Főoldal / Aktuális / "Áldott légy Uram testvérünkért a halálért" - Pierluigi Cameroni atya a halálról
"Áldott légy Uram testvérünkért a halálért" - Pierluigi Cameroni atya a halálról
2022-11-02 Szerda | #Aktuális | ARCHIVÁLT
November 2-án, az ősz szívében meghívást kapunk arra, hogy megünnepeljük a halottak emlékét. A fák lehullatják leveleiket, leszállnak a hajnali ködök, rövidülnek a nappalok, a nap korábban nyugszik le. Mégis, vannak olyan földdarabok, a temetők, amelyek virágokkal borított tavaszi réteknek tűnnek, amelyeket égő gyertyák fénye világít meg, és amelyeken sokan látogatják meg elhunyt szeretteiket. Egy ünnepnap, amely arra hív bennünket, hogy legalább évente egyszer elgondolkodjunk születésünk és halálunk értelmén, és megemlékezzünk azokról a szeretteinkről, akik az örök életbe távoztak. A halál sok szerető szívet szétszakít, sok érzést elszakít, intenzív kapcsolatokat visz el, sok fájdalmat okoz. Ezzel a forgatókönyvvel szemben a hit nagy vigasztalásra és reményre ad okot. E nap emlékére közöljük Pierluigi Cameroni atya, a szalézi rend és a Szalézi Család szenttéavatási ügyeinek főposztulátora elmélkedését.
„Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért, Akitől élő ember el nem futhat. Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak! És boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak. A másik halál nem fog fájni azoknak.” (Sík Sándor ford.)
A halál valóságáról szeretnénk elmélkedni a Naphimnusz című verssel kezdve, amelyet Assisi Ferenc 1226 körül írt, más néven a Naptestvér éneke, latinul Canticum vagy Laudes Creaturarum.
A Naphimnusz Istennek, munkájának, magának az életnek a dicsérete. Az ének azzal zárul, hogy magát a halált, mint az ember testvérét énekli meg.
Senki sem kerülheti el, de valójában ez is pozitív és jóindulatú, mert egybeesik a megszabadulással a földi élettől.
Létfontosságú, hogy elgondolkodjunk a halál valóságán, ahogyan az az emberi tapasztalatban megjelenik, hogy levonjuk a tanulságokat a jó élethez.
Ha a halálról mint "testvérről" beszélünk, az megdöbbentő és meghökkentő lehet, tekintve hogy az emberi lélekben ez a téma általában félelmet kelt, és társadalmunk hajlamos nem beszélni róla, messzire kiszorítani az emberek életéből, kiűzni, eltávolítva minden drámát és kérdést, ami átjárja.
De a halál „testvér”, mert mindenki életében otthon van, olyan valóság, amely már születésünk napján megpillantható.
Az elmúlt években a halál erőszakkal lépett be oly sok férfi és nő, idős ember és gyermek, nép és nemzet életébe a világjárvány drámai tapasztalatain keresztül, amely oly sok emberéletet követelt a világ minden részén, és oly sok ember halt meg magányosan, gyakran elhagyatva, valamint a háborúk - különösen az ukrajnai háború - halottaival, az erőszak és a pusztítás következményeivel együtt.
A halál élménye mindenki életét megérinti egy szeretett személy, egy barát elvesztése révén; néha olyan, mint egy kardcsapás, amely mély sebeket ejt és vérzik a lélek. A világjárvány, mint globális tapasztalat arra emlékeztet bennünket, hogy a halál olyan valóság, „amely elől egyetlen élő ember sem menekülhet”, és milyen kevéssé függ az embertől, hogy a hiten kívül megtervezze és eldöntse saját jövőjét.
Az éves megemlékezés az elhunytakról jó alkalom arra, hogy megálljunk e valóság felett, hogy elgondolkodjunk és megkérdőjelezzük önmagunkat.
Elmenni a temetőbe, lámpát gyújtani, virágot hozni, imádkozni nem lehet csak szokás, hanem meghívássá válhat az élet értelmének megértésére.
