Ha tanulmányozzuk Sándor István életrajzát, az bevezet minket lelki útjának lényegébe. Elmélkedve a szalézi hivatás által benne megnyilvánuló, a Lélek működése által megjelölt és az Egyház által most javasolt vonásain, felfedezhetjük ennek a szentségnek néhány vonását: a mély Isten-érzéket és a teljes és derűs odaadást az Ő akaratának; a Don Boscóhoz való vonzalmat és a szalézi közösséghez való szívélyes tartozást; a bátorító és lelkesítő jelenlétet a fiatalok között; a családias szellemet; a személyesen ápolt és a közösséggel megosztott lelki és imaéletet; a szalézi küldetés iránti teljes odaadást, amelyet a tanoncok és a fiatal munkások, az oratóriumi fiúk és az ifjúsági csoportok szolgálatában élt meg. Aktív jelenlét ez a nevelési és szociáis világban, mindezt Krisztus szeretete által éltetve, amely belülről hajtja őt!
Voltak hősies és szokatlan gesztusai is, amelyek abban a legfőbb tettben csúcsosodtak ki, hogy életét adta a magyar ifjúság megmentéséért. „Egy fiatalember fel akart ugrani a szalézi ház előtt elhaladó villamosra. Rosszul ítélte meg a mozgását, és a jármű alá esett. A kocsi túl későn állt meg; egy kerék mélyen felsértette a combját. Nagy tömeg gyűlt össze, hogy közbeavatkozás nélkül figyelje az eseményeket, miközben a szegény szerencsétlen majdnem elvérzett. Ekkor kinyílt az iskola kapuja, és Pista (Sándor István) kirohant egy összecsukható hordággyal a hóna alatt. A földre dobta a kabátját, bemászott a villamos alá, és óvatosan kihúzta a fiatalembert, szorosabbra húzta az övét a vérző combja körül, majd a hordágyra tette a fiút. Ekkor megérkezett a mentőautó. A tömeg lelkesen éljenezte Pistát. Pista elpirult, de nem tudta elrejteni az örömét, hogy megmentett valakinek az életét.”
Az egyik fiú így emlékszik vissza: „Egy nap súlyosan megbetegedtem tífuszban. Az újpesti kórházban, miközben a szüleim az ágyam mellett aggódtak az életemért, Sándor István felajánlotta, hogy ha kell, ad vért. Ez a nagylelkűség mélyen meghatotta anyámat és a körülöttem lévő embereket.”
Bár több mint hatvan év telt el vértanúsága óta, és mélyreható fejlődés történt a megszentelt életben, a szalézi tapasztalatban, a szalézi testvér hivatásában és képzésében, Sándor István által kitaposott szalézi út az életszentség felé olyan jel és üzenet, amely perspektívákat nyit a mai nap számára. Ez beteljesíti a szalézi alapszabályok állítását: „Azok a rendtársak, akik megélték, vagy teljes mértékben megélik az alapszabályok evangéliumi célját, ösztönzőleg és segítséget jelentenek számunkra a megszentelődés útján.” Boldoggá avatása konkrétan jelzi azt a „magas szintű hétköznapi keresztény életet”, amelyet II. János Pál a Novo Millennio Ineunte kezdetű enciklikában jelzett.
Don Bosco zászlaja alatt
Mindig érdekes megpróbálni azonosítani abban a titokzatos tervben, amelyet az Úr mindannyiunk számára sző, minden létezés vezérfonalát. Egy szintetikus képletben a titok, amely Sándor István életének minden lépését inspirálta és irányította, a következő szavakkal foglalható össze: Jézus követése, Don Boscóval és Don Boscóhoz hasonlóan, mindenhol és mindig. Hivatástörténetében Don Bosco eredeti módon tör ki egy jól azonosított hivatás jellegzetes vonásaival, ahogy a ferences plébános írta, bemutatva a fiatal Istvánt. „Itt Szolnokon, a plébániánkon van egy nagyon jó fiatalemberünk: Sándor István, akinek én vagyok a lelki atyja, és aki a technikum elvégzése után egy kohásziskolában tanulta ki a szakmát; naponta áldozik, és szeretne belépni egy szerzetesrendbe. Nem jelntene nekünk sem gondot, de ő a szaléziakhoz szeretne belépni laikus testvérként.”
