Főoldal / Szalézi világ / Cagliero 11 – 2019. május
A Szalézi Missziós Bizottság 2019. májusi hírlevele Guillermo Basañes atya, a missziókért felelős egyetemes tanácsos bevezetőjével kezdődik, amelyben azt fejtegeti, hogy az irgalmasság boldogsága alkotja meg a szalézi életszentséget, majd egy ausztráliai, illetve mongóliai missziós tapasztalatról olvashatunk.
Kedves Rendtársak, kedves Barátaim!
A római Szent Szív-bazilikából írok nektek, onnan, ahonnan Ő Maga hirdeti az ötödik boldogságot mind a négy égtájnak, annak a bazilikának a tornyából, amelyet a mi drága Don Bosco atyánk épített. Az ötödik boldogság:
„Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalmasságot nyernek.”
„Irgalmas szemmel látni és irgalmasan cselekedni, ez az életszentség.” (Gaudete et Exsultate 82)
A szalézi misszionárius lélegezze be, majd adja is tovább, azaz sugározza megelőző módszerünket, amely számunkra az irgalmasság - nevelési és missziós jelenlét formáját öltve. Világosan és spontánul mondják sok szalézi misszionáriusról: „Itt egy ember, aki mindenkinek barátja.” Valóban ezt lehetne vagy kellene rávésni majd sokak sírkövére, mint a leginkább illő feliratot. „Cselekvő és baráti jelenléttel voltak, mint testvérek az ifjak között” (Szab.39). „Az Istenfiának példájára, aki mindenben hasonló lett testvéreihez (Szab.30).” Erre gyönyörű, messzire világító, egyetemes példát adott Tiszteletreméltó Simone Srugi. Egyik tanítványa így tanúskodott erről: „Annyira kedves volt, hogy figyelnünk kellett rá és szeretnünk kellett. Szeretetével megnyerte nagyrabecsülésünket, lelkünket.” Látjátok, az irgalmasság boldogsága alkotta meg a szalézi életszentséget. Igaz barátja mindenkinek, mindig: ez a szalézi misszionárius bölcsessége.
P. Guillermo Basañes SDB, a missziókért felelős egyetemes tanácsos
Nagyszerű misszióban (Cagliero projekt- Ausztrália)
A Cagliero projekt, az Ausztrália-Csendes óceáni tartomány hosszútávú önkéntességi programjának kezdete óta Kambodzsa áll a figyelem középpontjában.
2008 óta folyamatosan és nagy számban érkeznek oda önkéntesek, segítve, támogatva a szaléziak munkáját a kambodzsai fiatalokért. Nagyszerű dolog, nagy öröm, hogy a Cagliero projekt ebben szerepet játszhatott. Esélyt jelentett a fiatal (és a szívükben fiatal) ausztrál önkénteseknek arra, hogy egy gazdag múltú misszió létrehozásának részesei lehessenek. Kambodzsában dolgozni – ez volt az álma és műve sok - sok misszionáriusnak a világ minden tájáról, például Hollandiából, a Fülöp-szigetekről, Koreából, Olaszországból, Kolumbiából, Indiából, Vietnamból és még számos más országból.
Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy évente utazhatom Kambodzsába az önkénteseink meglátogatására. Ebben az évben Phnom Penh-ben volt John Visser nagyszerű holland misszionárius, amikor oda látogattam. 1992-ben ő volt az egyik első külföldi, aki Kambodzsa földjére léphetett és segíthetett a háború sújtotta nemzet újjáépítésében. John atya reggeli közben derűsen idézte vissza a kezdeteket Kambodzsában: „Mikor először értünk ide, semmi egyebük nem volt, csak egy autónk.” Sokat változott a helyzet! Azóta vannak már iskoláink, oratóriumaink a következő helyeken: Phnom Penh, Battambang, Poipet, Kep and Sihanoukville, ezekben többezer nagyon szegény kambodzsai gyerekkel és fiatallal foglalkozunk. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy e nagyszerű misszionárius társaságában lehettem, aki - bár már félig visszavonult, mégis - a fiatalok életének középpontjában áll. A Cagliero-önkéntesek megtapasztalhatták kambodzsai rendtársaink nyitottságát, akik laikusokkal együttműködve dolgoznak ebben a nagyszerű misszióban. Tudom, nem volt mindig könnyű sem az önkénteseknek, sem a rendtársaknak, de bebizonyosodott, hogy ez a laikusok és az SDB csodálatos közössége. Önkénteseink kiváltsága, hogy ebben a csodálatos közösségben dolgozhatnak. Reméljük, ez a kapcsolat így folytatódik majd az előttünk álló sok éven át.
Lauren Hichaaba, a Cagliero Projekt igazgatója és AUL PDMA
Az életszentség - feltétlen szeretet és szolgálat
Missziós hivatásom születése:
Vietnamban születtem. Akkoriban nem voltak vietnami misszionáriusok. Az volt az elképzelés a misszionáriusokról, hogy más országba menve elhagyják és soha többé nem látják szülőföldjüket. Ezt persze egyetlen szülő sem akarta gyermekének. Bár a noviciátus alatt szerettem volna, ha misszióba mehetek, de örökfogadalmamig erről senkinek sem szóltam. Aztán egy szép napon, amikor harmadéves teológus voltam, ismét értesültem az ad gentes missziós felhívásról. Buzgón imádkoztam, és Isten kezébe tettem sorsomat. Napi teendőim, tanulmányaim, vizsgáim közepette teljesen megzavartak azok a feltételezett nehézségek és kihívások, amelyek - úgy gondoltam - rám várnának, ha misszionárius lennék. Aztán az első két misszionárius (két volt tanítványom) elindult Pápua Új- Guineába, s én is indíttatást éreztem, hogy jelentkezzem a rendfőnök felhívására, s ő elfogadta jelentkezésemet.
