Főoldal / Szalézi világ / Felice Canelli – egyházmegyés pap és szalézi munkatárs
Felice Canelli – egyházmegyés pap és szalézi munkatárs
2020-11-23 Hétfő | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Felice Canelli atya 1977. november 23-án tért meg Teremtőjéhez, 97 évesen, elégve az irgalmasság tüzében, Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére – méltóan Don Bosco lelkes követőjéhez. A Szalézi Családban a szalézi hivatású világi papok jellegzetes, fénylő példája, égi születésnapján emlékezünk meg róla.
Ennek az apró termetű, törékeny papnak olyan szíve volt, amely ideális arra, hogy a papságát az apostolok módján élje meg: dolgozni, harcolni, élni és szenvedni akart, felépíteni Isten országát a legutolsók, a nép, a hétköznapi emberek között, tanúságot tenni az élő hitről, szorgalmasan jótékonykodni...
1902 vége felé a san severói fiúk között az a hír járta, hogy oda is eljönnek Don Bosco fiai. Azon a helyen, ahol most a szalézi intézet áll, egy fiatal diakónus, Felice Canelli a fiúkkal együtt egy kis kunyhót épített, egy találkozásra alkalmas helyet sokuk számára, azzal a céllal, hogy bevonja őket a játékba, találkozásba és imádságba, és természetesen nem hiányozhatott a karamella szétosztása sem, ami elkerülhetetlen, amíg várakoznak a szaléziak érkezésére.
Sokan a fiatalok közül az utcán csavarogtak és nem kevés veszély leselkedett rájuk. Míg a politikai és civil életben egyre inkább teret hódított magának a szocialista mozgalom, amelynek San Severo a fellegvára volt. Don Felice összefogta az ifjúságot, és egy igazi katolikus mozgalmat hozott létre, amelynek ő volt a lelke.
A szaléziak 1905 októberében érkeztek meg San Severóba, és néhány hónappal később Don Felice megkérte Don Caramaschit, a szalézi mű első igazgatóját, hogy együttműködhessen a szaléziakkal a sokrétű apostoli munkában, megélve velük együtt a szenvedélyt a fiatalok iránt, a szalézi kezdeményezőkészséget és a lendületet a munkában.
1906-ban egy meghatározó találkozása volt, amelyet gyümölcsöző és radikális elköteleződés követett a szalézi karizma iránt: találkozott Boldog Michele Ruával, akiben „Don Bosco élő emlékét” látta.
Don Rua egy Spanyolországban és Szicíliában tett hosszú útjáról visszatérőben, 1906. május 17-én megállt San Severóban, Don Scappini tartományfőnök és Don Barberis titkár kíséretében. A fogadtatás szeretetteljes és lelkes volt. Felice Canelli így írja le ezt a találkozást:
„Ezen a napon bemutattuk a Három caesareai vértanú című háromfelvonásos drámát. Don Rua a második felvonás végén érkezett, 19 órakor, a Foggiából érkező vonattal.
A bejárati ajtónál álltunk az igazgatóval, Don Ermidoro Caramaschival, és szerencsénk volt kezet rázni vele és kezet csókolni Don Ruának, a férfinak, aki élő emléke Don Boscónak. (…) Úgy tűnt, egy szent jelenlétében találtuk magunkat (…); jóságos, széles, őszinte mosolya megnyitotta a szívünket: őszinte bizalommal lestük gyengéd és szeretetteljes szavait, amelyek szelídségről és atyai szeretetről árulkodtak; átható tekintetét, (…) amelynek nagyon különleges varázsa volt: mert ez a vékony, törékeny ember, aki oly szerény volt, őszinte és kirobbanó lelkesedéssel töltötte el a szívünket.(…)
A szobában a kápolna mellett úgy szólt a szalézi munkatársakhoz, mint egy apa a gyermekeihez. Hasznos tippeket és tanácsokat adott, biztosította őket jóindulatáról és megígérte, hogy támogatni fogja őket. Még mindig emlékszem a mosolyára, amely kísérte minden szavát, a szeme simogatóan pihent mindannyiunkon, ahogy magával ragadott ez az alázatos ember…(…)
Mielőtt elhagyta az oratóriumot, letérdeltünk a lába elé és az áldását kértük. Elmosolyodott és teljesítette kérésünket... Ezt a remegő kezet és a mosolyt mindig hordozni fogjuk a szívünkben, szomorúság idején emlékezni fogunk rá, érezve vigasztalását, és ösztönzést érezve rá, hogy alázatosan kövessük…”
Ez a találkozás először ahhoz vezetett, hogy Felice Canelli egészen 1925-ig a mű minden volt növendéke, Don Bosco fiai és leányai számára atya és mester legyen, majd később, 1930-ban, a szalézi munkatársak egyházmegyei igazgatója, amely tisztségre Boldog Filippo Rinaldi jelölte ki. Szeretetének csíráit Don Bosco és megelőző módszere iránt elhintette mind a helyi hívek között, mind a szomszédos templomokban.