A plébános és lelkivezető hízelgő ítélete kiemeli: a szalézi életre jellemző munka és ima vonásait; egy kitartó és állandó lelki út egy lelki vezetővel; a nyomdász szakmát tanulja, amelyet idővel tökéletesíteni és specializálni fog.
Don Boscót a Szalézi Értesítőn és a rákospalotai szalézi kiadványokon keresztül ismerte meg. Talán ebből a szalézi sajtón keresztüli kapcsolatból született meg a tipográfia és a könyvek iránti szenvedélye. A magyarországi szaléziak tartományfőnökének, Antal János atyának írt levelében, amelyben Don Bosco fiai közé való felvételét kéri, kijelentette: „Hivatást érzek arra, hogy belépjek a Szalézi Kongregációba. Dolgozni mindenhol kell; dolog nélkül nem lehet elérni az örök életet. Én szeretek dolgozni.”
Kezdettől fogva kibontakozik benne az erős és eltökélt akarat, hogy kitartson a kapott hivatásban, ami valóban meg is fog történni. Amikor 1936. május 28-án felvételt kért a szalézi noviciátusba, kijelentette, hogy „ismerte a Szalézi Kongregációt, és egyre inkább megerősödött szerzetesi hivatásában, annyira, hogy bízott benne, hogy Don Bosco zászlaja alatt kitarthat”. Sándor röviden magas szintű hivatástudatot fejez ki: a Kongregáció életének és szellemének tapasztalati ismerete; egy helyes és visszafordíthatatlan választás megerősítése; a jövőre vonatkozó bizonyosság, hogy hűséges maradhat a rá váró csatatéren.
A noviciátusba való felvételéről szóló olasz nyelvű jegyzőkönyv (1936. június 2.) egyhangúlag minősíti a jelölt tapasztalatát: „Kiváló eredményekkel, szorgalmas, vallásos, és felajánlotta magát az ünnepi oratóriumra, gyakorlatias volt, jó példával járt elöl, megkapta a nyomdászi oklevelet, de még nem rendelkezik tökéletes gyakorlattal.” Azok a tulajdonságok, amelyek később a noviciátusban megszilárdulva meghatározzák majd világi szalézi szerzetes identitását, már jelen vannak: a példaértékű élet, a nagylelkű részvétel a szalézi küldetésben, jártasság a nyomdászi hivatásban.
- szeptember 8-án szalézi testvérként tette le szerzetesi fogadalmát. Ezen a kegyelmi napon közlünk egy levelet, amelyet Pista – ahogy ismerősen hívták – írt szüleinek. „Kedves szüleim, egy fontos eseményről kell beszámolnom, amely kitörölhetetlen nyomokat hagy majd a szívemben. Szeptember 8-án, a jó Isten kegyelméből és a Szűzanya pártfogásával, fogadalommal köteleztem magam a jó Isten szeretetére és szolgálatára. Szűz Anya ünnepén eljegyeztem magam az Úr Jézussal, és megígértem neki hármas fogadalommal, hogy az övé leszek, és Tőle soha többé el nem szakadok, halálomig kitartok mellette. Kérem ezért kedves mindnyájukat, hogy ne feledkezzetek meg rólam imáikban és szentáldozásaikban, hogy Istennek tett ígéretemhez hű tudjak maradni. Elgondolhatják, hogy öröm nap volt ez számomra, olyan ami még életemben eddig nem fordult elő. Azt hiszem, kedvesebb születésnapi ajándékot nem adhattam a Szűz Anyának, mint saját magamat. Azt hiszem, szeretetteljes szemmel nézett az Úr Jézus kedves Szüleimre hisz maguk ajándékoztak oda a jó Istenek... Mindenkit szeretettel üdvözlök, szerető fiuk PISTA.”
Feltétlen odaadás a küldetésnek
„A küldetés adja meg egész létezésünk konkrét hangvételét...” – mondják a szalézi konstitúciók. Sándor István a rá bízott területen élte meg a szalézi küldetést, Don Bosco stílusában szalézi testvérként testesítette meg a lelkipásztori nevelői szeretetet. Hite arra vezette, hogy Jézust lássa a fiatal tanoncokban és munkásokban, az oraóriumi fiúkban, az utca embereiben.