Akkor kaptam a hírt, hogy nővérem rákos és kórházban kezelik. Az egyik ápolónő, aki ismert engem, s aki szerzetes volt, egy nap értesített, hogy nővérem kemoterápiát fog kapni és legfeljebb félévig-egy évig fog élni. Zokogni kezdtem háromgyermekes nővérem miatt, aki korában férjét is megtérítette. Így imádkoztam Istenhez: „Kérlek, vedd az életemet az övéért cserébe.” De Isten mindig tudja, mire van valójában szükségünk: meggyógyította nővéremet, aki most már teljesen egészséges, engem pedig Mongóliába vezérelt. Elérkezett az idő, hogy elmondjam az elöljáróimnak és családomnak, mit szeretnék. Anyám nem örült ennek, de apám így szólt: „Te Istené vagy, tedd, amit Ő akar.”
Itt több kihívás vár(t) rám. Kispapként az első csoporttal küldtek Mongóliába. Itt a tél hat hónapon át tart. A hőmérséklet mindig nulla fok alatt van: -30, -40 vagy még hidegebb. Nagyon rövid a nyár, de a forróság félsivatagi: +35, +40 fok. Az ennivaló csak hús, mindig hús. Gyümölcsről itt nem is hallottak. Nem is különbözhetne jobban szülőföldemtől, amely minden évszakban zöld, meleg, ahol rengeteg zöldség és gyümölcs terem. Az itteni nyelvet nehéz megtanulni szóban is, írásban is. De nem ezek a legnagyobb nehézségek, amelyekkel számolnom kellett és kell missziónk során. A legnagyobb kihívás, hogy a többi szalézival egyetértésben éljek és dolgozzam, akik mind (ahogy én is) lelkesen és buzgón működnek itt. A legnagyobb örömöm a misszióban: voltam már minden közösségben és házban Mongóliában (csak kettő van). A szakközépiskolában örömmel dolgoztam a fiatalokkal, láttam, hogy befejezik az iskolát, munkát vállalnak, családot alapítanak, és sikereket érnek el. Sokan térnek vissza hozzánk, hogy köszönetet mondjanak. A plébánián pedig boldogan láttam, ahogy az emberek befogadják a hitet, sőt naponta is szívesen jönnek misére, pedig ez még szülőföldemen sem könnyű. Mennyire mély az itteniek hite!
Életem egyik legboldogabb perce volt, amikor egy fiatalember gyónni jött, és gyónás közben sírva fakadt. És ezek örömkönnyek voltak! El sem tudtam volna képzelni, hogyan tudja formálni Isten az emberek szívét. Szerény javaslataim az ifjú misszionáriusoknak 18 misszióban töltött év után: először is imádkozzatok, és alaposan gondoljátok végig döntéseteket, azt, hogy mi vezérel a misszióba, s alaposan készüljetek fel rá elfogadókészséggel és béketűréssel. Másodszor: naponta elmélkedjetek, legyetek Jézushoz közel, ne a saját érdekeiteket nézzétek, először a közösségi életet építsétek, a többi szalézira mint testvéreitekre tekintsetek, őszintén szeressétek őket, törődjetek velük; a helyiek, különösen a fiatalok majd követik utatokat az életszentség felé, a feltétlen szeretet és szolgálat felé. És végül: bízzatok mindent Szűz Máriára, a keresztények Segítségére.
Andrew Tin Nguyen, vietnami misszionárius Mongóliában
A szalézi misszionárius életszentségének tanúságtétele
Don Pierluigi Cameroni SDB, a szentté avatási ügyek posztulátora
Savio szent Domonkos (1842-1857) szándéka: „Szent akarok lenni. Szentnek kell lennem. Nem leszek boldog, amíg szent nem leszek.” Ez nagyban visszhangozza – ha nem teljesen – mindazt, amit Don Bosco átadhatott neki, mivel a prédikációban ezeket a bátorító szavakat hallhatta: „Szentté lenni könnyű. Mindnyájunknak szentnek kell lennünk. Csodálatos díj készül a mennyben azok számára, akik szentté lesznek.” Maga Don Bosco írta, hogy ez a prédikáció gyújtotta lángra Savio Domonkos szívét, tette őt igazi istenhívővé.
Szalézi missziós imaszándék
Az Egyházért Afrikában, az egység megteremtéséért.
Hogy az egyház Afrikában elősegíthesse az emberek közötti egység megteremtését, szolgálhassa a reményt ezen a földrészen.
Az eredményes Afrika projekt révén a szaléziak most 43 afrikai országban vannak jelen, majdnem 200 közösségben, 35000 elkötelezett laikus segítővel.
Imádkozzunk, hogy a Szalézi Család - amely a misszió csodálatos eredménye, ajándék az egyháznak és ennek a földrésznek - legyen az evangelizáció forrása, a béke, az egység és szolidaritás előmozdítója, s gondoskodjék különösen a szülőföldjükről elűzöttekről és a menekültekről.
Szaléziak.HU
