Főoldal / Szalézi világ / India – Don Bosco segít az utcagyerekeknek
India – Don Bosco segít az utcagyerekeknek
2017-06-13 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
India • nevelés • utcagyerek • oktatás •
Egy kapcsolatfelvételi program részeként Peter Myo Khin szalézi atya és munkatársai Mandalajban, Mianmar második legnépesebb városában, Felső-Burma gazdasági, oktatási, egészségügyi és kulturális központjában az utcákat, vasút- és autóbuszállomásokat járják, hogy segítsenek az utcán élő fiúknak. Mindegyiküknek megvan a maga története: csonka családokból, nyomorból jönnek, megszöktek otthonról a szegénység, a verések elől...
„Két vagy három napot egy héten folytatjuk ezt a kapcsolatteremtési programot, barátkozunk az utcagyerekekkel, megismerjük a mindennapi életüket és a családi hátterüket” – magyarázza Myo Khin atya. Ez a program az első lépés ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak ezeknek a gyerekeknek és egy jobb életet biztosítsanak nekik. A kapcsolatteremtési program része a szaléziak-vezette Don Bosco a Fiatalok Barátja Ifjúsági Központnak, amelyet 2013-ban hoztak létre azzal a céllal, hogy segítsék az utcán élő fiúkat, hogy beleilleszkedjenek a társadalom életébe. A központ a nap 24 órájában működik, hat fizetett alkalmazottja van. Néhányan a 30 fiú közül - 24 buddhista és hat keresztény, 4-18 évesek - állandóan a központban élnek, több tucatnyian jönnek és mennek. A Mandalaj utcáin élő lányoknak a Jó Pásztor nővérek kínálnak segítséget a saját központjukban.
Egy volt utcagyerek életéből
Maung Zaw Oo tudja, mit jelent egyedül lenni. Ha valakinek nincsenek szülei, akik törődnek vele, és egyedül él egy idegen városban. Maung Shan államban született, ami hétórányi autóbuszútra van Mandalajtól. A szülei már igen korán elváltak. Kilencéves koráig az anyjával és a testvéreivel élt. Az anyja egy napon elvitte Mandalajba, a városba, amelynek több mint egymillió lakosa van, egy baráti családhoz, akik egy teaházat vezettek. Ott dolgozott: letörölte az asztalokat, vizet hozott, mosogatott. Amikor néhány hét után visszatért a falujába, az anyját már nem találta ott, eltűnt. Elment Kínába. Örökre. A testvérei egy nagybácsinál voltak, ahol számára nem volt hely. Vissza kellett mennie Mandalajba, a családhoz, amely a teaházat vezette.
Utcagyerekként Mianmarban
Amíg Maung Zaw Oo az anyja ismerőseinél élt, lényegében nem volt rossz sora. A teaházban aludt, vagy a háziasszonynál. Tetszett neki ott, az emberek kedvesek voltak vele. Nem járt iskolába. Egy év után azonban elhagyta a családot, és csatlakozott a többi gyerekhez, akik az utcán éltek.
Az utcán minden nap meg kellett küzdeni a túlélésért. Ez egy nehéz élet, és ő hamarosan megbánta meggondolatlan lépését. Aztán találkozott valakivel, aki ismerte a Don Bosco központot Mandalajban, és elvitte őt oda. A Don Bosco a Fiatalok Barátja Ifjúsági Központban menedéket, ennivalót, egészségügyi ellátást, valamint formális és nem formális oktatást kínálnak az utcagyereknek. Az akkor tizenegy éves Maung Zaw Oónak nagyon megtetszett a hely és szívesen maradt.
Harangszóra mindenki bemegy az ebédlőbe, és szed magának a folyamatosan gőzölgő cserépedényből. Mint minden nap, most is van rizs, bab és zöldség mártással. A fiúk naponta háromszor kapnak egy egyszerű, teljes értékű étkezést. Amikor még az utcán élt, alig volt mit enni. Gyakran ettek élelmiszer-hulladékot, amit a szemétben találtak.
Az iskola több négyemeletes, barátságos, türkizre festett betonépületből áll. Vannak hagyományos, sárból készült házak is. 8000 gyermek tanul az iskolában, amelyet buddhista szerzetesek működtetnek, de sok világi tanár is tanít itt. Maung Zaw Oo szerencsés, mert egy olyan osztályba jár, amelyben csak 25-en vannak. Más osztályokba 100 gyermeket is tanítanak.
Egy nagyon különleges nap Maung Zaw Oo életében
Nagyon különleges nap volt, amikor meglátogatta a teaházat, ahol dolgozott és élt kilencéves korában. A Don Bosco alkalmazottai vitték el oda. Izgatott, hogy mindenkivel találkozhat. Egy kicsit félénken és esetlenül, de nyilvánvaló, hogy mindannyian örülnek neki. Maung Zaw Oo büszkén mondja, hogy Don Boscóval él, és mit ért el. Szerette volna elmondani az anyjának is, de senki sem tudja, hol van most. Senki sincs kapcsolatban vele.
