Főoldal / Szalézi világ / Ismerjük meg Titusz Zemant!
Ismerjük meg Titusz Zemant!
2017-06-29 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Isten Szolgája Titusz Zeman, szalézi atya boldoggáavatása szeptember 30-án lesz Pozsonyban. A kommunista vallásüldözés áldozataként tizenkét évig sínylődött a börtönben, embertelen kínzásokat elszenvedve. Zeman atya tanúságtétele megtestesíti Jézus meghívását a papságra és a lelkipásztori elköteleződésre a fiatalok, különösen a fiatal szaléziak felé.
A Zeman család élete Pozsonyszőlősön (Vajnory, Szlovákia)
Titusz atya édesanyja, Ágnes, gyermekeit születésüktől fogva az Úristenbe vetett hitre, a Szűzanya tiszteletére, a család és a felebarátok szeretetére nevelte. Reggelenként az egész család együtt imádkozott térdre borulva. A vallásos lelkületet, a szeretet és összetartás légkörét édesapjuk, János is megerősítette a családban. Apósa elismeréssel mondogatta vejének: „Nálatok mindig vidámság van, ilyen az igazi családi élet!” A népes családban tíz gyermek nevelődött szeretetben, békességben. Titusz 1915. január 4-én, a család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot.
Titusz atya meghívása
1925-ben, kilenc éves korában a kis Titusz súlyosan megbetegedett, így nem vehetett részt a sasvári Hétfájdalmú Szűzanya tiszteletére rendezett gyalogos búcsújáráson. Szomorúan feküdt ágyában és imádkozott. Amikor a búcsújárók a zarándoklat negyednapján hazatértek, kérésére az édesapja kivitte őt az utcára, hogy a zarándokok által ő is teljes búcsúban részesülhessen. Édesapja takarókba bugyolálva, a karjára fektetve vitte ki kisfiát. Amikor a távolban megpillantották a templomi zászlókat, így szólt a fiú: „Már bemehetünk, apa, láttam, amit látni akartam.” Édesapja rögtön vissza is vitte őt az ágyba, és ezek után a kis Titusz csodálatos módon meggyógyult. Felépülése után bejelentést tett édesanyjának: „Pap szeretnék lenni. A Szűzanya meghallgatta a zarándokok gyógyulásomért mondott könyörgéseit. A sasvári szaléziak közé szeretnék tartozni.”
12 éves korától Sasváron
1927 tavaszán a tizenkét esztendős Titusz nagynénjével Sasvárra ment, hogy a szalézi rendben végezhesse tanulmányait. Az ottani elöljáró – fiatal korára utalva – le akarta beszélni szándékáról, figyelmeztetve a fiút arra, hogy távol lesz a családjától és hiányozni fog neki az édesanyja. Titusz azonban kijelentette, a sasvári Mennyei Szűzanya oltalma alatt nem érzi majd magát egyedül. A garamszentbenedeki noviciátus idején megismerkedett a szalézi lelkülettel, gyakorolta magát erkölcsiekben és alázatosan készülődött a szerzetesi életre. 1932. augusztus 6-án pecsételte meg először lelki gyarapodását és a szalézi rendbe való felvételét, amikor letette első szerzetesi fogadalmát. Később egyéb szalézi házakban is tanult és formálódott. Elöljárói észrevették tehetségét és buzgóságát, ezért Rómába, majd a Torino melleti Chieribe küldték tanulmányai folytatására. Rómában aztán egészen az Úrnak ajánlotta az életét, és 1938. március 7-én örök fogadalmattett. 1940. június 2-án Torinóban Krisztus papjává szentelték. Egyénisége, szerzetesi és papi hivatása a földijeinek is nagy örömet okozott, akik Pozsonyszőlősön 1940. augusztus 4-én zászlóikon a következő felirattal fogadták: „Áldott, aki az Úr nevében jön.“
Buzgó szolgálat az Úrban
Az újmisés Zeman Titusz lelkipásztori munkáját a pozsonyi Miletič utcai szalézi rendházban kezdte meg, ahol kápláni tevékenységét a fiatalok nevelése töltötte ki. Neveltjei máig „második apaként” őrzik emlékezetükben, aki egyszerre jelentette számukra a támaszt nyújtó lelkiatyát, illetve a mindig vidámságot sugárzó színjátszó kör és énekkar vezetőjét. Mély lelkiségével és kitörő életkedvével mindenhová a derű és bizakodás lelkületét hozta.
Lelkipásztori tevékenységének második állomását a Nagyszombati Püspöki Gimnázium képezte, ahol a kémiatanítás mellett szintén a fiatalok nevelésének szentelte mindennapjait. Diákjai istenfélő szaléziként és nagy tudású tanárként gondolnak vissza rá, aki mindig megértő volt a fiatalokkal szemben.
