Főoldal / Szalézi világ / Belgium – Nathan Verboomen, aki mindig magával viszi Don Boscót a pályára
Belgium – Nathan Verboomen, aki mindig magával viszi Don Boscót a pályára
2023-02-17 Péntek | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Tim Bex exkluzív interjút készített Nathan Verboomennel, a világ egyik legjobban jegyzett FIFA játékvezetőjével, Don Bosco szenvedélyes fiával a Don Bosco Magazine számára, amelyben bepillantást enged diák-, majd tanári múltjába, mozgalmas játékvezetői életébe és természetesen: Don Boscóhoz fűződő kapcsolatába. Továbbra is a szívéhez közel tartja Don Boscót mindenben, amit csinál.
Ön nemcsak a Don Bosco Haacht diákja volt, hanem tíz évig tanított is?
Úgy van. Gyerekként logikus lépés volt, hogy a Don Bosco Haachtba mentem. Az unokatestvéreim a Don Boscóban voltak, a bátyám követte őket, és így természetes volt, hogy én is ezt tegyem. Én azonban csak a középiskola harmadik osztályáig jártam oda. Utána szerettem volna tanfolyamot váltani, és nem volt ez az irány a Haachtban. Így hát egy másik iskolába mentem. A döntést még mindig bánom.
Miért mondod, hogy megbántad ezt a döntést?
Mindig is hiányzott a Don Bosco. Abban a másik iskolában – nem fogom megemlíteni a nevet – semmit nem engedtek. Játékidőben mozdulatlanul kellett állni egy beton játszótéren, és ennyi. A Don Boscóban lehetett sportolni, játszani és száguldozni. Diákként még a focipályák körül is segítettem bokrot ültetni. Emellett voltak iskola utáni sportok, terepfutás, hegyi tábor… Szóval hiányzott Don Bosco. Igazából nem számítottam erre, mert amikor még a Don Bosco Haachtban voltam, néha a "Don börtönről" beszéltünk. Téves ítélet, mert mindenki, aki elment, a lehető leghamarabb vissza akart térni - ezt magam is megtapasztaltam. Még tanárként is. Eszembe sem jutott, hogy a Don Boscón kívül máshol tanítsak. Nagyon rövid ideig máshol dolgoztam, hogy helyettesítsek valakit, de hamar úgy éreztem, hogy ott nem tudtam annyira érvényesülni.
Tehát a diákként elkövetett „hibát” nem tetted meg újra tanárként?
Valóban (nevet), de valójában nagyon szerencsés voltam, hogy a Haachtban kezdtem. 15 évesen már nagyon fanatikus voltam a játékvezetői hobbim iránt, és elég gyorsan világossá vált, hogy ebben tudok fejlődni. Tehát amikor a középiskola után választanom kellett a továbbtanulást illetően, ezt figyelembe vettem, majd testnevelő tanár lettem, mert ez jól illeszkedett a játékvezetői „munkámhoz”. Amikor még éppen csak hogy lediplomáztam, a Don Bosco Haacht akkori igazgatója megkért, hogy jöjjek el és bíráskodjak egy focimeccsen a diákok és a tanárok között. Az ezt követő fogadáson szóba elegyedtünk, és egyik dolog a másikhoz vezetett: a következő tanévben már a Don Bosco Haachtban taníthattam.
Ahol maradtál is tíz évig, ha nem tévedek?
Így van. Az utolsó két-három évben azonban csak félállásban, mert a játékvezetői pályafutásom felfelé ívelt. 2017-ben félprofi lettem, ami azt jelentette, hogy napközben rendszeresen edzenem kellett - 2019-ben pedig megkaptam a nemzetközi FIFA játékvezetői jelvényemet. Ez azt jelentette, hogy még többet kellett edzenem, sokat utaznom, sőt, országhatárokon túli versenyeken is sípolnom kellett. Vagyis rájöttem, hogy a játékvezetői munkám már nem egyeztethető össze a tanári munkámmal. Persze, a kollégáim gyakran beugrottak és pótolták a hiányomat, de őszintének kell lenni: ez így nem mehetett tovább. Behúztam magam mögött a Don Bosco Haacht ajtaját és sporttáplálkozási képviselői állásra váltottam. Most már magam alakíthatom ki az időbeosztásomat, és sokkal könnyebben tudok mindent megtervezni.
„Don Bosco pedagógiája mindig is inspirált"
Akkor te jól ismered az egész Don Bosco-dolgot?