Boldog mindennapi élet a közösségben
Maung Zaw Oo már több éve él a Don Bosco Központban Mandalajban. Itt már nincs egyedül. A többi volt utcagyerekkel együtt él a létesítményben. A rendszeres napi rutin, a tanulás és a pihenés, a meditáció és az imádkozás jellemzi a mindennapi életüket. A hálóhelyet minden reggel kitakarítják. Mindent zöld fémdobozokban tárolnak, amelyek a dormitóriumban állnak. Egy ilyen doboz tartalmazza Maung minden vagyonát. Nincs neki több. Az élete szerény, de ő boldog! Boldog, hogy egy közösségben élhet. Minden tökéletesen szervezett és jól strukturált. Ha megszólal a kis csengő, a fiúk, akik közül sok a buddhista, leveszik a szandáljukat a bejárat előtt, és leülnek két sorban a padlóra. Maung Zaw Oo jelére mindenki elkezd imádkozni, lehunyt szemmel, csendesen, komolyan, egy kicsit álmosan.
Az étkezés után Maung összecsomagolja az élelmiszert és az evőeszközt, elmossa az edényt az udvaron, és a helyére teszi az ebédlőben. A zöld fémdobozból a kollégiumban, amely a személyes tárgyait tartalmazza, kihozza az iskolai egyenruhát, a zöld longyit (tradicionális burmai öltözet, végtelenített anyagból készült „szoknya”) és egy fehér inget. Óvatosan bedörzsöli az arcát thanaka pasztával, végül megigazítja a haját. Időközben kivilágosodik. Mint mindig, ma is újra forróság lesz.
Iskolai órák utcagyerekeknek Mianmarban
Maung Zaw Oo a Don Bosco Ifjúsági Központban él, onnan megy iskolába. Mivel nincsenek meg a szükséges papírjai, nem járhat állami iskolába. Most a buddhista iskolába jár az ifjúsági központ közelében. Az elején nem volt könnyű részt vennie az órákon és tanulni, de közben sok tananyagot bepótolt és a tanulás örömmé vált. Barátokat is talált itt. A kedvenc tantárgya az angol, a negyedik nyelv a palaung, a shan és a burmai után. Már szinte folyékonyan beszéli. Az iskola befejezése után idegenvezető szeretne lenni.
Nevelni családi szellemben
„Ez egy biztonságos hely a fiúk számára, ahol úgy kezeljük őket, mint családtagokat” – mondja Myo Khin atya. Patrick Zaw Tan, a projekt vezetője minden fiúval naponta találkozik, és úgy beszél velük, mint egy közeli barát.
„Igyekszünk formációban részesíteni őket az érkezésüket követő első két hétben, de ez egy nagyon nehéz folyamat, mert a legtöbb időt szabadon, az utcán töltötték és csak a játékra gondoltak” - mondja Zaw Tan. Néhány gyermek szippantott ragasztót, ami gyakori jelenség a városi szegények között, így a központ abban is segíti őket, hogy leszokjanak erről.
Az oktatás létfontosságú a fejlődéshez
A 30 fiú közül, 22 jár iskolába, és további nyolc vesz részt nem formális oktatásban. Myo Khin atya el mondta, hogy ösztönözik a fiúkat, hogy járjanak iskolába, mert egyesek a családok szegénysége miatt esnek ki a rendszerből. Ha a fiúk nem akarnak iskolába járni, akkor a nem formális oktatásban vesznek részt a központban. „Az oktatás megváltoztathatja az emberek életét, szokásaikat és attitűdjeiket” - tette hozzá.
A 15 éves fiú, aki akkor a hetedik osztályba járt, 2010-ben szökött meg a falujából Kyaukme környékéről, az északi Shan államból. Az anyja dolgozott, az apja pedig maga mellé vett egy második feleséget és elhagyta a családot. „A nagyapám vert és nem voltam elégedett otthon, így az utcára mentem, majd vonatra ültem és eljöttem Mandalajba” - meséli. A Don Bosco központban él a megnyitása óta, segít vigyázni a többi ott élő fiúra. „Megpróbálok leérettségizni és bejutni az egyetemre, mert érdekel a tanulás és jól beszélek angolul” – mondja a palaung etnikai kisebbséghez tartozó fiú.
A szegénység ördögi köre
Myo Khin atya azt mondta, hogy a szegénység a legfontosabb tényező, amely ahhoz vezet, hogy a gyerekek az utcán éljenek. „Ha nem tudunk segíteni az embereknek, hogy kimeneküljenek a szegénységből, a gyerekek továbbra is az utcákon maradnak. Tehát a kormánynak munkahelyeket kell teremteni, és biztosítani a családok alapvető szükségleteit, mint az állandó otthon”- tárja elénk a legfőbb gondokat.
Zaw Tan azt mondja, hogy a legtöbb család olyan szegény, hogy arra kényszerítik a gyerekeket, hogy dolgozzanak és pénzt keressenek, és nem ritka, hogy a szülő veri a gyerekeket, ha ezt megtagadják. „A gyerekek nem elégedettek a saját otthonukban, így elszöknek, és élnek az utcán” – teszi hozzá Zaw Tan. Elmondta, hogy vezetnek egy családegyesítő programot is, ha a gyerekek a hajlandóságot mutatnak, hogy haza menjenek, és a szülők készek elfogadni és gondozni őket.
A központot 2015-ben vették hivatalos nyilvántartásba Mandalajban, és remélik, hogy hamarosan 100 fiút tudnak majd befogadni.
http://www.bosco.link/www.ucanews.com/Szaléziak.HU
