Az első szalézi misszionárius „a munka vértanúja”
2025-04-24 Csütörtök | #Aktuális
misszionárius • vértanú •
A szalézi rend a missziós földeken „megcsinálta a szerencséjét” a Baccino atya lelki mélységével rendelkező embereknek köszönhetően, akik több ezer közül az elsők voltak, akik hozzá hasonlóan nem kímélve magukat „lelkeket kerestek” távol az otthonuktól. Történetüket többnyire csak Isten ismeri.
Az első expedíció 150. évfordulóját ünnepelve nem feledkezhetünk meg az első misszionárius alakjáról, aki azért halt meg, mert Don Bosco első, a misszionáriusokhoz intézett intelmét: „Keressétek a lelkeket, ne a pénzt, ne a kitüntetést, ne a méltóságot”- szó szerint értelmezte.
Valójában Don Baccino, aki 1843-ban született Savona körzetében, késői hivatás, 1869 óta szalézi és 1874 óta pap, amint Buenos Airesbe érkezett, az Iglesia de los Italianoshoz került, és néhány hónap alatt felemésztette a lelkipásztori tevékenység, ami prédikálásból, katekizálásból, gyóntatásból, nappali és esti iskolákból, fiatalok fogadásából, családlátogatásból állt. Don Cagliero azt írta, hogy négy helyett dolgozik, hogy nem érti, hogyan tud ennyi mindent csinálni, hogy minden tekintetben igazi „jó pásztor” a Buenos Aires-i olaszok számára.
– Ha nem küldesz ide hamarosan segítséget, minden bizonnyal belepusztulunk.
Három hónappal később Don Baccino megerősítette nagyszerű munkáját: „Minden órában katekizmust kell tanítanom idősebb fiataloknak, akik vagy azért akarnak áldozni, hogy megházasodjanak, vagy valami másért. Jönnek a 25 év feletti nők, hogy négyszemközt oktassam őket… számtalan fiatal van, akik már a húszas éveikben járnak, és még mindig nem tudják, hogy keresztények. Legtöbbjük olasz, és egy távoli, akár 10 vagy több mérföldre [50 km] levő táborból jönnek, hogy meghallgassák a prédikációt, és közben a fiatalok Buenos Airesben maradnak, hogy oktassam őket… Ezeknek az embereknek azt mondom, hogy nincs egy meghatározott időpont, hanem akkor tanítok, amikor jönnek.”
Amikor Don Bosco 1876. április 3-án írt neki, hogy pihenjen egy kicsit egészsége megőrzése érdekében, megnyugtatta, de megújította korábbi kérését: „Hála Istennek, amióta eljöttem onnan, tökéletes egészségnek örvendek. Erre azért volt szükség, mert hajlamos vagyok (szép spanyol kifejezéssel) elfoglalni magam. Atyám, ha nem küldesz hamarosan segítséget, biztosan belepusztulunk , mert lehetetlen ennyit tenni, amíg kevesen vagyunk... Négy hónapja vagyok itt, és még mindig nem ismerem Buenos Airest”.
Természetesen, mint a közösség egyedüli főállású felelősként órákat töltött a gyóntatószékben, amikor nem volt elfoglalva a katekézis tanításával, a spanyol prédikációk előkészítésével, a nyelven, amit alig beszélt, a betegek látogatásával....
1876 májusának közepén szomorúan vallotta be novíciusmesterének, Don Barberisnek: „Már nem imádkozom, nem tudok elmélkedni, csak az étkezésre kell keresnem egy üres órát, mert ha megtehetném, hogy ne egyek, nem vesztegetném rá az időt. Nem tudom, mivel töltöm a hátralévő időmet, csak azt tudom, hogy reggel korán kelek és este tízkor vagy később megyek aludni... Az egészségem olyan, mint a vas... Ha tudnád! Vasárnap délutánig gyóntatok, utána áldoztatok... a 20, 30 és 60 mérföldre lévő messzi helyekről jönnek, és este sem mennének el, ha előbb nem járulhatnának a szentségekhez... Három órakor felmegyek a szószékre... Nem tudom, mit mondok, csak azt tudom, hogy a templom tele van, lélegzetvisszafojtva hallgatnak; akik később jönnek, meg kell elégedniük azzal, hogy kint állnak és hallgatják, amennyire hallani tudják… Amíg tehetem, folytatom, aztán majd mások csinálják…”
De hogyan mondhatott volna Don Baccino nemet az olasz telepeseknek, akik talán hat órát utaztak lóháton és négy órát vonattal?
Don Scavini hozzátette, hogy sok fiatal felnőtt minden este eljött a rózsafüzért imádkozni, hogy utána időt tölthessen vele, hiszen mindenkihez volt egy jó szava, és tudta, hogyan kell őket magához édesgetni, és a szentségekhez vonzani. És hozzátette, hogy amikor kilépett a házból, a környéken lévő összes gyerek mind köréje sereglettek: volt, aki ugrált, volt, aki futott, volt, aki kiabált, és volt, aki tapsolt. És mindenkinek talált egy jó szót és egy simogatást, még ha százan is voltak.
Hát nem olyan, mint az első Don Bosco, akit Torinó környékén fiúk vettek körül, vagy a másik Don Bosco, amikor lement Valdocco udvarára?
Az utolsó levél
1877. április 20-án Don Baccino megírta Don Boscónak az utolsó levelét, ami a küldetés iránti elkötelezettség és az alapító iránti szeretet megrendítő tanúsága: „A mi templomunk továbbra is nagyon népszerű. Mondhatjuk, hogy minden olasz… úgy jön ide, mint a vízözön… Ez az, amit keresünk, ami munkát ad nekünk. Amikor megérkeztünk, azt mondtuk nekik, hogy azért jöttünk, hogy dolgozzunk és jót tegyünk nekik. Deo gratias… Boldog vagyok, hogy Amerikába jöttem, békében élek, dolgozom, teszem, amit tudok, de tudatlan vagyok. Nálam tapasztaltabb embereknek kellene idejönniük. Már csak egy vágyam maradt ezen a földön, mégpedig az, hogy szeretném még egyszer látni szeretett Don Bosco atyámat. Vajon remélhetem-e ezt ezen a világon? Legalább imádkozzunk, hogy a másvilágon találkozzunk. Kérem, küldje el nekem néhány feljegyzését, azokból az atyaiakból!... Legyen ez is egy jókívánság névnapján, ha már nem tudok Önnek írni. És tudja meg, hogy bár messze vagyok, nincs senki, aki felülmúlna engem az ön iránt érzett szeretetben /Alázatos fia Sac. Baccino G. B.”.
A szalézi rend, a Szalézi Család, ha a missziós földeken „megcsinálta a szerencséjét”, az a Don Baccino lelki mélységű férfiaknak köszönhető, akik ezrek közül az elsők voltak, akik hozzá hasonlóan nem kímélték magukat, hogy „lelkeket keressenek” távol az otthonuktól. Történetüket többnyire csak Isten ismeri.
Francesco Motto - bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
