Főoldal / Magyar Tartomány / Clarisseum – Boldog Sándor Istvánt ünnepeltük
Clarisseum – Boldog Sándor Istvánt ünnepeltük
2025-06-08 Tegnap | #Magyar Tartomány | KIEMELT
Szép hagyomány a Magyar Szalézi tartományban, hogy június 8-án, égi születésnapján megemlékeznek Boldog Sándor István vértanú testvérről. Idén ez a nap egybeesik a pünkösddel, ezért az emléknap előestéjén a Clarisseumban, működésének színterén mutatott beszentmisét Vitális Gábor tartományfőnök atya pap rendtársaival a Boldog ereklyéinek jelenlétében.
A Clarisseum kis templomába a helyi híveken kívül a Szalézi Család tagjai, Sándor István tisztelői is csatlakoztak a megemlékezéshez. Vitális Gábor atya prédikációjában kiemelte, hogy ezen a napon azt ünnepeljük, hogy Isten nem hagyott minket egyedül, elküldte a Szentlelket, hogy velünk legyen, és minden nap bátorítson, segítsen bennünket, hogy bennünk éljen, és hogy átformáljon bennünket. És ebben az örömben ma különösen is egy testvérünkről emlékezünk meg, aki nemcsak beszélt az Istenről, hanem úgy élt, hogy tényleg benne lakott az Isten: Boldog Sándor Istvánról emlékezünk meg. Élete és vértanúsága mélyen összefonódik a pünkösd üzenetével.
A tartományfőnök felidézte Sándor István alakját, hangsúlyozva, hogy egy végtelenül egyszerű, munkás fiatalból lett szalézi testvér volt, aki nemcsak megtanulta, hanem élete minden pillanatában megélte annak a szalézi karizmának a lényegét, amelyet mi úgy fogalmazunk meg Don Bosco óta: „Lelkeket adj nekem, a többit vedd el!” Sándor István nem félt a nehézségektől, önmagát teljesen odaajándékozta az Istennek, és másokért tette ezt. Különösen pedig azokért a fiatalokért, akiket a világ és az akkori hatalom eszközként akart csupáncsak felhasználni. Ő azonban a fiatalokban nem eszközöket, hanem az Isten képmását vélte felfedezni. Azokban a bizonyos nehéz időkben, amelynek évfordulójáról néhány napon belül fogunk megemlékezni, hogy 75 évvel ezelőtt a szerzetes rendeket Magyarországon feloszlatták, és mindenkit földönfutóvá tettek.
Sándor István élete azt mutatja, hogy a szentség nem a rendkívüli dolgokban van, nem a rendkívüli tettekben nyilvánul meg, hanem a mindennapi hűségben válik láthatóvá. Ott rejlik az egyszerű kétkezi munkában, ha hűséggel végezzük. Mély hittel és elkötelezettséggel szolgálta az Istent és az embertársait. Nem engedte, hogy a fiatalok a rendszer eszközeivé váljanak. Inkább a hit és a munka szeretetére nevelte őket.
Sándor István a következőt írta a noviciátusban való lépésekor: „Én, amit már írtam, a szaléziánus rendbe érzek hivatást.” Figyeljük csak! „Dolgozni mindenütt kell. Dolog nélkül nem lehet az örök életet elérni. Én szeretek dolgozni.” És ez a mondat meghatározta már az akkori életét és a későbbi küldetését.
Don Bosco tanította így a szaléziakat: „Ne várj rendkívüli lehetőségekre! Tedd rendkívülivé a hétköznapodat!” - ahogy tanította ezt Savio Szent Domonkosnak, Sándor István a szívébe fogadta. Így élt. Nem reflektorfényben. Nem a szónoklatokkal, hanem azzal, hogy meghallgatta a fiúkat itt az udvaron, hátul, mögöttünk. Még amikor a háború ideje alatt a katonaságból visszatért, akkor is az első dolga volt, hogy ide jöjjön a fiatalok közé az udvarra. Hallgatni őket. Játszani velük. Megismerni a valóságot, amely közöttük rejlik. Meghallgatta a fiúkat, és az ő életszentsége ott rejlett, hogy együtt dolgozott velük, itt a mögöttünk lévő műhelyekben. Milyen áldás, hogy nem lettek lebontva!
Hogy közösen imádkozott velük este, itt is, ebben a templomban. És hogy jelen volt, egészen jelen volt.
A tartományfőnök rámutatott, hogy kemény, hősies, hanem meleg és erős, de hős tekintet volt Sándor István tekintete. Aki nem félt. Mert a Lélek ott lakott benne. Ő nem rettegett a jövőtől. Mert a szíve mélyén már legyőzte azt a félelmet, amely mindenkor, amely minket sokszor, nagyon sokszor megbénít. Tudta, hogy az Isten szeretete erősebb mindennél. És hirdette minden szavával, minden egyes cselekedetével, tettével ezt. A példája ma minket is arra buzdít, hogy engedjük, hogy Isten ugyanilyen erővel vegyen lakást a mi lelkünkben. Mert hogyha ez megtörténik, a mi életünk is megváltozik. És mi is képesek leszünk a mi kis világunkat megváltoztatni.