Természetesen! Már diákként is megkaptam az alapokat, és tanárként ez csak nőtt és érlelődött. Én is elvégeztem a Don Bosco és öröksége tanfolyamot, sőt, néhány tanárral még Haachtól Torinóig is elkerékpároztam. Más szóval, életem nagy részében elmerültem a Don Boscó-i kultúrában. A nagymamámnak is voltak jó szalézi barátai, így már kisfiúként is megismerkedtem egy kicsit a szaléziakkal és a pedagógiájukkal. Egy olyan nevelési stílus ez, amely mindig is inspirált engem. Megtanított arra, hogy nem csak maga a tanítás fontos, a tanórán kívüli legalább olyan nagy szerepet játszik. Abban a másik iskolában soha nem tapasztaltam ilyesmit. Ott a nővérek éltek, és csak ennyit tudtál. Minden, amit gyerekként Don Boscónál tapasztaltam - az iskola utáni sporttól a hegyi táborig - arra késztetett, hogy fejlődjek. Tanárként élvezed, hogy ugyanezt teheted a diákjaidért, mert rájössz, milyen fontos a szereped ezeknek a fiataloknak a fejlődésében. Don Bosco úgyszólván egy életforma.
Tehát ez a szellemiség egyértelműen megragadt benned.
Nem csak bennem, ne feledd! Ezt a bátyámon is láthatod. Fiatalkorában még elmenthetett a szalézi rend egyfajta ifjúsági napjára. Azt hiszem, az Rómában volt. Tehát Don Bosco határozottan mély nyomot hagyott bennünk. Tudod, azon a kerékpáros kiránduláson a Don Bosco Haacht tanáraival egy egész halom golyóstollat vettem Torinóban. Azokat még most is használom, mint bíró.
Ezt nem mondod komolyan?
Dehogynem! Csak figyelj! A pályán mindig van egy toll a mellzsebemben, egy Don Boscó-s. Tehát amikor sárga vagy piros lapot húzok, Don Bosco tollal írom be. (nevet) Az első olyan volt, amin Don Bosco feje volt, közben már egy másik van. De az a toll mindig ott van. Babona vagy inkább megszokás? Nem tudom, de Don Bosco mindig ott lesz, amolyan „őrangyal".
Szóval játékvezetőként megpróbálsz egy kicsit Don Bosco lenni?
Ez nehéz, mert a pályán olyan játékosokkal állsz szemben, akik mindenáron nyerni akarnak. Valahogyan bizalmi kapcsolatot akarsz kialakítani, de játékvezetőként mindig résen kell lenned, mármint a mérkőzés alatt. Amit a labdarúgók mondanak, az nem feltétlenül igaz Gondoljunk csak egy schwalbe-ra, ahol büntetőrúgást kérnek, amikor jól tudják, hogy ez nem az. 22 focista vagy 22 diáktanuló? Tehát ez valami egészen más. Tanárként egy olyan gyerekcsoport előtt állaz, akikkel beszélgethetsz, és akikkel egy úton szeretnél járni. Ott érzelmileg is bekapcsolódhatsz. A futballistákkal ez egy másik történet. Ott érzelmi szinten távolságot kell tartani.
"22 focista vagy 22 diák? Más, de vannak hasonlóságok"
Van-e hasonlóság a tanulók és a labdarúgók között?
(Elgondolkozik) Igen, vannak. Például a tanév elején egy kicsit szigorúbb vagy, és kevesebb teret hagysz a vitának. Hogy miért? Meg kell védened magad és emelned kell a profilodat. Kásőbb bármikor lazíthatsz a gyeplőn. De ha túl lazán kezded a tanévet... Próbáld meg kordában tartani az osztályodat. Ugyanígy van ez a futballnál is. Egyértelművé kell tenni, hogy ki vagy és hol húzódik a határt. Emellett van még egy nagy hasonlóság: a tanárnak és a játékvezetőnek sem szabad kiesnie a szerepéből. A tanulók néha a határaidat feszegetik; a focisták is ezt teszik. Próbára tesznek és megpróbálnak felhúzni. Egészen addig, amíg hibát nem követsz el. Ezt kell elkerülnöd.
A játékvezetőt gyakran azonnal „rossznak” bélyegezik. Ez nem frusztrál?
Igaz, de a futball nem a játékvezetőről szól. Minél kevésbé tűnsz ki, annál jobb. Ez egy közhely, de igaz. Az emberek nem miattam jönnek, hanem a focisták miatt. Biztos lehetsz abban, hogy mi, játékvezetők is élvezzük a jó focit. De igen, a játékvezetőkről alkotott kép valóban nem túl gyakran pozitív. Köszönhetően a médiának, akik szenzációhajhászásból élnek. Tudják, hogy egy játékvezető soha nem fog reagálni, és könnyűnek találja ezt a csatát a játékosok és a játékvezetők között . Egyszer egy újságíró „mega-arrogáns bírónak” nevezett. Ezt nagy betűkkel írta az újság az elért pontszámomról. Aztán arra gondoltam: „Soha nem beszéltem veled... Milyen alapon van joga így nevezni engem?” Ha a média minden játékvezetővel ezt teszi... nos… Néhány hete a bemelegítés alatt, még a meccs kezdete előtt sörrel locsoltak le. A játékvezető az ellenség, ez biztos? De az ember megtanulja kezelni ezt. Szerencsére a munkánknak sok pozitív oldala is van, ami miatt örömmel csináljuk tovább.
