Főoldal / Szalézi világ / Jó, hűséges és bátor szolgák - a rendfőnöki vikárius februári üzenete
Jó, hűséges és bátor szolgák - a rendfőnöki vikárius februári üzenete
2025-02-09 Vasárnap | #Szalézi világ | KIEMELT
Izajás próféta ezekkel a szavakkal fordult Jeruzsálemhez: „Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted!” (Iz 60,1) A próféta felhívása — kelj föl, mert elérkezett a világosság — meglepőnek tűnik, hiszen a száműzetés és a népet ért számos üldöztetést követően hangzottak el ezek a szavak.
A felhívás mindazonáltal hozzánk is, a jubileumi évet ünneplőkhöz is szól. Számos nehézséggel küzdő világunkban, mi is arra kaptunk meghívást, hogy fölálljunk, újrakezdjük, és új életet élve járjuk az utunkat emberként és hívőként.
Méginkább most, amikor abban a kegyelemben részesülünk — igen, mert ez egy kegyelem —, hogy Bosco János szentségét a liturgiában is ünnepelhetjük. Könnyű ehhez hozzászokni, de ne tegyük: Don Bosco Isten nagyszerű embere, zseniális, bátor és fáradhatatlan apostola volt, Krisztust mélyen szerető tanítvány.
Nekünk pedig apánk!
Az életben nagyon fontos, hogy legyen apánk. A hitben, Krisztus követésében ugyanez a helyzet: felbecsülhetetlen ajándék, ha van egy nagyszerű apád. Érzed őt magadban, és az ő hívő tapasztalata mozgatja meg az életedet. És ha számára ez jól működött, miért ne működhetne számomra is?
Ez egy olyan lényegi kérdés, amely minket is mozgásba lendít és átalakít, a jubileumi év fényében, és „megújult”, „megváltozott” emberré válunk. Ez Don Bosco ünnepének mélységes értelme mindannyiunk számára: utánozzuk, ne csak csodáljuk!
A jubileumi évben, központban a Remény témájával, Isten kíséretében, Don Bosco világos és erős hivatkozási pont!
A reményről Don Bosco azt írja, amit az idei strenna szövegébe is beemeltem:
„A szalézi – mondta Don Bosco, de amikor a szaléziról szól, mindannyiunkhoz szól, akik ezt olvassuk – kész elszenvedni hideget és meleget, éhséget és szomjúságot, fáradtságot és megvetést, amikor Isten dicsősége és a lelkek üdvössége megkívánja.” Ennek az igényes aszkéta képességnek a belső támasza a Paradicsom gondolata, mint annak a jó lelkiismeretnek a tükörképe, amellyel dolgozik és él. „Mindenben, amit teszünk, kötelességünkben, munkánkban, gondjainkban vagy szenvedéseinkben soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a legkisebb dolog, amit az ő nevéért teszünk, nem lesz elfelejtve; hitből fakad, hogy a maga idejében gazdag jutalmat adjon nekünk. Életünk végén, amikor ítélőszéke előtt állunk, szeretettől sugárzóan ezt fogja mondani: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésben hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad örömébe.” (Mt 25,2) „Munkátok és bánatotok során soha ne felejtsétek el, hogy nagy jutalmat tartogat számunkra a menny.” És amikor Atyánk azt mondja, hogy a túl sok munkától kimerült szalézi az egész rend győzelmét jelenti, úgy tűnik, hogy ez a jutalom a testvéri közösség dimenziójára utal, szinte egy közösségi paradicsomi érzésre!”
Talpra, szaléziak! Erre kér minket Don Bosco.
„Salve, salvando salvati”
Don Bosco a remény nagy alakja volt. Számos bizonyítékunk van erre. Szalézi lelkiségét egészen áthatotta a Szentlélek merész lendületére jellemző bizonyosság és szorgalom.
Don Bosco a remény energiáját két fronton tudta átültetni az életébe: a személyes életszentség iránti elköteleződésben és mások üdvösségéért érzett felelősségében; vagy inkább - és ebben rejlik lelkiségének egyik központi jellemzője - a személyes megszentelődés mások üdvösségén keresztül. Emlékezzünk a híres három „S”-re: „Salve, salvando salvati”, vagyis „Másokat megmentve mented meg magad”. Olyan, mintha csak játék lenne a szavakkal, egy pedagógiai szlogen, de ennél sokkal mélyebb értelme van: megmutatja, hogy a személyes megszentelődés és a felebarát üdvössége mennyire szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
Erik Varden norvég püspök azt mondja: „Itt és most a remény, mint egy kis sugár jelenik meg. Ez nem azt jelenti, hogy jelentéktelen lenne. A reménynek van egy olyan áldott tulajdonsága, hogy fertőző, és ez lehetővé teszi, hogy szívről szívre terjedjen. A totalitárius hatalmak mindig azon dolgoznak, hogy elpusztítsák a reményt és a kétségbeesésbe taszítsanak. A reményre való nevelés a szabadság gyakorlása. Egy versében Péguy a reményt a szentély örökmécsesének lángjaként írja le. Ez a láng, mondja, „átkelt az éjszaka sötétjén”. Lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk azt, ami most van, de azt is, hogy előre lássuk azt, ami lehet. Remélni annyit jelent, mint a jövőre fogadni. Olyan művészet, amelyet szorgalmasan kell gyakorolni ebben a fatalista és determinista légkörben, amelyben élünk.”
Adja Isten, hogy így éljük meg ezt a jubileumi évet, és ebben a hónapban járjunk mindannyian a szívünkben lévő Reménysugárral utunkon, amely nem más, mint Isten jelenléte.
Imádkozzatok ebben a hónapban a Szalézi Kongregációért, amely az Egyetemes Káptalanra gyűlik össze. Kísérjetek el mindannyiunkat gondolataitokkal és imáitokkal, hogy szaléziként hűek tudjunk maradni Don Bosco akaratához.
Don Stefano Martoglio SDB, rendfőnöki vikárius
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