Szaléziként szeretnék megosztani egy kedves gyakorlatot, amely a mi nevelési hagyományunkban is fontos, és amelyet Don Bosco beleoltott a gyermekeibe és a szaléziakba, és amely, ha változó formában is, de ma is érvényes lehet ránk nézve. Ez a „jó halál gyakorlata”, valójában egy havi lelkigyakorlat, amely során a gyerekeket arra hívták meg, hogy gondolkodjanak a halálról, mint olyan valóságról, amelyre fel kell készülni, hogy "jó" legyen, vagyis a kegyelem idejévé és órájává váljon, tudván, hogy a halál döntő óra mindenki életében, hiszen ez az a pillanat, amikor megnyílunk az örökkévalóság felé.
Don Bosco így szólt a fiúkhoz: „Egész életünknek, kedves fiatalok, egy jó halálra való felkészülésnek kell lennie.
Ennek a nagyon fontos célnak az eléréséhez nagyon hasznos, ha gyakoroljuk az úgynevezett „Jó halál gyakorlatát”, amely abból áll, hogy minden hónap egy napján úgy intézzük minden lelki és fizikai ügyünket, mintha nem sokkal ezután valóban meghalnánk.
A megvalósítás gyakorlati módja a következő:
- jelöljük ki erre a hónap egy napját (minden hónap utolsó napját);
- a nap végén vagy az előző nap estéjén gondolkodjunk el a halálról, amely talán közel van, és akár hirtelen is bekövetkezhet;
- gondolkodjunk el azon, hogyan telt el az előző hónap, különösen ha van valami, ami nyugtalanítja a lelkiismeretünket és a lelkünket amiatt, hogy milyen sors várna ránk, ha Isten ítélőszéke elé kellene állnunk;
- másnap gyónjunk és áldozzunk úgy, mintha valóban a halál küszöbén állnánk.
Érdekes, hogy a szent nevelő minden ember életének ezt a végső pillanatát úgy értékeli, hogy egy világítótorony legyen, amelynek meg kell világítania az élet mai napját, a jelen pillanat döntéseit.
Az életet a halál szemszögéből szemlélni rendkívüli segítséget nyújt a jó élethez. Érdekes, hogy az Üdvözlégy Mariában arra kérjük a Szent Szüzet, hogy járjon közben értünk két konkrét pillanatban: „most és halálunk óráján”, mintha azt mondanánk, hogy a halál órája attól függ, hogyan éljük meg a jelen pillanatot. Jól meghalni azt jelenti, hogy megtanulunk jól élni.
Egy szalézi atya, Giuseppe Quadrio (1921-1963), ma tiszteletreméltó, vallomásával zárom, aki Don Bosco iskolájában a kegyelem idejévé tette tanítóhivatalát, betegségét és fiatalon bekövetkezett halálát.
A hit embere: Don Quadrio a halál arcába nézett, megvilágítva azt a Feltámadott Úr húsvéti eseményének fényével.
Utolsó levelei között (amelyek posztumusz jelentek meg a "Meridiano 12" című havi folyóiratban) szerepel az a válasz, amelyet egy hölgynek írt, aki azt mondta, hogy a halál gondolata nyomasztja: "A hit szelíd fénnyel világítja meg a halált.
Egy keresztény számára a halál nem a vég, hanem a kezdet; a valódi élet kezdete. Ez az az ajtó, amely az örökkévalóságba vezet. Olyan ez, mint amikor a koncentrációs tábor szögesdrótja mögött felhangzik a várva várt bejelentés: hazatérsz.
Meghalni annyi, mint kinyitni a ház ajtaját, és azt mondani: Atyám, itt vagyok, megérkeztem! Igen, ez egy ugrás a sötétbe, de azzal a bizonyossággal, hogy a mennyei Atya karjaiba zuhanunk.”
Don Pierluigi Cameroni
A halottakról való megemlékezésnek valóban segítenie kell abban, hogy ápoljuk halottaink szeretetteljes emlékét, de mindenekelőtt abban, hogy az életet és az élőket még intenzívebben szeressük.
Elgondolkodni az elpazarolt lehetőségeken, meg nem élt kapcsolatokon, mindennapi zavart lépéseink csendjén.
És talán nem véletlen, hogy csak akkor válunk érzékenyebbé önmagunk és mások iránt, amikor az élet az arcunkba tolja a halált.
Nadia Clementi
www.ladigetto.it/Szaléziak.HU
