, hogy úgy fogok játszani, mint ő; van egy CD otthon, és láttam őt játszani; és én is ballábas vagyok” - mondja. A ligában olyan népszerűségnek örvend, mint a kongói első osztályú játékosok. Csapata, a Coeur de Lion (oroszlánszív) nem szerepel túl jól, de nem adják fel: „Honorato azt mondja, hogy bár nehéz, de küzdeni kell; néha az ellenfél jobb, de nem adjuk fel” - magyarázza.

Néhányan szakadt cipőben, utcai lábbeliben játszanak, de nem tiltakozik ellene senki. A főnyeremény a játék maga. A győztes csapat jutalma, hogy egy napig megtarthatja a mezeket és a kupát. Miután elkészülnek a képek a trófeával és büszkén körbejárnak a környéken, a következő reggel vissza kell szolgáltatni mindent. „Nincs sok eszközünk – szabadkozik Honorato –, így ugyanazt a trófeát adjuk át minden évben, és van olyan mez, amit már tíz éve használunk.”

A lelkesedés, amellyel a gyerekek játszanak ragályos. Az üres telek szabálytalan, a fű hiányos, a pálya itt-ott sáros, de úgy kergetik a labdát, mintha az életük függne tőle. Innocent Sangano részére, aki a Brazília csapatában játszik, a Don Bosco kupa nemcsak fegyelemre és bajtársiasságra tanít, hanem ez az életének az egyik legboldogabb napja. Már az is egy csoda volt, hogy bekerültek a döntőbe, de még fontosabb, hogy a szülei látták őt játszani. Ez már  egyenlő a győzelemmel! „Azon a napon több száz ember volt a pályán, és ők is ott voltak. Még soha nem jöttek el. Úgy éreztem, nagyon büszkék rám.”

www.lavanguardia.com/Szaléziak.HU