„Jöjj, Emmanuel”: a krisztustalanság fájdalma és az advent reménysége
2024-12-02 Hétfő | #Aktuális
advent • elmélkedés •
A legtöbbünk számára minden évben ugyanazok a kísérteties szavak indítják az adventi időszakot, mert általában ez a kezdő ének, amelyet az első adventi misén hallunk: „Ó, jöjj, ó, jöjj, Emmánuel,/Csak téged áhít Izráel,/ És hozzád sóhajt untalan,/Mert Isten híján hontalan.”
Ezek a szavak arra ösztönöznek bennünket, hogy képzeljünk el egy olyan világot, ahol Krisztus még nem jött el – és kiderül, hogy ez az a világ, amelyben sok szomszédunk most is él. Ahogy a himnusz is sugallja, fogságban, magányosnak és száműzöttnek érezzük magunkat Krisztus nélkül. Gondolhatunk a fáraó rabszolgáira vagy hazájukból kitiltott izraelitákra, akik Babilon patakjainál akasztják fel hárfáikat.
De gondolhatunk a 21. századi nyugati férfiakra és nőkre is, akik pontosan ugyanazokat az érzéseket fejezték ki kortárs módokon.
Jean-Paul Sarte 1946-ban szembesült a Krisztus nélküli élettel, és azt írta, hogy az ember „egyedül van, magára hagyatva a földön, végtelen felelőssége közepette, segítség nélkül, nincs más célja, mint az, amit kitűz magának, és nincs más sorsa, mint az, amit önmagának alakít ki ezen a földön.” Egzisztencialista szorongása újra és újra megismétlődik a kultúrában.
Ez visszhangozik Taylor Swift 2022-es albuma borítójának jegyzeteiben, amelyen az életet a Midnights sorozatának tekintette, és ezt írta: „Csavargunk saját készítésű ketreceinkben, és imádkozunk, hogy ne kövessünk el – éppen ebben a percben – valami végzetes, életünket megváltoztató hibát.”
Ez látható Billy Eilish Barbie című filmjének Oscar-díjas dalában is, egy szomorú, melankolikus dalban, amelynek címe megegyezik a refrénben gyakran ismétlődő mondattal: „Mire lettem teremtve?”
Ez a fajta egzisztenciális szorongás volt pontosan az, amiért Jézus Krisztus eljött, hogy véget vessen neki.
A csapdába esés, az egyedüllét és az otthonunktól való távolmaradás érzése Ádámtól és Évától kezdve mindannyiunkra kiterjedt, amikor úgy érezzük, hogy nem vagyunk a helyükön, és nem illünk bele a világegyetembe.
II. János Pál egyik kedvenc mondata ez volt: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatja az embert önmagának.” Soha nem értettem igazán, mit jelent, ezért megkértem barátunkat, Marie-Jeanne nővért, a Bárány Tanítványai Kis Nővérek tagját, hogy magyarázza el.
„Jézus Krisztusban látjuk önmagunkat, mert csak tökéletes szeretet által ismerhetjük meg valódi énünket. De nincs tökéletes szeretet Krisztuson kívül” – mondta.
Ez az idők hajnaláig nyúlik vissza, amikor a Teremtés könyvében ez áll: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket." Egy Isten, aki szeretet – Atya, Fiú és Szentlélek, akik örökkévaló önátadó szeretetük révén egyek – a szeretet képmására teremtette az emberiséget.
Isten olyan ajándékokkal kedveskedett nekünk, amelyeket mi is átadhatunk, Őt utánozva. Amikor ehelyett inkább magunknak tartottuk meg őket, idegennek és kívülállónak éreztük magunkat. Jézus Krisztus azért jött, hogy felszabadítson minket, hogy úgy adhassunk, mint ő.
Ferenc pápa ezt a jelenséget írta le a Szent Szívről szóló enciklikájában.
„A nárcizmus és az önközpontúság által uralt társadalom egyre inkább »szívtelenné« válik” – írta Ferenc pápa. „Azt találjuk, hogy csapdába esünk a saját magunk által alkotott falak közé.”
Ennek csak akkor lett vége, amikor „Jézus elénk jött, hogy minden távolságot áthidalva találkozzon veklünk; olyan közel került hozzánk, mint életünk legegyszerűbb, mindennapi valósága. Sőt, valójában van egy másik neve is, „Emmanuel”, ami azt jelenti: „Isten velünk”, Isten az életünk része, Isten mint közöttünk élő.”
Jézus Krisztus azért jön, hogy a magányos, fogoly száműzöttek ellentétévé tegyen minket, akiknek érezzük magunkat.
Advent az az időszak, amikor az Egyház erre az alapvető tanulságra összpontosít.
Ahogy a nappalok rövidülnek és sötétednek, az éjszakák pedig hosszabbak és hidegebbek lesznek, szembesülünk az emberi mivoltunkba beépített korlátokkal, és vágyunk arra, hogy megszabaduljunk tőlük.
Minden évben azt tapasztaljuk, hogy Krisztus az egyetlen utunk hazafelé.
Az adventi gyertyák kezdik eloszlatni a sötétséget, miközben azt énekeljük: „Meglásd, meglásd, ó, Izráel,/ Hogy eljövend Emmánuel!."
aleteia.org/Szaléziak.HU