2019-ben volt egy projekt, ahol a játékvezetők futballklubokhoz mentek edzeni egy napra. Milyen volt?
Akkoriban a Charleroi-ba jártam. Ez a projekt arra szolgált, hogy megismerjük egymást, és elmagyarázzunk bizonyos játékszituációkat. Mert félreértés ne essék: bár ez a dolguk, még mindig sok olyan játékos van, aki nem ismeri a pontos szabályokat. Egy ilyen nap segít ezen. De mindenekelőtt ez a projekt egy kellemes pillanat volt, hogy jobban megismerjük egymást. Együtt edzel, együtt eszel, beszélgetsz, stb. Nem lesztek hirtelen a legjobb barátok ez a nap után, de a játékosok megismerik a „bíró” mögött álló személyt, és fordítva. Amikor utána találkoztok a pályán, az már más. Nagyobb tisztelettel bántok egymással.
Felismerhetően hangzik ez a történet: az órákon kívül jobban megismerjük egymást...
Most, hogy mondod. (nevet) Az iskolai órákon kívüli ismerkedés – jelen esetben a verseny – valóban kötődést teremt. Ha a „kötelező órákon” kívül csinálunk együtt dolgokat, akkor megismerjük egymás emberi oldalát és ez csak javítja a hangulatot az osztályteremben vagy a pályán. Tehát valójában ez a projekt meglehetősen szalézi volt. Még jobban integrálnunk kellene a Don Boscót a labdarúgó-bajnokságunkba.
Az egyik ilyen lehet az eszmecsere a szurkolókkal?
(Sóhajt.) Persze nem nézem el az olyan akciókat, mint a sördobálás, de valahol "logikus", hogy nagyobb valószínűséggel tekintenek mumusnak, mert az ő szemükben rossz döntést hozol. Ők egy bizonyos klubot támogatnak és más szemüvegen keresztül látják a meccset. De őszintén szólva: 15 éves fiúként nehezebben fújtam egy ifjúsági meccset, mint most egy 20 ezres stadion előtt. Most észrevétlenül jössz be , hallani némi kiabálást és fütyülést, de semmi többet. Az a tizenkét szülő, akik a pálya szélén állva kiabáltak veled, sokkal rosszabb volt. Minden egyes szót hallasz, amit rád kiabálnak, ez szinte egy az egy elleni konfrontáció. (Elgondolkozik) Nehéz munka? Talán, de megtanulod kezelni ezt a negativitást és a nyomást is.
"Igen, az életem mozgalmas, de a feleségemnek sokkal mozgalmasabb"
Apropó elfoglaltság: megvalósítható-e számodra egy egészséges családi élet ilyen mozgalmas életvitellel?
Sokat vagyok távol, és igen, rendkívül elfoglalt vagyok. De általában vidám és pozitív áramlatban vagyok. Ezt most tőlem kérdezed, de azt hiszem, ez a kérdés kevésbé releváns számomra. Megvalósítható-e Lotte, a feleségem számára? Amikor távol vagyok, neki egyedül kell gondoskodnia a gyerekeinkről, és a háztartási teendőket össze kell egyeztetnie a tanári munkájával. Szóval neki ez sokszor sokkal nehezebb, mint nekem. Ez az, amit az emberek nem látnak, és nem kérdeznek róla. Ellenkezőleg: amikor távol vagyok, az emberek megkérdezik tőle, hogy "hogy van Nathan". Szóval nagyon tisztelem Lotte-ot, és hálás vagyok, hogy megengedi, hogy ezt megtegyem."
Lotte is tanár, biztos nem a Don Boscóban?
Igen, az, szintén a Don Bosco Haachtban. Szóval kitaláltad... Ott is ismertük meg egymást. Közben van két gyermekünk, és könnyen lehet, hogy ők is a Don Boscóba fognak járni. Mindketten száz százalékig egyetértünk ezzel az oktatási stílussal. De majd meglátjuk.
Tim Bex egy érdekes megjegyzéssel zárja az interjút: „Véletlen egybeesés vagy sem: miközben a legutóbbi gondolataimat cseréltem a fociról Nathannel, Lotte lép be. Egy pillanatra Margit mama képe villant az agyamba. Mert, bár főként megint Don Boscóról volt szó, a mögötte álló erős asszonyt sem szabad elfelejteni. Elégedettnek éreztem magam, beültem az autómba.” Két nappal később ezt hallom a rádióban: „Jaremcsuk elkapta Diawarát. Verboomen játékvezetőnek nincs más választása, minthogy kevesebb mint tíz perc után, elővegye az első sárga lapját" , azt gondoltam magamban: „Itt jön Don Bosco". Le a kalappal Nathan előtt, amiért ilyen inspiráló módon éli meg Don Bosco lelkiségét! Don Bosco határozottan büszke lehet rá.
Szöveg: Tim BEX
ANS-Brüsszel/Szaléziak.HU