Pünkösd ígérete szerint a Szentlélek nem csupán egy távoli, isteni erő, hanem Isten személyes jelenléte benned, bennem, bennünk – emelte ki Vitális atya. Sándor István életében ez a jelenlét nyilvánvaló volt. A fronton csak vasárnaponként mehetett misére, de amikor misére ment, akkor mindig szentáldozáshoz járult. Máskor pedig, amikor nem tehette ezt, ha csak lehetett, lelkiáldozást végzett. Szinte már előkészült a börtönre, ahol nem találkozhatott Krisztussal az Oltáriszentségben. De ott is, ahogyan a fronton is, ahogyan sokszor a munkapadok mellett, itt mögöttem, rendszeresen imádkozott, és különösképpen is a rózsafüzért imádkozta.
Itt a kezében forgatva a rózsafüzért, a börtönben, titokban, az ujjain szállával, a szemeket. Még a legnehezebb körülmények között is megőrizte hitét, belső békéjét, mert tudta, hogy az Isten van vele. Ez a tudat adta meg neki az erőt, hogy szembe nézzen a halállal is, és hogy vállalja a vértanúságot.
Kedves testvérek, valljuk be őszintén, azért az életben nekünk is vannak börtöneink, félelmek, kötöttségek, kétségek, reménytelenségek, és folytathatnánk a sort. Nem vasrácsok ezek, de tudjuk, hogy bénítók, nem engednek bennünket, hogy legyünk. Itt a mi világunkban is ugyanaz a Szentlélek munkálkodik, amely munkálkodott Boldogunkban, és akiről ma megemlékezünk, a Szentlélek ajándékáról.
A világ ellenségessége közepette Sándor István nem a gyűlölettel válaszolt, pedig egyszerű lett volna, hanem a szeretetet közvetítette. Tudta, hogy a szeretet erőteljesebb a gyűlöletnél, meg a halálnál. Ez a szeretet nem csupán emberi érzés volt, hanem a Szentlélek mély adománya neki, amely képessé tette őt, hogy életét adja másokért, ahogyan pünkösd üzenete a mai napon, meg a holnapi napon is hangsúlyozza: „A tanítvány minden nap tanulja meg Isten iskolájában, hogy ki az úr, és reménységgel tapasztalja, hogy a szeretet erősebb a gyűlöletnél és a halálnál.” Sándor István élete és halála azt üzeni számukra, hogy a jövő záloga nem a hatalom vagy az erőszak, hanem csak egyedül Krisztus szeretete.
A tartományfőnök rámutatott, hogy Sándor István engedte, hogy a Lélek vezesse, és elutasította ennek a világok a logikáját. Ez a tudatosság és az önátadás ezen útja, amelyre mindannyian meghívást kaptunk, a pünkösd üzenete azt mondja a jövő záloga, az új emberiség jövője csak Krisztus szeretete lehet. Hangsúlyozta, hogy a szaléziak azt vallják, hogy a Szentlélek nem a múlt hőseit keresi, hanem a jelen vállalkozó szívű szentjeit. Itt, köztetek is.Olyanokat, akik ma mondják: „Itt vagyok, Uram, küldj engem!” Fiatalokat, családosokat, szerzeteseket, vagy édesanyákat, meg édesapákat, akik nem a való világ logikája szerint rendezik a mindennapi életet, hanem az evangélium logikájaként gondolkodnak mindenről. Vagyis a szeretet logikája szerint. Egy olyan szeretet szerint, amely minden akadályt legyőz, amely mindent képes átalakítani, mert Krisztus szeretete a jövő záloga.
Boldog Sándor István életpéldája világosan tanítja: a jövő, nem a félelemé. Nem az erőszaké, hanem a Lélekben való újjászületésé Krisztus szeretettől vezérelt embereié. Ők azok, akik a valódi változást hozzák a világba, akikről emlékezünk 50, 70, 200, 500, 800, vagy 1800 év óta. Akikre Don Bosco büszkén tekint le az égből, mert olyan fiatalokat, olyan embereket lát bennünk, akik képesek az önátadásra, a hűségre, akár az élet árán is.
A tartományfőnök beszédében aláhúzta, hogy pünkösd nem csak arról szól, hogy a Lélek lejött, hanem arról, hogy bennünk akar lakást venni. Arra biztatta a jelenlevőket, hogy ne csak megemlékezzenek Boldog Sándor Istvánról, hanem váljanak olyan emberré, mint amilyen ő volt! Olyanokká, akik nem csak beszélnek Jézusról, hanem szeretik őt. Akik nem csak hisznek a Lélekben, hanem hagyják, hogy vezesse őket minden egyes nap. Mert a világot csak azok formálják át igazán, akikben az Isten lakik. Minden más csak hamis szóbeszéd. És akiben Isten lakik, annak a szíve erősebb a félelemnél, és nagyobb a halálnál. „Legyünk hát mindannyian bátrak, lelkesek, és örömmel mondjuk igent arra, hogy a lélek emberei lehetünk!” – biztatott Vitális Gábor atya.
„Kedves testvérek, Boldog Sándor István megtette a magáét, de most rajtunk a sor! Hogy ne csak csodáljuk őt, hanem folytassuk azt, amit elkezdett. Hogy merjünk mi is a Lélek vállalkozó szívű szentjei lenni, akik ma is mondják: »Itt vagyok, Uram, küldj engem!« És most mi jövünk. Hogy ne csak emlékezzük rá, hanem igazán, mélyen hasonlítsuk hozzá, ahogyan ő hasonlított Krisztusra” – zárta beszédét a tartományfőnök.
A szentmise után gyertyákkal vonultak a szalézi Boldogról elnevezett közeli parkba, ahol imával és énekkel fejezték be a megemlékezést.
Szaléziak.HU
