Főoldal / Szalézi világ / Egy szalézi stílusú irgalmas szamaritánus: Boldog Artemide Zatti
Egy szalézi stílusú irgalmas szamaritánus: Boldog Artemide Zatti
2020-11-13 Péntek | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
November 13-án boldog Artemide Zatti (1880-1951) szalézi testvérrőlemlékezik meg a Szalézi Család, akinek példája ma is vonzó: közel állt a szenvedő emberekhez, kerékpáron járt, imádságos lelkületű volt, a Jó Pásztor szívével a fiatalok felé („Nővér, adj ruhát egy 12 éves Jézusnak ...”). Ma köszönetet mondunk minden szalézi testvér ajándékáért az egész világon, meghallgatjuk hivatásuk történetét és imádkozunk új szalézi testvéri hivatásokért!
Artemide Zatti meghívása Don Bosco missziós csapatába sokban hasonlít az első segítőtestvérek meghívásához.
1897 januárjában, nem tudjuk pontosan miért és milyen körülmények között, Luigi Zatti családfő elhatározta, hogy elhagyja Olaszországot és Argentínába emigrál családjával. A múlt század végén sokan vándoroltak ki Olaszországból Amerikába és sok minden igazolta döntésük helyességét… Hatással lehetett Luigi Zattira nagybátyja invitálása, aki már Argentínában volt, az épp akkoriban születő kis városban Bahía Blancában, ahol elég jó állást talált. Úgy tűnt, hogy az ismeretlenbe megy, pedig csak az Isten által kijelölt utat követte, mely a Don Boscóval való találkozáshoz vezetett.
A Zatti család 1897. február 9-én érte el Buenos Airest és négy nappal később, vonaton érkezett meg Bahía Blancába, ahol bekapcsolódtak a helyi, számos tagot számláló olasz emigráns-közösség életébe. Bahía Blancában a szaléziakra bíztak egy plébániát, s pont ennek közelében lakott a Zatti család is. Két iskolájuk is volt: egy gimnázium és egy szakiskola.
A szalézi hivatás spontán módon került felszínre Artemide Zatti életében. Lelki elkötelezettségének komolysága és az akarása, hogy az Urat és a jövőt szolgálja, segítették ezt elő. Másrészt, mindennapos kontaktusban élt lelkivezetőjével és más testvérekkel a dolgos szalézi közösségben, olyan példát láthatott maga előtt, amely a legjobb biztatást jelenthette számára, hogy a lehető legradikálisabb módon szentelje meg életét.
Így, egyetértésben családjával, 1900. április 19-én, a 20 éves Zatti, őszinte hittel követve az Úr hívását megkezdte első évét mint aspiráns Bernalban, a szalézi közösségben. Egy hirtelen jött körülmény megváltoztatta az életét. Megbízhatóságának tudatában elöljárói rábízták egy fiatal, tuberkolózisban szenvedő szalézi támogatását. Zatti teljesítette a feladatot, de közben ő is elkapta a betegséget. Ez a betegség, mely az életét is veszélyeztette, meghatározta egész életét.
Egy orvosi konzultációt követően döntöttek úgy elöljárói, hogy Viedmaba küldik Zattit, mely végleges állomása lesz missziójának.
Amikor 1902-ben Artemide Zatti Viedmaba érkezett, a város kevesebb, mint 5000 lakost számlált, akik mind különböző országokból érkeztek. Az emberek többsége nagyon szegény volt.
A szalézi jelenlét nagyon jelentős volt. A két kollégium (egy a nővéreké, egy a szaléziaké) nagy hatást gyakorolt a városi élet erkölcsi és anyagi felemelkedésére. A szaléziaknak egy elemi iskolát, szakiskolát és egy mezőgazdasági iskolát magába foglaló centrumuk volt, ahonnan az első szakképzett munkások kerültek ki Patagóniában. A szalézi mű központjában a katedrális állt, mely plébániaként működött. A templom mellett volt még egy kórház és egy gyógyszertár is.
Jó szamaritánus, teljes munkaidőben
Viedmában Zatti rátalált az egészségre és rátalált missziójára a betegek szolgálatában; ápoltból ápoló lett és mások betegsége az ő missziójává vált. Minden idejét ennek szentelte a da mihi animas radikalizmusával, folyton tágítva tevékenységi körét.
Erre tette fel jövőjét. Innentől kezdve személyiségének különböző aspektusai: pezsgő jókedv, jó humor csak növekedni fognak az Istenbe vetett belső hit nyomására, hogy minél inkább beteljesíthesse misszióját, napról-napra szembenézve új kihívásokkal.
Az éjjel-nappal tartott vizitek a kórházban és a szegények házaiban egy biciklin, hamar elválaszthatatlan része lesz Viedma városának. Megélte az Istennek való teljes önátadást és a jó szolgálatának szentelte minden erejét, először, mint P. Garrone munkatársa, aztán az atya halála után (1911), de mindenekelőtt 1915-től, amikor felavatták az új székhelyet, mint fő felelőse, igazi igazgatója a szalézi központnak. Mindenhol ott volt a keze nyoma: fogadott, formált, irányított; felügyelte a munkálatokat; segített az orvosoknak a vizitek ill. sebészeti beavatkozások alkalmával; családokról gondoskodott; pénzt varázsolt elő a költségek fedezésére. Volt egyhíres mondása: „Nem azt kérem Istentől, hogy adjon nekem pénzt, hanem hogy mutassa meg, hol találom.”
Nézzük meg egy átlagos napját: Isten Szolgája fél ötkor, ötkor kelt, szentelt időt személyes imájára a templomban, részt vett a közös meditáción és Eucharisztián.