A nyomdaiparban az adminisztráció hozzáértő irányítása alapvető feladatnak számít. Sándor István felelős volt a tanoncok irányításáért, gyakorlati és speciális képzéséért, valamint a nyomdai termékek árának meghatározásáért. A Don Bosco Nyomda nagy tekintélynek örvendett országszerte. A szalézi kiadványok között szerepelt a Szalézi Értesítő, a Missziós Ifjúság, az ifjúsági folyóiratok, a Don Bosco Naptár, az áhítatos könyvek és a szalézi rendfőnökség hivatalos írásainak magyar fordítása. Ebben a környezetben kezdte Sándor István megszeretni a katolikus könyveket, amelyeket nemcsak ő készített elő nyomtatásra, hanem tanulmányozott is.
Az ifjúság szolgálatában a fiatalok iskolai oktatásáért is felelős volt. Ez szintén fontos feladat volt a szakmai képzésük mellett. Elengedhetetlen volt a fiatalok fegyelmezése, akik erőteljes fejlődésük szakaszában voltak, szeretetteljes határozottsággal. A tanulóidő minden pillanatában idősebb testvérként állt mellettük. Sándor István erős személyiséggel tűnt ki; kiváló szakképzéssel rendelkezett, amelyet fegyelem, hozzáértés és közösségi szellem kísért.
Nem elégedett meg egyetlen konkrét munkával, hanem minden igényre rendelkezésre állt. Elvállalta a Clarisseum kis templomának sekrestyési feladatait, és gondoskodott a „kis klérus” irányításáról. Kitartását bizonyította a virágzó oratóriumban végzett önkéntes munka spontán elkötelezettsége is, amelyet Újpest és Rákospalota két külvárosának fiataljai rendszeresen látogattak. Szívesen játszott a fiúkkal; a futballmérkőzéseken nagy hozzáértéssel bíráskodott.
Sándor István, a hitoktató
Sándor István hitoktató volt minden ember, testvér és fiú hitének nevelője volt, különösen a megpróbáltatások és a vértanúság óráján. Sándor István valóban a fiatalok küldetését tette meg nevelési terévé, ahol naponta megélte Don Bosco megelőző rendszerének kritériumait – értelem, vallásosság, szerető kedvesség – a fiatal munkások közelségében és szeretetteljes segítségnyújtásában, a szenvedő helyzetek megértésében és elfogadásában nyújtott segítségben, az Úr jelenlétének és örök szeretetének élő tanúságtételében.
Rákospalotán Sándor István buzgón szentelte magát a fiatal nyomdászok képzésének, valamint az oratórium és a „Szívgárda” ifjúsága nevelésének. Ezeken a területeken erős kötelességtudatról tett tanúbizonyságot, nagy felelősséggel élte meg szerzetesi hivatását, és olyan érettség jellemezte, amely csodálatot és megbecsülést váltott ki. „Nyomdai tevékenysége során lelkiismeretesen élte szerzetesi életét, mindenféle látszatmentes vágy nélkül. A szegénység, az erkölcsösség és az engedelmesség fogadalmát mindenféle erőltetés nélkül gyakorolta. Ezen a téren már puszta jelenléte is tanúságtétel volt, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Testvérsége révén még a diákok is elismerték tekintélyét. Mindent, amit mondott vagy kért tőlük, a gyakorlatba is átültette, és senkinek sem jutott eszébe semmilyen módon ellentmondani neki.”
