Főoldal / Magyar Tartomány / Don Bosco ünnepe előtt
Don Bosco ünnepével kapcsolatban sok mindent hallottunk már, sok mindent tudunk és ismerünk. Az itt összeválogatott néhány felvillanó kép továbbgondolható, és talán még hasznos is lehet.
Egyszer, amikor egy olyan helyen beszélhettem Don Boscóról, ahol a szaléziak ritkán fordulnak meg, néhány mondatban elmondtam a születése körülményeit: egy tanyán, írástudatlan szülő, meghalt az apuka, idősebb testvére mindig dolgozni küldi - mi lesz ebből a gyerekből? Arany János sorai jutnak eszünkbe: "... be nagy kár, hogy apád paraszt volt s te is az maradtál." Nincs esély másra, megvan az az életút, amit be kell futnia, nem lehet ebből kitörni, nem lehet semmiben reménykedni, nem lehet ezt másképp.
És másképp lett...
Mert az isteni kegyelem felülírta. Don Bosco életének talán az egyik legnagyobb tanulsága számomra ez, hogy az isteni kegyelem felülírja mindazt, amire az ember azt mondja, hogy csak így történhet.
A napokban találtam ezt a Don Bosco idézetet, ami elgondolkoztat, mert Don Bosco maga azt mondja, hogy ahol az ember elkezd intézkedni, onnan az Isten visszalép. A Gondviselést hagynunk kell működni. Meg kell hogy legyen nem a lemondás önmagunkról, hanem a szilárd hitünk és hitünk a Gondviselésben, hogy a legjobbat akarja nekem, ő tenni akar értem, hogy ahogy az élettel megajándékozott, ennek az életnek a teljességével és boldogságával is meg akar ajándékozni. És nem kell nekem mindig mindenről részletre menően intézkednem és megterveznem, és mindig minden lépést a saját eszem és döntéseim alapján megfogalmazni.
Tudok-e hinni, tudok-e bízni a Gondviselésben?
Tudok-e hinni abban, hogy a kegyelem felülír?
Persze, ennek egy hibás változata lenne, ha az ember föladná azt a racionális képességét, amelyet azért kapott a Teremtőjétől, hogy a megváltás kegyelmében használja, de ugyanakkor a mai korban inkább az a másik veszély fenyeget, hogy megfeledkezünk a kegyelem erejéről, és túlzottan a saját belátásainkra, a saját jól megalapozott, végiggondolt döntéseinkre vagy éppen benyomásainkra hagyatkozunk. Érdemes átgondolni, hogy az ember mennyi butaságot csinált már az ész fényében, vagy az emberi logika, az emberi tervezés lehetőségeinek a látókörén belül. Milyen sokszor feledkezünk meg arról, amiről Jézus keresztségénél beszélgettünk, hogy mivé lettünk a keresztség kegyelme által. Szent Pál is azt mondja, hogy "kegyelemből lettem, aki vagyok." Don Bosco életet is ezt mutatja be: az isteni kegyelem éltető, megújító erejét. Életünk nehezebb pillanataiban leginkább a kegyelemre kellene ráhangolódni, ilyen például a hivatás választás, amire az idei strennánk hív: "Gyertek, meglátjátok!" Hogy az élethivatásomról, az életutamról csak az emberi ész és logika fényében gondolkodom, vagy tudok nyitott szívvel ráhagyatkozni az isteni útmutatásra? Az eszemet is azért kaptam, hogy használjam, nyitottan, hogy az isteni útmutatást felfedezhessem. De ugyanígy megvan ez a szerelemben, a párválasztásban, a hivatásválasztásban, az élet területén fontos döntéseinkben. "Ahol az ember intézkedik, onnan az isten visszalép" - mondja nekünk Don Bosco, és a saját élettapasztalata, az élettörténete van e mögött.
Bosco Szent János élete csodálatosan mutatja a kegyelemnek ezt a formáló erejét, és azt, hogy életünkben semmi nem történik hiába.
Ez az üzenet talán inkább a fiataloknak fontos, de az idős kort is be tudja aranyozni Don Boscónak ez az üzenete.
