Főoldal / Aktuális / Fiataljaink és a nyári oratóriumok. Most pedig keressük azokat, akik nincsenek ott
„Mindig is így csináltuk”: ez az egyház, a plébánia, az oratórium halála. Minden alkalommal, amikor ebbe a logikába menekül, az egyház megbetegszik, mert megreked önmagában, elnehezül, és végül elöregszik, nem tud többé vonzó lenni a fiatalok számára. A pápa is ezt mondja: „Az Egyháznak előre kell mennie, folyamatosan növekednie kell, hogy fiatal maradjon”. Ez pedig számára nyilvánvalóan azt jelenti, hogy egy megtérésből és megújulásból álló, igényes utat követ; egy olyan utat, amelyen – Ferenc szavaival élve – az Egyház evangelizálja önmagát, hogy képes legyen másokat evangelizálni.
A napokban Olaszország számos pontján az oratóriumok megkezdik a nyári tevékenységeket a kicsik szolgálatában. Felbecsülhetetlen értékű tevékenység ez a családok számára, a gyerekek épen olyan izgatottan várják, mint amilyen gondosan előkészítették az animátorok. Ezeket a tevékenységeket, azonban, mint mindent az Egyházban, mindig meg kell újítani. A "mindig is így csináltuk" logikája ebben az esetben sem alkalmazható.
Egyrészt továbbra is szenvedélyesen és hozzáértéssel ugyanazt a nagyon fontos szolgáltatást kell nyújtani a gyermekek és családjaik számára, másrészt azonban elengedhetetlen lesz a gyermekek, különösen a serdülők új igényeinek kielégítése. Ma még mindig sok középiskolás diák vállalkozik arra, hogy időt és energiát szentel a nyári oratóriumban a gyerekeknek azzal, hogy animátor lesz, de egyre többen döntenek úgy, hogy nem ezt választják. Valójában, Olaszország bizonyos területein nyáron a legtöbb gyerek részt vesz az oratóriumi tevékenységekben, de a legtöbb serdülő ehelyett inkább valami mást szeretne csinálni. Hogy világos legyek: oratórium nélkül is lehet üdvözülni. Tagadhatatlan azonban, hogy a serdülőkorban a testvériség és a szolgálat erős megélése olyan fordulópont lehet, amely egész életünket képes meghatározni.
A Covid után sok tinédzser kivonult az oratóriumokból. A bezártság egyrészt meggyengítette kapcsolatteremtő képességüket, másrészt a távoktatás hozzászoktatta őket az otthoni kényelemhez, és nem szoktatta hozzá őket a kemény munkához. Animátornak lenni az oratóriumban kétségtelenül szép, de nagyon megterhelő is. Egyesek számára túlságosan is. Talán népszerűtlen leszek, de az a benyomásom, hogy nem minden mai tinédzser hajlandó – vagy kész – az ilyen típusú elkötelezettségre. Nem hibáztatom ezért a gyerekeket (nem is ez a lényeg), de megpróbálom megérteni az okokat, és elgondolkodom az igényeiken. Papként és nevelőként az a dolgom, hogy kitaláljam, mit csináljak velük és értük. Igen, még akkor is, ha ők nem akarnak az "én" nyári oratóriumom animátorai lenni.
Túl könnyű lenne elhessegetni a kérdést azzal, hogy nem tehetünk ellene semmit, és továbbra is hálásnak kell lennünk azoknak a tinédzsereknek, akik a kicsik gondozását választották. Ha a tizenévesek többsége távol marad az oratóriumoktól, akkor meg kell találnunk a módját, hogyan érjük el őket ott, ahol vannak, vagy ki kell találnunk egy olyan nyári ajánlatot, amelybe be lehet vonni őket. Muszáj, mert számukra nem csak az a tét, hogy lefoglalják az iskolától távol eltöltött szabadidejüket, hanem az is, hogy megtapasztalják a megmentő Szeretetet.
Szomorú gyerekek, akik hajlamosak elszigetelődni; magányos kölykök, akik találomra próbálják pótolni érzelmi hiányosságaikat; dühös srácok, akik kikiabálják az őket ért kellemetlenségeket a felnőtt világnak, amely túl süket ahhoz, hogy meghallja őket. Gyerekek, akik gyakran még megbízható felnőttekre vagy igazi barátokra sem számíthatnak, ha segítségre szorulnak. Srácok, akiknek nyilván túl nagy teher másokról gondoskodni, ha senki nem gondoskodik róluk előbb.
Szóval mit kéne tenni? Közösségeink lelkipásztori fantáziája nem ismer határokat, így biztosan sok új ötlettel fogunk előállni az ifjúságnak erre az új típusú igényére. Általánosságban azonban fontosnak tartom, hogy a gyerekeknek lehetőséget biztosítsunk a nyári oratóriumban való részvételre, anélkül, hogy feltétlenül animátori szolgálatot végeznének. Nem feltétlenül az összes oratórium, de városonként legalább egy felkínálhatna a környék tinédzsereinek egy nekik szóló ajánlatot anélkül, hogy azonnal szolgálatot kérnénk cserébe. Egy helyet, amely otthonná válik számukra, hiteles felnőttekkel, akik olyanokká válnak, mint az apák és az anyák, barátokat, akik kompromisszumot kötnek velük, mint a testvérek. Egy megismételhetetlen lehetőség új kapcsolatok megtapasztalására, és végső soron az Istennel való találkozásra. Persze, ez nem a nyári oratórium, ahogyan azt a hagyományaink szerint mindig is csináltuk. De alapvetően ez csak egy kísérlet arra, hogy a mai gyerekeknek ugyanazt a keresztény életet kínáljuk, mint mindig. És ez az, ami számít.
Alberto Ravagnani
www.avvenire.it/Szaléziak.HU