Ezután végiglátogatta a betegek termeit, vidáman lépve be mindenhova ezekkel a szavakkal: „Jó reggelt! Éljen Jézus, József, Mária”, majd megkérdezte: „Mindenki 1élegzik?” Az öregek megfordultak ágyaikban és válaszoltak: „Mindenki, Don Zatti.” „Deo gratias!” - mondta és végigjárt minden ágyat, megnézte, kinek mire van szüksége. És ha valaki már nem lélegzett, ő maga vitte le vállán a hullaházba.
A vizit után ment reggelizni, majd a feladatai ellátása után biciklire ült és hajadonfőtt, fehér ingben végigjárta az injekcióra váró betegeket. Amikor elterjedt az antibiotikum használata, munkája megsokszorozódott, hiszen kétóránként kellett beadni az injekciókat, akár még éjjel is. „Ritkán volt alkalma - mondta egy segítője - végigaludni az egész éjjelt.” Mindig biciklivel ment vagy teherautóval, ha felajánlották neki, de autóval soha.
12-kor - nem tudni, hogy csinálta, de mindig pontos volt - készen állt elmondani az ebéd előtti imát a közösséggel. Hittel imádkozott, behunyt szemekkel, összezárt ajakkal és kezekkel. Szinte mindig ő kongatta meg az ebédre szólító kisharangot, ami ilyenkor egész máshogy szólt.
Ebéd után gyakran lelkesen tekézett a lábadozó betegekkel. 14 órától kb. 16 óráig újra a biciklin látjuk viszont. Az uzsonnát soha nem hagyta ki, ami után még bement a városba vagy meglátogatott néhány kórtermet, számlákat írt stb.
18 órakor lelki olvasmány következett ill., ha volt, segédkezett az Eucharisztián. Miután a betegek megvacsoráztak, újra végigjárt minden kórtermet, hogy elmondja velük az esti imát és kívánjon nekik „Jó Éjszakát” egy kis történettel egy szentről, Don Boscóról, a liturgiáról, kevés szóban, de sok mondanivalóval. Majd munka, jó éjszakát az ápolóknak, amelyben gyakorlati tanácsokat, tanításokat is adott.
20 órakor vacsora, még egy rövid körút a kórtermekben, majd végre visszavonulhatott szobájába. Éjjel készségesen felkelt a betegek minden hívására.
Az ő élete egy olyan környezetben zajlott, ahol a nehézségek mindennaposak voltak s mindig újraszülettek, de ahol talált megértést és rokonszenvet is. Szolgált mindenkit, mindenben.
Negyven hosszú és dolgos év volt, melyben Isten Szolgája folyamatosan hitt szolgálatában és az állandó fejlődésben. Artemide Zatti nem volt egy átlagos ember: autentikus igazgatója volt a kórháznak, amit nagy hozzáértéssel végzett; még az orvosok sem hagyhatták elismerés nélkül. A „Közegészségügyi Hivatal” neki adományozott egy, az ápolóknak járó hivatalos számot (7253), miközben ő maga, La Platában, az egyetemen megszerezte azt a titulust, mely elengedhetetlen volt egy gyógyszertár fenntartásához. A vele dolgozó orvosok visszaemlékezéseiből kiderül, mennyire nagyra becsülték őt és munkáját.
A Viedmában eltöltött 40 év alatt nem hiányoztak azok a különleges pillanatok, amelyek különböző formában bizonyítják Zatti egyedülálló bátorságát és szalézi lelkületét. Megemlékezhetünk nyugalmáról, amivel szembenézett néhány napos bezárásával a börtönbe, mert egy rab megszökött a kórházból, akit a fogház igazgatójának parancsára vettek fel (1915); bölcsességére és türelmére, amikor egyszer csak lebontásra ítélték a kórház épületét és el kellett költözniük az új, de még nem kész székhelyre (1941).
Miután kigyógyult a tuberkolózisból, Artemide Zatti tökéletes egészségnek örvendett, ami megengedte neki, hogy folyamatosan nehéz munkákat végezzen és súlyos áldozatokat hozzon. Gyakorlatilag csak a jóért való buzgalma ad magyarázatot fáradságaira, amiket könnyedséggel és vidám lelki derűvel végzett élete végéig, szinte megszakítás, pihenés nélkül.
De az Úr újra próbatétel elé állította: osztoznia kellett a szenvedésben azokkal, akiket eddig ő szolgált. 1950 júliusában, épp egy lépcsőről való leesés következményeit heverte ki, amikor májelégtelenséget fedeztek fel nála, majd egy májdaganatot.
Elfogadta s teljes tudatossággal élte végig a betegség minden fázisát (ő maga készítette el az orvos számára saját halotti bizonyítványát), a fájdalmak ellenére derűs maradt, minden maradék erejét a munkára és a közösségre fordította, s az utolsó hónapokban már csak az Úrral való találkozást várta. Ezt ismételgette: „Ötven évvel ezelőtt jöttem ide meghalni, de még most is itt vagyok: mit kívánhatnék többet? Másrészről, egész életemben erre a pillanatra készülődtem…” 1951. március 15-én érkezett el az Úrral való találkozás pillanata.
Se szeri, se száma a nép száján forgó anekdotáknak, amiknek már nincsenek valós határai. Hogy meghosszabbítsák jelenlétét a városban, elneveztek róla egy főutat, és az új, modem városi kórház is az ő nevét viseli. Ezenkívül egy emlékművet is emeltek a tiszteletére.
Artemide Zatti, szalézi segítőtestvér valóban egy „jó szamaritánus” volt, a szó Don Boscó-i értelmében „Isten szeretetének jele és hordozója”: mindenkit szeretett és meg tudta szerettetni magát mindenkivel, épp, ahogy Don Bosco akarta.
Szaléziak.HU