Ha az ő életpályáját végignézzük, csak egy-két dolgot kiemelve: annyi mindenkit el kellett veszítenie az életben 20 éves koráig - a saját édesapját, don Calossót, azt a papot, aki felfedezte és elkezdte támogatni, de van benne olyan gyermeki veszteség is, amikor a kedvenc rigóját azt reggelre a macska megette és ott látja a véres tollakat és megsiratja. És sokszor kellett ezt megélnie. Miért? Miért kell egy gyermeki léleknek ennyit szenvednie? Ennyiszer megélnie azt, hogy elveszíti a világ dolgait? Talán pont azért, hogy szabaddá tudjon lenni ezektől, és talán pont azért, hogy másoknak, akik szintén elveszítik az apjukat, a nevelőjüket, azt, akit szeretnek, azoknak segítője tudjon lenni, melléjük tudjon állni.
Azt is tudjuk Don Bosco életéből, hogy nagyon korán neki kellett állnia dolgozni. Ott van a tanyán, aztán idegenbe szakadva a Moglia-majorban a rokonoknál, aztán azért, hogy tanulni tudjon, munkát vállal a tanulás mellett.
Vajon miért kellett ennyit szenvednie?
Miért kellett hajnali ötkor kelnie minden nap és dolgoznia és küzdenie, miért nem segítette őt az Isten egy kicsit könnyebb úton?
Azért, hogy az ilyen nehéz úton járó fiatalok atyja és mestere lehessen. Azért, hogy ő maga megélje a munka tisztességét és a munka becsületét, és ezt tovább tudja adni. hogy megélje a közösségben együtt dolgozás örömét, és ezt tovább tudja adni. És aztán technikailag is: hogy ő megtanult gyalulni és varrni, megtanult cipőt javítani, ezeket a szakmai fogásokat később majd a senkinek nem kellő fiúknak át tudja adni és elindítsa őket egy szakmailag is érettebb életnek az útján, amely jövőt adhat nekik.
Semmi nem hiábavaló, ami velünk történik!
Olyan sokszor kérdezzük, hogy miért engedi meg ezt a Jóisten? Vagy miért pont velem történik? És azt hihetnénk, hogy Don Bosco ezekre a kérdésekre menet közben azért időben kapott választ. De nem! Megint csalódnunk kell!
Tudjuk, hogy kilencéves kori álma azzal végződik, hogy azt mondja neki a Tanítónő, hogy: Majd időben mindent megértesz. Ez olyan vigasztalónak tűnik: hát kilenc éves koromra még nem kell értenem, de azért majd kamasz koromra - addigra már mindent tudni és érteni akarunk - addigra majd megértem. de nem! 1886-ban, másfél évvel a halála előtt a római templomban sírva fakad egy misén, és kérdezik utána a szaléziak, hogy mi történt. Azt mondja: "MOST mindent megértettem." Másfél évvel a halála előtt, több mint 70 éves korában! Mi miért akarunk mindent azonnal és rögtön érteni, lehetőleg előre? Ez nem az isteni Gondviselésbe való bizonytalanságunk? Nem a hitünk gyengesége? Nem annak az egyik látványos jele ez, hogy a saját fejünk után megyünk, hogy mindig mindent azonnal érteni akarunk?
Don Bosco olyan módon a kegyelem embere, hogy közben nagyonis evilági. Nem mondhatjuk azt, hogy elragadta őt az isteni kegyelem, hát követhetetlen. Néha próbálunk szenteket így ábrázolni azért, hogy ezzel a magunk életét könnyítsük. Jó magasra felrakjuk őket, szépen megcsodáljuk, majd azt mondjuk töredelmesen, hogy: ááááá....én sajnos nem.... Don Bosco nem adja meg nekünk ezt az esélyt. És ő is azt mondja, hogy igen, járjatok két lábban a földön, de a szívetek az égben legyen! És Savio Domonkosról is azt írja, hogy bele tudott feledkezni az isten szeretetébe, az imádságba. Mert hogy nem lehet a Gondviselésre hagyatkozni, az Isten szeretetének, Isten jelenlétének a megtapasztalása: az imádság nélkül. Az imádság nem csak az, amikor megfogjuk egymás kezét és elmondunk egy Miatyánkot, nem csak az, amikor az autóban gyorsan elhadarom az egy tized rózsafüzért, nem csak az, amikor elmondom, hogy "én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem..." és már el is aludtam, nem igazából ez az imádság, amikor a szánk jár. Ez is fontos, de az Isten jelenlétében élt élet az imádság. Az, hogy nem szakadok el az istentől, figyelmem, szívem, lelkem az ő jelenlétében, tudatában, ennek az örömében van. Az imádságnak ezt a csodálatos kulcsát János kisgyermekként otthon Margit mamától kapja meg. Hogy az imádság nem valami produkció, amit a nagymama elvár tőled, és akkor kapsz egy cukrot - ezzel nagyon sok gyereket elrontottak már, és tettek nem-imádkozóvá, hogy: "Jaj, de aranyos az én unokám, imádkozik hát adjunk neki egy csokit..."- az unoka megtanulja, hogy ebből a trükkből jól ki lehet jönni, és akkor ennyi marad az imádság.