1927-ben Don Felicét kinevezték egy új plébánia, a Santa Croce (Szent Kereszt) élére plébánosnak, egy olyan negyedbe, ahol számos alkalmi munkából élő, szegény család lakott.
A külvárosi plébániák sok helyen „az élet központját” jelentik az ott élők számára. A Santa Croce plébánián egy sor ifjúsági, szociális, formációs és egyéb egyesület alakult meg, a „szalézi karizma második műve” az egyházmegyében, ahogy Don Felice a csoportosulások számos formáját nevezte, amelyek kapcsolódtak a kereszténység szociális megnyilvánulásaihoz, amelyeket az Eucharisztia fénye világított meg a társadalmi élet minden területén. A katolikus körökben a fiatal férfiak és nők között voltak csoportok, akik énekeltek, kultúrával, színházzal, sporttal foglalkoztak, a helyi és tartományi pártok csoportjai, Don Bosco felfedezői, a jótékonykodó hölgyek és a Katolikus Akció keretében valósult meg az ellentmondást nem tűrő meghívás a „Da mihi Animas”-ra, hogy felébressze álmukból a katolikusokat, hogy elvigye az Egyházat az emberekhez, és az embereket az Egyházhoz, hogy megvédje a katolikus hitet, hogy bevigye a katolikus elveket a társadalmi valóságba.
A volt növendékekből és a szalézi mű felnőtteiből 1911-ben megszületett a „Don Bosco Kör”, akik részt vettek a Katolikus Akció (GIAC) olasz ifjúságának a rendezvényein, animálták és fokozott működésre késztették a katolikus ifjúsági klubokat. Don Felice volt a helyi és tartományi ifjúsági mozgalom vezetője, az „ifjúság apostola”, San Severo „Don Boscója”, a „kis Szent Vince” az ő határtalan szeretetével a kirekesztettek és elhagyottak iránt.
Már a kilencvenes éveiben járt, amikor megszervezte és animálta a Segítő Szűz Mária Leányai megalapításának centenáriumi ünnepségeit 1972-ben, akik segítették és támogatták már jelenlétük első napjától fogva az Asilo Trottában és több éven keresztül vezették a hitoktatást a plébánián.
1977. november 2-án Don Felice eltörte a combcsontját, és a san severói kórházba került, ahol november 23-án 20 óra 15 perckor meghalt: 97 éves volt. A pap, aki mellette volt, így emlékszik rá: „Még mindig emlékszem Don Felice arcára, mielőtt a koporsót bezárták, majd a Croce Santa kriptájában eltemetté: derűs, nyugodt, fénylő, szinte mosolygós volt. Azóta ez az arckifejezés, amely jobban ízlelte a mennyet, mint a földet, mindig a szívembe és az elmémbe vésődött.”
Így tért meg Teremtőjéhez, elégve az irgalmasság tüzében, Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére – méltóan Don Bosco lelkes követőjéhez. Boldoggáavatási ügyét 2006-ban indították meg. A helyi hívek sokáig várták a híreket az egyházmegyei eljárás folyamat kezdetéről és amikor elhangzott a bejelentés, kimondhatatlan öröm terjedt el a közösségben. Don Felice valóban kivételes személy volt, mindenki által szeretett és tisztelt, nagyon nagylelkű és gyengéd a szegények, gyermekek és betegek iránt, nyitott és figyelmes a társadalmi kérdésekre és a szolidaritásra, mélyen hitt a Gondviselésben.
www.diocesisansevero.it/www.michelecampanozzi.com/Szaléziak.HU
