Főoldal / Szalézi világ / És a csillag megállt egy kerekesszék felett - a rendfőnök februári üzenete
És a csillag megállt egy kerekesszék felett - a rendfőnök februári üzenete
2024-02-15 Csütörtök | #Szalézi világ | KIEMELT
Csodálatos, jószívű és ragyogó hitű emberekkel találkoztam vízkereszt napján. Kedves Barátaim! Szeretettel köszöntelek benneteket és kívánok minden jót az új, 2024-es évre. Őszintén remélem, hogy ez az év áldásokban gazdag lesz, tele Isten jelenlétével az életünkben.
Szokásom, hogy amikor csak lehet, ebben a levélben megosztok veletek valamit, amit átéltem, és valamilyen okból hatást gyakorolt rám. Nos, Vízkereszt napján szülővárosomban, Luancóban (Spanyolország, Asturia) jártam. A földnek ebben a csodálatos szegletében belélegeztem a gyökereimet, a tengert, a természetet, ott ahol megszülettem és felnőttem, valamint találkozhattam a földijeimmel. Aznap én miséztem. A falu plébánosa átadta nekem ezt a kiváltságot, míg ő egy másik hozzá tartozó plébániára ment. Így több keresztény közösségben is megünnepelhettük ezt a napot.
Nos, azt akarom elmondani nektek, hogy ez egy olyan délelőtt volt, amelyen az Úr váratlan találkozásokat készített elő számomra. Miközben különböző embereket és életüket ismertem meg, a szívemet elöntötte a bizonyosság, hogy az Úr vigaszt és támogatást ad még akkor is, amikor a fájdalom vagy a betegség telepszik egyesek életére.
A napomat az Eucharisztia ünneplése előtt azzal kezdtem, hogy meglátogattam egy idős férfit, aki sok éven át volt orvos a falumban. Nagyszerű háziorvos volt, hívő ember. Többek között szalézi diák volt Salamancában. A szüleim gyakran beszéltek róla, mindig hozzá mentek.
Nos, ezen a családi látogatáson, amit nála tettem, a lánya meghívásának eleget téve, egy igaz hívő emberrel találkoztam, aki elmondta, hogy orvosként csak egy kis részt tudott adni az embereknek abból a sok jóból, amit Istentől kapott, és hogy most, súlyos betegen, csak arra kéri a jó Istent, hogy készítse fel őt a Vele való találkozásra. Ilyen szilárd hite volt, ezért úgy tudtam elmenni misét celebrálni, hogy addigra már megkaptam az aznapi „fülbe suttogott szó”adagomat.
Isten kezében
Aztán a misén találkoztam egy harmincas éveiben járó fiatalemberrel, aki egy baleset miatt évek óta kerekesszékben ül. Kerekesszékben utazott édesanyjával Indiába, hogy segíthessen a legszegényebbeken. Fiatal barátom lenyűgözött szívből jövő derűjével és mosolyával, az örömmel, amellyel az Eucharisztia ünneplésén részt vett, és amellyel az Urat fogadta. Bizonyára minden oka meglenne arra, hogy panaszkodjon „szerencsétlensége” miatt, vagy ami még rosszabb: Istent hibáztatná, ahogyan hajlamosak vagyunk erre, ha történik valami. De ő nem, ő egyszerűen csak él anélkül, hogy sajnálná magát, és hálás az élet ajándékáért, még kerekesszékben is. A szentmise végén találkoztam vele és köszönetet mondott nekem, de inkább nekem kellene megköszönnöm neki az élet Urába vetett hit nagyszerű tanúságtételét, a példát, amelyet mindannyiunknak ad.
Ilyen szép és megható volt az én Vízkeresztem, majd amikor kiléptem a templomból egy középkorú házaspár köszönt rám, és minden jót kívántak az újévre. Nekik is vidám arcuk volt. A férjben (aki rákban szenvedett) több örömöt és derűt láttam, mint szeretett feleségében (aki érte szenvedett). De mindketten arról a bizonyosságukról beszéltek nekem, hogy ezt az időt és betegséget Istenre bízva és ráhagyatkozva kell átélniük.
Az anya hite
Végezetül még egy találkozás. Bemutatkozott nekem egy idős édesanya, aki elmondta, hogy néhány évvel ezelőtt betegség miatt elvesztette egyik gyermekét, és jelenleg rákban szenved. Arra kért, hogy imádkozzam érte. Megkérdeztem, hogy érzi magát, és elmondta, hogy szenved, de a hitben vigaszra lel. Nem találtam szavakat, mert az érzelmeim felülkerekedtek rajtam olyan intenzív hatások értek a délelőtt folyamán.
Imádkoztam mindenkiért, ahogy megígértem, és közben újra és még erősebben ráébredtem, hogy az Úr milyen nagy dolgokat tesz az alázatos szívűekben, a súlyos élethelyzetekben lévő emberekben, azokban, akik érzik, hogy csak Ő ad igazi vigaszt és segítséget.
Mindez annyira fontosnak tűnt számomra, hogy nem tudtam megtartani csak magamnak. Olyan témának is tűnhet, amiről nem szokás írni, talán nem divatos, lehet, hogy nem tűnik olyan fontosnak, de ezzel én nem értek egyet, szerintem fontos, hogy megosszam és tanúságot tegyek arról, ami fontos, mély és reményteli az életünkben.
Nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem, hogy sok olvasó számára lesz ismerős, amit leírtam, amit átéltem, mert ami Vízkereszt reggelén egy tengerparti kisvárosban történt, nem csak ott történik. Más szóval, az emberi lét része, és az Úr mindig mellettünk áll, ha engedjük neki.
Minden jót kívánok nektek, kedves barátaim! Higgyük továbbra is, hogy minden pillanatban, még a legnehezebbekben is van okunk a reményre!
Msgr Ángel Fernández Artime SDB, rendfőnök