Margit mama azt mondja Jánosnak: - Isten lát téged! És nem fenyegetően, az ujjával figyelmeztetve, hanem melegséggel és kedvességgel, ami azt jelenti, hogy nincs miért aggódnunk, nincs miért kétségbe esnünk, mert nem vagyunk egyedül, Isten lát minket, látja, hogy mire van szükségünk, hogy mire törekszünk... Velünk az Isten! János ennek a légkörében nő fel, és ezért mondhatjuk, hogy az imádság embere. És azok a tettek, művek és alapítások, és minden, amit megtesz Don Boscóként, az ebből az isteni közelségből, jelenlétből, az Istennel való együttlét biztonságából fakad.
Egyszer pénz nélkül neki akar állni templomot építeni Szalézi Szent Ferenc tiszteletére Valdoccóban az Oratóriumban. Margit mama racionális tudott lenni, hiszen egy család gondja volt a nyakában, megszokta, hogy szépen meg kell tervezni, és mondja neki, hogy:
- Hát az hogy lesz, János?...
János pedig így válaszolt:
- Édesanyám, ha magának lenne pénze, akkor adna arra, hogy templomot építsek?
- Hát persze, fiam, adnék!
- Hát mit gondol, a Jóisten nem fog adni rá? - és egy év alatt, irdatlan összegből fölépül a templom. És azóta is ott áll, csodáljuk, és a szalézi élet történelmének egy nagyon szép és fontos színhelyévé lett.
Don Bosco nagyon sok mindent üzen nekünk. Egy prédikációba nem lehet belefoglalni, ez be kell látni. Viszont azt gondolom, hogy ez az ünnep bátorítson bennünket, hogy próbáljuk fölfedezni és megismerni őt. Üzenete van neki, és nem csak a fiatalok számára - ezt is félre szoktuk érteni, hogy nem csak a fiatalokkal foglalkozó felnőtteknek üzen, hanem mindenkinek. Hiszen ő a hit nehézségeit is megélő keresztény ember, akinek az egyházzal is küzdenie kellett, tehát nyugodtan oda állíthatjuk azok elé, akik az egyház közösségében nem találják a helyüket, mert őneki is meg kellett érte küzdenie, hogy őt a püspöke, a paptestvérei elfogadják. Had ajánljam, hogy akár az életrajzi könyvét egy kicsit a kezünkbe venni, akár a két életrajzi film közül valamelyiket érdemes megnézni.
Bosco Szent János - a mi számunkra egy régi Apokrif imának nevezett és sokszor gitárral is énekelt imádságnak két szavát, egy sorát üzeni a saját életpéldájával, ez pedig így szól. "Alkotni és alakulni." Alakulni az isteni kegyelem fényében, Isten kezében, jelenlétében, és alkotni ebből kifolyólag. Az alkotásból alakulás lesz, hiszen amit alkotok, formál engem, az alakulás pedig segít, hogy alkotóvá váljak. Alkotni és alakulni - erre hív meg bennünket Don Bosco. Elsősorban saját magunkat alakítani, hiszen - és ezt ne felejtsük el - Don Bosco elsősorban Isten embere volt. Az az ember volt, akinek az volt a fontos, hogy az üdvösség útját járja, és ezen segítsen másokat is. Ezért amikor Don Bosco jót kar a fiataloknak, akkor a legjobb jót akarja: az üdvösséget. És talán feltehetjük magunknak, akik családban vagy akár intézményekbe is nevelők vagyunk,hogy vajon akarjuk-e és merjük-e ezt a legjobb jót - az üdvösség jó hírét, az üdvösség útját - a fiataloknak átadni, közvetíteni?
Don Bosco segítsen bennünket ebben!
P. Ábrahám Béla SDB/Szaléziak.HU