Érseki György 1945 óta ismerte a szaléziakat, majd a második világháború után Rákospalotára, a Clarisseumba költözött. Sándor Istvánnak való ismeretsége 1947-ig tartott. Ebben az időszakban nemcsak betekintést nyújt a fiatal szalézi testvér, nyomdász, hitoktató és ifjúsági nevelő sokrétű tevékenységébe, hanem mély olvasmányt is nyújt, amelyből István lelki gazdagsága és nevelői képessége fakad. „Sándor István egyéniségét több természetes adottság jellemzi. Pedagógusként megerősíthetem megfigyelőképességét és sokoldalú személyiségét. Jó nevelő volt, és optimális módon tudta kezelni a fiatalokat, egyenként, mindenkivel a megfelelő hangnemet választva. Van még egy részlet, amely személyiségéhez tartozik: minden munkát szent kötelességnek tekintett. Mindezt természetes formában, minden erőltetettség nélkül történt és nagy természetességgel szentelte e szent cél megvalósításának. Veleszületett intuíciójának köszönhetően azonnal fel tudta mérni a hangulatot, és úgy alakította tovább a fejleményeket. […] Határozott nevelői egyénisége volt; mindenkivel egyénileg törődött. Érdeklődött a személyes problémáink iránt, mindig a számunkra legmegfelelőbb módon reagált. Így valósította meg Don Bosco három alapelvét: az értelmet, a vallásosságot és a szeretetreméltóságot… A szalézi laikus testvérek az egyházi szertartásokon kívül nem viseltek liturgikus öltözetet, de Sándor István megjelenése kiemelkedett a tömegből. Nevelői tevékenységét tekintve soha nem folyamodott fizikai fenyítéshez, ami Don Bosco alapelvei szerint tilos volt, ellentétben… más, impulzívabb szalézi nevelőkkel, akik képtelenek voltak uralkodni magukon, és néha egy-egy pofon elcsattant. Sándor Istvánnál ilyet soha nem tapasztaltunk. A rá bízott növendékek a kollégiumi életen belül kis közösséget alkottak, annak ellenére, hogy korban és kultúrában különböztek egymástól. Az ebédlőben is együtt voltak a diákokkal, ahol még szokás volt, hogy étkezés közben felolvastak. Természetesen Sándor István is ott volt velük. Jelenlétének köszönhetően az ipari tanulók csoportja volt mindig a legfegyelmezettebb… Sándor István fiatalos maradt, nagy megértést tanúsított a fiatalok iránt. Azzal, hogy megértette problémáikat, pozitív üzeneteket közvetített, és képes volt tanácsot adni nekik mind személyes, mind vallási téren. Személyisége nagy kitartásról és rugalmasságról tanúskodott a munkában; még a legnehezebb helyzetekben is hű maradt eszményeihez és önmagához.
A rákospalotai szalézi iskola nagy közösségnek adott otthont, ahol több szinten is szükség volt a fiatalokkal való munkára. Az iskolában, a nyomda mellett, fiatal szalézi képzésben részesültek, akik szoros kapcsolatban álltak testvérekkel. A következő nevekre emlékszem: Krammer József, Strifler Imre, Klinger Vilmos és Merész László. Ezeknek a fiatalembereknek más feladataik voltak, mint Sándor Istvánnak, és jellemükben is különböztek. A közös életüknek köszönhetően azonban ismerték egymás problémáit, erényeit és hibáit. Sándor István mindig megtalálta a megfelelő mértéket a klerikusokkal való kapcsolatában. Sándor Istvánnak sikerült megtalálnia a testvéri hangnemet, hogy figyelmeztethesse őket, ha hiányosságokat mutattak, anélkül, hogy atyáskodásba esett volna. Valójában a fiatal klerikusok voltak azok, akik kikérték a véleményét. Véleményem szerint megvalósította Don Bosco eszményeit. Sándor István már az első pillanattól kezdve azt a szellemiséget képviselte, amely a Szalézi Társaság tagjait jellemezte: a kötelességtudatot, a tisztaságot, a vallásosságot, a gyakorlatiasságot és a keresztény elvekhez való hűséget. Egy akkori fiú így emlékszik vissza Sándor Istvánt lelkesítő szellemre: „Első emlékem róla a Clarisseum sekrestyéjéhez kötődik , ahol sekrestyésként rendet követelt, a helyzetnek megfelelő komolyságot tanúsított, mégis mindig önmaga maradt a viselkedésével, hogy jó példát mutasson nekünk. Az egyik jellemzője az volt, hogy mérsékelt hangnemben, anélkül, hogy felemelte volna a hangját, inkább udvariasan kért minket a kötelességeink teljesítésére. Ez a spontán és barátságos viselkedés meggyőzött minket. Igazán törődtünk vele. Elbűvölt minket az a természetesség, amellyel Sándor István gondoskodott rólunk. Tanított minket, imádkozott és velünk élt, tanúja volt az akkori szalézi testvérek lelkiségének. Mi, fiatalok, gyakran nem is tudtuk, mennyire különlegesek voltak ezek az emberek, de ő kiemelkedett a komolyságával, amelyet a templomban, a nyomdában és még a sportpályán is megnyilvánult.”