Titusz atya nem félt
A nehézségek a nagyszombati gimnáziumban kezdődtek. 1946-ban, az Iskolaügyi Minisztérium döntése értelmében, államosították a Nagyszombati Püspöki Gimnáziumot, és az élére új, egyházellenes igazgatót neveztek ki. Az új vezető megtiltotta a diákoknak a kereszt viselését, sőt még az osztályokból is eltávolíttatta a feszületeket. Titusz atya egy kollégája és diákja segítségével még aznap éjjel visszahelyezte valamennyi osztályba a feszületeket, mivel úgy gondolta, az iskola hitet és szeretetet sugárzó szellemiségének ezek elengedhetetlen tartozékai. Az új igazgató azonnali hatállyal elbocsátotta őt. Az Egyház üldözése egyre fokozódott. 1950. április 14-ére virradóra, az ún. „barbár éjszakán“ a kolostorokból és rendházakból gyűjtőtáborokba hurcolták a szerzeteseket. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szalézi papnövendékek itthon nem folytathatják tanulmányaikat. Titusz atya elhatározta, hogy kis csoportokban titokban Torinóba juttatja a szalézi kispapokat, hogy ott befejezhessék tanulmányaikat és felszenteljék őket. Két csoportot sikerült külföldre segítenie, akik a papság szentségét felvéve áldásos tevékenységet folytattak misszióik során, külföldön és idehaza is. Az illegális határátkelések során Titusz atya kockára tette életét és szabadságát, ám az Egyház és felebarátai iránt érzett szeretete és a fiatalok szalézi hivatásának támogatása mindennél fontosabb volt számára. Az első csoport kísérése során találkozott a torinói tartományfőnökkel, Pietro Ricaldone atyával, aki támogatta Titusz atya ilyen jellegű, a szalézi hivatás megmentésére irányuló tevékenységét. Titusz atya minden szöktetést a Szűzanya oltalma alá helyezett, és a résztvevőket indulás előtt a bűnbánat szentségében részesítette, hogy útjuk során kegyelmi állapotban legyenek.
A sikertelen határátlépés
A harmadik út sikertelenül végződött, a megáradt Morva folyó és az átázott terep lehetetlenné tette az átkelést. A visszaút során azonban elfogták és fogságba vetették őket. Kegyetlen kihallgatások és embertelen kínzások vártak rájuk. A hosszan tartó vizsgálati fogság után 1952. február 22-én Titusz atyát 25 év feltétel nélküli szabadságvesztésre ítélték.
Üldözőinek megbocsátott és alázatosan szenvedett
Titusz atya Lipótvárott, Illaván, a morvaországi Mírovban, Jáchymovban és Valdicén töltött börtönbüntetését a megbocsátás és az alázatos szenvedés jegyében töltötte. Sohasem mondott rosszat azokról, akik bántalmazták; alázattal, hittel és keresztény reménységgel fogadta kegyelmi kérelmeinek folyamatos visszautasítását is. Amikor később kérdezgették, hogyan volt képes ennyi megpróbáltatást elviselni, rámutatott a töviskoszorús, megkorbácsolt Megváltó képére, és azt monda: „Ő adott nekem erőt“. Az erőszakos kihallgatások, kínzások és megaláztatások azonban erősen megtörték egészségét.
A börtönben is teljesítette küldetését
A börtönben töltött évek alatt Titusz atya nemcsak megbocsátott üldözőinek és alázattal tűrte a szenvedést, hanem igyekezett lelkipásztori tevékenységet is folytatni. Amikor csak lehetett, Isten Igéjét magyarázta rabtársainak, és a bűnbánat szentségében részesítette őket. Néhányukat meg is keresztelte, és titokban szentmisét mutatott be, hogy rabtársai magukhoz vehessék az Oltáriszentséget.
A fogsággal járó kényszermunkát 175 %-ra teljesítette, hogy segítsen a szinte halálra kínzott társain.
Feltételesen szabadlábon
1964. március 10-én Valdicéből feltételesen szabadlábra helyezték, ekkor azonban már nagyon rossz egészségi állapotban volt. István öccse hazavitte őt Pozsonyszőlősre. Ezután testvérénél élt: szabadlábon, mégsem szabadon, hiszen nem mutathatott be nyilvános szentmisét és raktárosként kellett dolgoznia. Ám annak ellenére, hogy bizonytalanság és félelem vette körül, ő mégis szentmiséket mutatott be és kapcsolatban állt az emberekkel, hogy mindenben a segítségükre lehessen. Csak 1968-ban kapta meg az engedélyt a szentmise nyilvános bemutatására és a szentségek kiszolgáltatására. Amikor 1968. augusztusában a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, nagyon megijedt, hogy ismét vissza kell térnie a fogságba. Több szívinfarktus átvészelése után azonban elérkezett az idő, hogy földi szenvedései véget érjenek, és hű szolgaként visszatérjen Atyja házába. 1969. január 8-án, 54 évesen, a börtön sanyargatásai és testi-lelki megpróbáltatásainak következtében, örök nyugodalomra tért.
Szaléziak.HU
