„Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy reggeltől estig körbejárjak, előadásokat tartsak a közönségnek, meglátogassam a támogatókat; bizonyos napokon nagyon rosszul vagyok a fáradtságtól és a gyengeségtől, de ha rátok gondolok, ez az erőfeszítés megéri.”
„Távol a szemtől, távol a szívtől…” – énekelte Sergio Endrigo, az ismert énekes-dalszerző fél évszázaddal ezelőtt, aki a láthatatlan személlyel való kapcsolat meggyengülését siratta, akinek az élete már nem a szemünk előtt bontakozik ki. Ez egyfajta mindennapi élmény mindannyiunk számára. De semmi sem áll távolabb az igazságtól, ha Don Boscóról és fiataljairól van szó; sőt, úgy tűnik, minél távolabb voltak tőle, ő annál közelebb került hozzájuk. Ebből kínálunk egy kis ízelítőt, amelyet utolsó éveinek több száz leveléből gyűjtöttünk össze.
1886. február 5-én ezt írta Don Carlo Peretto fiatal misszionárius papnak, a brazíliai Niteroiban található ház „prefektusának”: „Ha húsz évvel fiatalabb lennék, milyen gyorsan véget érne az amerikai út! De ha mindenre van is orvosság, az elmúló évekre nincs: tehát türelem. De ne gondold, hogy olyan messze vagy, hogy bizonyos időpontokban nem lehetek veled. És amikor leszáll az este, és néhány pillanatra megpihenek a félhomályban, egyenként végignézek mindannyiótokon, lélekben látlak titeket, mintha hallanám a hangotokat, meghatódom, és imádkozom értetek, ó! Olyan szeretettel, olyan buzgalommal! És aztán megáldalak titeket, mintha mindannyian előttem állnátok... Mintha az indulás napján lennétek! Azokban a pillanatokban a hatalmas óceán, amely elválaszt minket, nem több egy csepp víznél; Brazília, Patagónia, Buenos Aires, Montevideo nem több, mint egy lépésnyire van a székemtől.”
Megható. Éjszaka Don Bosco arról álmodott, hogy „szeretett fiai” szétszóródtak a „világvége” sivár, fagyos sztyeppéin, civilizálják és evangelizálják a vad törzseket... De nappal, talán naplemente felé, abban az „órában, amely megváltoztatja a vágyat és meglágyítja a tengerészek szívét”, ahogy az isteni költő mondaná, látta őket közvetlenül, cselekvés közben, szinte mintha ott lettek volna előtte. A tér és idő határait átlépő szeretet ereje! Ki tudja, mit adott volna Don Bosco, hogy misszionárius fiai mellett lehessen! De soha nem volt rá lehetősége.
Az Alpokon túl
Egy újabb lehetőség. Franciaországon átutazva, és 1885. április 20-án megérkezve Toulonba, Don Bosco tollat, papírt és tintatartót vett, és ezekkel a szavakkal szólt fiaihoz Valdoccóban: „Kedves gyermekeim, Franciaországban jártam, és kitalálhatjátok, miért. Ti pusztítjátok a kenyereket, és ha én nem keresnék „conquibust” (fizetésre szolgáló pénz), a pék azt kiabálná, hogy nincs több liszt, és nincs mit a sütőbe tennie. Rossi, a szakács, a haját tépné, és azt kiabálná, hogy nem tudja, mit tegyen a fazékba. Mivel a szakácsnak és a péknek igaza van, és nektek még náluk is inkább igazatok van, szerencsét kellett próbálnoem, hogy drága gyermekeimnek semmiben se legyen hiányuk.”
Ez talán csupán elegáns és könnyen érthető módnak tűnhet a helyzetet és az említett személyeket jól ismerő címzettek számára, de érdemes megjegyezni, hogy Don Bosco, aki akkoriban Franciaországon utazott keresztül, már csak árnyéka volt önmagának, gyakorlatilag kimerült ember, a használattól elnyűtt öltöny, „élő csoda”, ahogy egy francia orvos meghatározta. Ő maga is bevallja ezt a levél folytatásában: „Igaz, hogy sok erőfeszítésembe kerül körbejárni, reggeltől estig audienciákat adni; jótevőket látogatni; némely napokon nagyon rosszul éreztem magam a fáradtságtól és a gyengeségtől: de ha rátok gondolok, az megédesíti ezt az erőfeszítést. Mert mindig az oratóriumra gondolok; és különösen este, amikor egy kis nyugalmam van, sorra veszem az elöljárókat és a fiatalokat, beszélgetek róluk a hozzám közel állókkal, és állandóan imádkozom értük. És ti is gondoltok rám, imádkoztok értem? Ó, igen, minden bizonnyal, mert az igazgatótok írt nekem, akinek a levelei a ház híreivel nagy örömet okoztak nekem.”
Don Bosco mindig kapcsolatban áll fiataljaival; mindent tudni akar róluk; nem tud nélkülük élni. Szereti őket, gondol rájuk, álmodik róluk, és megosztja velük azokat a lelki és anyagi kegyelmeket, amelyekkel a Szűzanya megnyitja a francia jótevők szívét és pénztárcáját: „Hamarosan elkezdődik a május hónap, és szeretném, ha különleges módon szentelnétek meg a Mária, a Keresztények Segítsége tiszteletére. Ha csak tudnátok, mennyi kegyelmet adott a Szűzanya az elmúlt napokban az oratórium jó gyermekeinek! A Szűzanya valóban megérdemli, hogy hálátok jelét adjátok neki.”
És mivel a fiatalokkal konkrétnak kell lenni, Don Bosco a lényegre tér: „Ezért egy kis ígéretet javaslok nektek, amit a hónap folyamán tehettek, és azt szeretném, ha hűségesen betartanátok. Az ígéret a következő: Mária tiszteletére mindannyian tegyünk erőfeszítéseket arra, hogy távol tartsuk lelkünktől a halálos bűnt azáltal, hogy kerüljük a bűnös alkalmakat és gyakran járulunk a szentségekhez. Tavaly kolera volt Olaszországban, de a jövőben talán még rosszabb lesz. Ezért szükségünk van Szűzanyára, hogy palástját ránk terítse.”
Persze, ígér valami jót is: „Remélem, hamarosan újra közöttetek lehetek, és ajánlom az igazgató úrnak, hogy gondoskodjon róla, hogy aznap mindannyian boldogok legyünk a refektóriumban. Szeretitek a boldogságot, ugye? És én is szeretem, és azt kívánom és imádkozom, hogy az Úr egy napon megadja mindnyájatoknak és megadja nekem azt az örök örömöt, amelyet azoknak készített, akik szeretik őt.”
Betartott ígéret
Negyven évvel később, 1885. április 12-én Marseille-ből ezt írta korábbi barátjának és az akkori torinói tanulmányi igazgatónak, Don Giovanni Battista Francesiának: „Mondjátok meg kedves fiataljainknak és rendtársainknak, hogy értük dolgozom, és az utolsó leheletemig dolgozni is fogok, és imádkozzanak értem, legyenek jók, és kerüljék a bűnt, hogy mindannyian örökre üdvözülhessünk. Mindannyian. Que Dieu nous bénisse et que la Sainte Vierge nos protège (Isten áldjon meg minket, és a Szent Szűz oltalmazzon minket).” A vándor zarándok és koldus, Don Bosco, szó szerint kimerült volt, így fel sem fogta, hogy rövid üzenetét franciául fejezte be.
P. Natale CERRATO SDB
donbosco.press/Szaléziak.HU