Isten tükörképe evangéliumi radikalitással
Ami mélységet adott mindezeknek – a misszió iránti elkötelezettség, valamint a szakmai és nevelői kapacitás –, és ami azonnal megragadta azokat, akik találkoztak vele, Sándor István belső alakja volt, az az Úr tanítványa, aki minden pillanatban megélte megszentelődését, állandó egységben Istennel és evangéliumi testvériségben. A boldoggá avatási eljárás során elhangzó tanúságtételekből egy teljes alak rajzolódik ki, annak a szalézi egyensúlynak is, amelyben a különböző dimenziók harmonikus, egységes és derűs személyiségben egyesülnek, amely nyitott a mindennapokban megélt Isten misztériumára.
Ennek a radikalitásnak egyik szembetűnő aspektusa, hogy már a novícius korától kezdve minden társa, még a papságra törekvők és nála jóval fiatalabbak is, tisztelték és követendő példaképnek tekintették. Megszentelt életének példaértékű jellege és az a radikalitás, amellyel az evangéliumi tanácsokat élte és tanúságot tett, mindig mindenhol megkülönböztette őt, így sokszor, még fogsága alatt is, sokan papnak tartották. Ez a tanúságtétel sokat elárul arról az egyedülállóságról, amellyel Sándor István mindig világos identitással élte meg szalézi kotestvéri hivatását, pontosan kiemelve a szalézi megszentelt élet sajátosságait. A novicius társai közül Zsédely Gyula így beszél Sándor Istvánról: „Együtt léptünk be Szent István szalézi noviciátusába Mezőnyárádon. Mesterünk Bali Béla volt. Itt másfél évet töltöttem Sándor Istvánnal, és szemtanúja voltam életének, egy fiatal szerzetes mintaképe. Bár Sándor István legalább kilenc-tíz évvel idősebb volt nálam, példamutatóan élt novicius társaival; velünk együtt vett részt a jámborsági gyakorlatokban. Egyáltalán nem éreztük a korkülönbséget; testvéri szeretettel állt mellettünk. Nemcsak jó példájával épített minket, hanem gyakorlati tanácsokkal is a fiatalok nevelésével kapcsolatban. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy Don Bosco nevelési elvei szerint mennyire predesztinálták erre a hivatásra… Nevelői tehetsége még nekünk, novíciusoknak is kitűnt, különösen a közösségi tevékenységek során. Személyes varázsával annyira inspirált minket, hogy magától értetődőnek vettük, hogy a legnehezebb feladatokat is könnyedén meg tudjuk oldani. Mély szalézi lelkiségének motorja az ima volt és az Eucharisztia, valamint a Keresztények Segítsége iránti áhítat. Az egy évig tartó noviciátus alatt jó barátot láttunk benne. Az engedelmességben is példaképünkké vált, mivel a legidősebb lévén apró megaláztatásokkal próbára tették, de ezeket higgadtan, a szenvedés vagy a neheztelés jelei nélkül tűrte. Abban az időben sajnos volt valaki az elöljáróink között, aki élvezte a novíciusok megalázását, de Sándor István jól tudta, hogyan kell ellenállni. Lelki nagysága, amely az imádságban gyökerezik, mindenki számára érzékelhető volt.”
Sándor István hitének megéléséről, Istennel való folyamatos egységről, egy példaértékű evangéliumi tanúságtétel bontakozik ki, amelyet joggal határozhatunk meg „Isten tükörképeként”. „Úgy tűnik számomra, hogy belső hozzáállása az Eucharisztia és a Szűzanya iránti odaadásból fakadt, amely Don Bosco életét is átalakította. Amikor gondoskodott rólunk, a „kis klérusról”, nem keltette azt a benyomást, hogy hivatásos ember; tettei egy nagy buzgalommal imádkozni képes ember lelkiségét testesítették meg. Számomra és társaim számára „Sándor úr” egy ideál volt, és soha nem álmodtunk volna arról, hogy mindaz, amit láttunk és hallottunk, felszínes cselekedet. Úgy hiszem, hogy csak az ő bensőséges imaélete táplálhatta ezt a viselkedést, amikor még nagyon fiatal rendtársként megértette és komolyan vette Don Bosco nevelési módszerét.”
