Főoldal / Szalézi világ / Családtagok - a rendfőnök szeptemberi üzenete
Családtagok - a rendfőnök szeptemberi üzenete
2023-09-18 Hétfő | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Kedves barátaim, kedves Don Bosco tisztelők! E sorokat a szeptemberben megjelenő olasz Szalézi Értesítő tervezetét olvasva írom. Az én cikkem az utolsó, amely belekerül: a hónap tartalmától függően én írok utoljára. Pontosan úgy, ahogy Don Bosco tette.
Az Értesítőt olvasgatva szembeötlik valami, ami nagyon is a miénk, nagyon is szalézi, és amit biztos vagyok benne, hogy sokan szeretnek közületek: a közelség, a barátság, a mindennapi élet egyszerű örömének megbecsülése, a megosztás, a beszélgetés és a kommunikáció értéke. Arra a nagy ajándékra gondolok, amit a barátok jelentenek és a tudatra, hogy nem vagy egyedül. Az érzésre, hogy annyi jó ember szeretete vesz körül.
És mindezeken elgondolkodva egy fiatal nő nagyon őszinte tanúságtétele jutott az eszembe, aki Luigi Maria Epicoco atyának írt egy levelet, melyet ő A fény a végén című könyvében tett közzé. Szeretném, ha megismernétek ezt a vallomást, mert úgy gondolom, hogy szöges ellentéte annak, amit mi minden nap megpróbálunk felépíteni minden szalézi házban. Ez a fiatal nő bizonyos értelemben úgy érzi, hogy nincs siker és beteljesedés az életben emberi találkozások, emberi kapcsolatok nélkül, és ez a most kezdődő tanév visszavezet minket mindehhez.
Így ír magáról:
„Kedves Atyám, azért írok neked, mert szeretném, ha segítenél megérteni, hogy az a vágyakozás, amit az elmúlt hónapokban kezdtem el érezni, azt jelenti-e, hogy furcsa vagyok, vagy inkább, hogy valami fontos dolog megváltozott bennem. Talán segít, ha egy kicsit mesélek magamról. Alig tizennyolc éves koromban úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Így akartam elmenekülni abból a környezetből, amelyet szűknek, fojtogatónak éreztem az álmaim számára. Így érkeztem meg Milánóba, ahol munkát kerestem. A családom nem tudta támogatni a továbbtanulásomat. Ezért is haragudtam rájuk. Minden barátom pályaválasztási lázban égett. Nekem nem volt választásom, mert senki sem tudott anyagilag segíteni. Munkát kerestem, hogy meg tudjak élni, és évekig álmodtam arról, hogy tanulhassak. Végül sikerült, és hatalmas áldozatok árán lediplomáztam. Nem akartam, hogy a családom is ott legyen a diplomaosztómon. Úgy gondoltam, hogy ők csak általános iskolát végzett földművesek, úgysem értenek semmit az egészből. Csak édesanyámnak mondtam el, hogy minden jól sikerült, és éreztem a könnyeit, amelyek egy pillanatra olyan bűntudatot ébresztettek bennem, amilyet azelőtt még soha nem éreztem. De ez nem tartott sokáig. A saját erőmből valósítottam meg magam, és soha nem tudtam és nem is akartam senkire támaszkodni. Még a munkában is azért jutottam előre, mert úgy döntöttem, hogy csak önmagammal szövetkezem.
Éveket töltöttem el így. És nem értem, miért csak most, a világjárvány bezártsága közepette tört fel bennem a vágyakozás a családom után. Arról álmodozom, hogy elmesélek mindent, amit soha nem mondtam el nekik. Arról álmodozom, hogy megölelem apámat. Éjszakánként felébredek, és azon gondolkodom, hogy vajon le lehet-e élni egy életet ilyen fontos kapcsolatok nélkül. A párkapcsolataimnak sem engedtem meg az évek során, hogy átlépjék az igazi intimitás határát. De most minden olyan más lett. Most, hogy nem léphetek ki a házból, és nem mehetek el azokhoz, akiket fontosnak tartok, ráébredtem, hogy milyen nagy hazugságban éltem eddig.
Kik vagyunk mi kapcsolatok nélkül? Talán csak boldogtalan emberek, akik megerősítést keresnek. Mostanra rájöttem, hogy mindent, amit tettem, valójában azért tettem, mert azt reméltem, hogy valaki megmondja nekem, ki vagyok valójában. De azokat, akik segíthettek volna megválaszolni ezt a kérdést, kizártam az életemből. És most veszélyben az életük, több száz kilométerre tőlem. Ha meg kellene halnom, inkább velük szeretnék lenni, nem pedig a sikereimmel.”
Közös öröm
Nagyra értékelem ennek a fiatal nőnek az őszinteségét és bátorságát, aki elgondolkoztatott a valóságról, amely körbevesz minket. Elgondolkodtatott arról az életmódról, amelyet oly sok családban élnek, ahol a jó eredmények a fontosak, a jó anyagi helyzet, hogy a napjainkat úgy töltsük ki tennivalókkal, hogy minden nyereséges legyen, stb.... de nagyon magas árat fizetünk azért, hogy mindig, és egyre inkább önmagunkon kívül éljünk. Fennáll a veszélye annak, hogy középpont nélkül, azaz „középponton kívül” éljünk. És higgyétek el, kedves barátaim, el sem tudjátok képzelni, mennyire érezhető ez a fiatalokon a különböző szalézi házakban, udvarokon és oratóriumokban.
Don Bosco második utóda, Don Paolo Albera így emlékezik vissza: „Don Bosco szeretettel, vonzással, hódítással és átformálással nevelt. Mindannyiunkat szinte teljesen az elégedettség és a boldogság légkörébe burkolt, amelyből a bánat, a szomorúság és a melankólia száműzetett... A legnagyobb figyelemmel hallgatta a gyerekeket, mintha mindaz, amit mondanak, nagyon fontos lenne.”
Az élet legfontosabb öröme a közösen megélt boldogság: „A közös öröm dupla öröm”. A nevelő jelszava: „Én jól vagyok, amikor veled vagyok.” Az élet intenzitását jelentő jelenlét.
Don Bosco egyik életrajzírója, Don Ceria elmeséli, hogy egy magas rangú főpap egy Valdoccóban tett látogatása után kijelentette: „Nagy kincs van a házatokban, amivel senki más nem rendelkezik Torinóban, és máshol sem. Van egy szobátok, ahová bárki, aki szomorúsággal telve belép, örömtől ragyogva jön ki.” Don Lemoyne ceruzával ezt jegyezte fel mellé: „És ezren tettük ezt próbára.”
Egy nap Don Bosco így szólt: „Közöttünk a fiatalok családtagok, mindannyian tulajdonosok; a kongregáció érdekeit a magukénak tekintik. Azt mondják, hogy a mi templomunk, a mi kollégiumunk, mindent, ami szalézi, úgy hívnak: miénk.”
Ezért ad ez az új év lehetőséget arra, hogy őrizzük és gondoskodjunk a leglényegesebb és legfontosabb dologról: a mi családunkról.
Fordította: Szabó Judit
Szaléziak.HU
