„A betegség emberi tapasztalatunk részét képezi. De embertelenné válhat, ha elszigetelten és elhagyatottan kell megélni, ha nem kíséri gondoskodás és együttérzés…” kezdi Ferenc pápa a betegek 31. világnapjára kiadott üzenetét.
Bár a szalézi lelkiség és karizma elsősorban a fiatalok felé fordul, mégsem határolhatja el magát a betegektől, akik az élet minden szakaszában jelen vannak. A szalézi szentség több tagjában is megnyilvánul a betegek megszentelő jelenléte.
Elsőnek talán éppen Don Boscóra figyelhetünk, aki élete során számos alkalommal gyógyított betegeket, sőt, haldoklókat is, életének utolsó éveiben pedig alázatosan elfogadta testének legyengülését, egészségi állapotának romlását, és még utolsó napjaiban is volt ereje tréfára fordítani komoly állapotát és vigasztani azokat, akik körülötte voltak. Mikor már nemigen tudott beszélni, olykor tréfásan megkérdezte látogatóitól:
- Meg tudná mondani, hol van a közelben fújtató-gyár?
- Főtisztelendőséged talán orgonát vagy harmóniumot akar javíttatni?
- Igen – válaszolta Don Bosco -, a gyomromnak az orgonája mondja fel lassacskán a szolgálatot; meg aztán itt a mellemben kellene a fújtatót kicserélni.
„Gondozzátok különös szeretettel a betegeket, gyermekeket, az öregeket; kiérdemlitek Isten áldását és az emberek jóindulatát” – mondta az Útravalóban a hithirdetőknek (SPS 122).
Néhány példa
Most csak néhány példát említünk, bár többet is találunk a Szalézi Család szentség felé tartó tagjai között.
A Szalézi Család gyöngyszemének nevezik Boldog Alexandrina Maria da Costa szalézi munkatársat, aki rövid életének legnagyobb részét ágyhoz kötötten töltötte. Az első években még szüntelenül kérte az Úrtól - a Szűzanya közbenjárásával - a gyógyulás kegyelmét, megfogadva, hogy ha meggyógyul, misszionárius lesz. De amikor felismerte, hogy a szenvedés a hivatása, azonnal elfogadta ezt. Mindig azt mondta: “A Szűzanya nagyobb kegyelemben részesített. Először elfogadtam, majd a teljesen belenyugodtam Isten akaratába és végül vágyakoztam a szenvedésre.” Szenvedései ellenére nem szünt meg érdeklődni a világi dolgok iránt és gondoskodott a szegényekről, amennyire tudott, az egyházközsége lelki épüléséről és számtalan emberről, akik felkeresték. Triduumokat, negyven órás áhítatokat és nagyböjti imaalkalmakat támogatott az egyházközségben. Különösen sok ember kereste fel életének utolsó éveiben, egész távolról is, megérintve szentsége hírétől, és sokan megtértek a tanácsai nyomán.
Isten Szolgája Antonio – Nino Baglieri sorsa hasonló, miután kőművestanoncként leesett az állványzatról, két évet töltött különböző kórházakban a gyógyulást keresve, míg végül kimondták, hogy a nyakától lefelé visszafordíthatatlanul megbénult, a fején kívül nem mozog semmilyen testrésze. Életének ebben az első időszakában a fizikai gyógyulás reményébe kapaszkodott, de egy teljesen váratlan válaszra talált: ismét megtalálta Istent. Bár a teste nem gyógyult meg, de Igent mondott az Úrnak, felvette keresztjét és felajánlotta neki szenvedéseit. Ettől kezdve az öröm és a remény forrása lett mindenki számára, aki találkozott vele. „A testem gyógyulását akartam, és helyette az Úr egy nagyobb örömben részesített: a lelki gyógyulás kegyelmében.” Olvasni kezdte a Bibliát és a szentek életét, segített a szomszéd gyerekeknek megoldani a házi feladataikat, megtanult szájjal írni. Leírta emlékiratait, levelezést folytatott, telefonon tartotta a kapcsolatot az emberekkel a világ minden részéről. A betegeket meggyőzték és megnyugtatták szavai, örömmel és reménnyel teli tanúságtételei. Szavai sokak szívéhez eljutottak. Telefonon és levélben keresték, de számos látogatója is akadt. Szülővárosában sok barátja volt, fiatal és öreg egyaránt. Ezek az emberek Ninóból merítettek lelki nyugalmat.
És végül, de nem utolsósorban nem hagyhatjuk ki a legújabb szalézi szentet, Szent Artemide Zatti testvért, aki életét a betegeknek szentelve élte meg a szalézi hivatást. Ápolóként „teljes munkaidőben” éle a jó szamaritánus életét: az éjjel-nappal tartott vizitek a kórházban és a szegények házaiban egy biciklin, hamar elválaszthatatlan része lett Viedma városának. Megélte az Istennek való teljes önátadást és a jó szolgálatának szentelte minden erejét. Artemide Zatti, szalézi segítőtestvér valóban egy „jó szamaritánus” volt, a szó don boscói értelmében „Isten szeretetének jele és hordozója”: mindenkit szeretett és meg tudta szerettetni magát mindenkivel, épp, ahogy Don Bosco akarta.
„Testvéreim, a betegségre soha nem vagyunk felkészülve – írja Ferenc pápa -; és gyakran nem vagyunk felkészülve arra sem, hogy beismerjük életkorunk előrehaladását. Félünk a sebezhetőségtől, és a mindent átjáró piaci kultúra arra késztet, hogy letagadjuk azt. A törékenység számára nincs hely. Így, ha bajok, csapások érnek bennünket, a padlóra küldenek. Ilyenkor előfordulhat, hogy mások elhagynak bennünket, vagy mi érezzük úgy, hogy el kell távolodnunk tőlük, hogy ne jelentsünk terhet számukra.”
Majd így folytatja: „Mindannyian törékenyek és sebezhetőek vagyunk; mindannyiunknak szüksége van arra az együttérző figyelemre, amely tudja, hogyan kell megállni, közellépni, gyógyítani és felemelni. A betegek élethelyzete ezért olyan felhívás, amely megtöri a közömbösséget és lelassítja azok lépteit, akik továbbmennének, mintha nem is lennének testvéreik.
A betegek világnapja valójában nemcsak imára és a szenvedőkhöz való odafordulásra hív, hanem arra is, hogy Isten népe, az egészségügyi intézményrendszer és a civil társadalom nyitottá váljon egy új, közös együtthaladásra.”
Szaléziak.HU