Az evangéliumi radikalitás Sándor István szerzetesi életében különböző formákban nyilvánult meg:
– Türelmesen várta szülei beleegyezését a szaléziakhoz való belépéshez.
– A szerzetesi élet minden lépésében várnia kellett: mielőtt felvételt nyert a noviciátusba, el kellett végeznie az aspiránsi szolgálatot; bár felvették a noviciátusba, meg kellett szakítania azt, hogy katonai szolgálatot teljesítsen; az örökfogadalom iránti kérelmet, amelyet kezdetben elfogadtak, egy további ideiglenes fogadalomtételi időszak után elhalasztották.
– A katonai szolgálat és a front nehéz tapasztalataiban. A szembesülés egy olyan környezettel, amely számos csapdát rejtett emberi és keresztény méltóságára nézve, megerősítette ebben a fiatal novíciusban a döntést, hogy kövesse az Urat, hogy hűséges maradjon Isten melletti választásához, bármi áron. Valójában nincs nehezebb és igényesebb döntés, mint egy noviciátusé, amelyet a katonai élet lövészárkaiban próbára tesznek és megvizsgálnak.
– Az elnyomás, majd a bebörtönzés éveiben, egészen a vértanúság végső pillanatáig.
Mindez feltárja azt a hit tekintetét, amely mindig elkíséri István történetét: a tudatot, hogy Isten jelen van, és gyermekei javára munkálkodik.
Tanulság
Sándor István születésétől haláláig mélyen vallásos ember volt, aki az élet minden körülményében méltósággal és koherenciával válaszolt szalézi hivatásának követelményeire. Így élt a jelöltség és a kezdeti képzés időszakában, nyomdászként végzett munkájában, az oratórium és a liturgia szervezőjeként, a titkos élet és a bebörtönzés idején egészen halála előtti pillanatokig. Kora ifjúságától fogva lelkesen arra törekedett, hogy Isten és testvérei szolgálatának szentelje magát, és Don Bosco szelleme szerinti nagylelkű nevelést nyújtson a fiataloknak. Így képes volt olyan erőt és hűséget kialakítani magában Isten és testvérei iránt, amely lehetővé tette számára, hogy a megpróbáltatások idején ellenálljon először a konfliktusos helyzeteknek, majd az élete odaajándékozása legnagyobb próbájának.
Szeretném kiemelni a rendtárs által kínált evangéliumi radikalitás tanúságtételét. Sándor István életrajzi profiljának rekonstrukciójából egy valódi és mély hitbeli út bontakozik ki, amely gyermekkorában és fiatalkorában kezdődött, szalézi szerzetesi fogadalma erősítette meg, és a szalézi testvér példaértékű életében szilárdult meg. Különösen szembetűnő az igazi megszentelt hivatás, amelyet Don Bosco szellemében éltet a lelkek, különösen a fiatalok üdvösségéért folytatott intenzív és serény buzgalom. Még a legnehezebb időszakok, mint például a katonai szolgálat és a háborús tapasztalatok sem szennyezték be a fiatal testvér igaz erkölcsi és vallási magatartását. Ezen az alapon Sándor István kétely és habozás nélkül szenved vértanúhalált.
Sándor István boldoggá avatása arra ösztönzi az egész Kongregációt, hogy előmozdítsa a szalézi testvér hivatását, üdvözölve példaértékű tanúságtételét, és közösségi formában kérve közbenjárását ezért a szándékért. Laikus szaléziként a papok számára is jó példát mutatott a fiatalok körében végzett tevékenységével és példaértékű szerzetesi életével. Példakép a fiatal szerzetesek számára, ahogyan kompromisszumok nélkül viselte a megpróbáltatásokat és az üldöztetést. Azok az ügyek, amelyeknek szentelte magát – a keresztény munka megszentelése, az Isten háza iránti szeretet és a fiatalok nevelése –, ma is alapvető küldetései az Egyháznak és Kongregációnknak. A fiatalok, különösen a tanoncok és a fiatal munkások példamutató nevelőjeként, valamint az oratóriumi és ifjúsági csoportok éltetőjeként példaként és bátorításként szolgál abban az elkötelezettségünkben, hogy a jóság pedagógiáján keresztül hirdessük a fiataloknak az öröm evangéliumát.
Pierluigi Camroni SDB – donbosco.press/Szaléziak.HU
