Főoldal / Magyar Tartomány / Karaszek Ernő visszaemlékezése Sándor István vértanúra
Karaszek Ernő visszaemlékezése Sándor István vértanúra
2019-10-25 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Elmondok egy történetet, nem lesz vidám, nekem mégis fontos, hátha így megértem, mi történik velem.
Karaszek Ernő tüzértizedes vagyok, a katonaság előtt fűszeres-segéd. Már túl vagyok a veréseken, holnap hazaengednek.
Itt azt mondják, Sándor István rossz ember volt. Összeesküdött az állam ellen és kémkedett. Röhej! Kérdezték, mit tudok róla, arról, hogy az ávóba fiatalokat épített be. Nem hitték el, hogy semmit. Nézem a dagadó bokámat… És arról sem tudok, hogy a pápa Amerikának kémkedik. Normális ember ezt nem gondolhatja, de ezek nem normális emberek. Élvezik a verést. Hogy ártatlanokat vernek. Valamiért ettől érzik tökösnek és különbnek magukat. Szégyellem, de nem tartottam oda a másik „orcámat”, ahogy a Jóisten és Sándor úr tanította.
Csak így hívtuk: Sándor úr. Mert nem volt pap, mégis olyan tekintélye volt közöttünk, mint három papnak. Szerettük a nagy szívéért és a soha nem szűnő mosolyáért. Persze jó poénjai is voltak, meg frankón rúgta a labdát. Neki jobban ment, mint a papoknak, akiken jókat röhögtünk, amikor a lábuk belegabalyodott a földig érő reverendába… Most is beelőzte őket, hamarabb jut a mennyországba, pedig „csak” testvér volt. Azt beszélik, a tárgyalóteremben az utolsó szava az volt: „bocsánat”. A rendtársainak mondta, a másik négy szalézinak, akiket szintén lecsuktak. A főnöküket, Ádám atyát is majdnem kinyírták. Vajon most hol lehet? Állítólag a Gyűjtőbe szállították miután Sándor urat felakasztották két ávóssal. Ezek a sajátjaikat is kivégzik…
Nem értem, hogy kerültem ebbe a helyzetbe. Édesanyám és Sándor úr is mindig azt mondta, ha bajban vagyok, imádkozzak a Szűzanyához. Hát most abban vagyok, nyakig!
A lila bokámról eszembe jut az első találkozásom vele. Az új szomszédsrácot, a Vágvölgyit vittük el a Clariba. Emlékszem, hogy csodálkozott, hogy itt a papok pingpongoznak a srácokkal. „Itt nem kell imádkozni?” – kérdezte bambán. „De, majd azt is kell.” – feleltük neki és már rohantunk is Sándor úrhoz, akinek valamiért fájt a bokája aznap és ezért nem focizott. Szegény Vágvölgyi! Nem bírta a veréseket, ezért vállalta, hogy spicli lesz. Ki is engedték. Isten bocsássa meg neki!
Mi, pattanásos kamaszok, őt szerettük a legjobban. Iskola után rohantunk a Clariba, a Don Bosco-cserkészcsapatba. Kár, hogy nem lehetett gyereke a szerzetesi fogadalma miatt… de talán jobb is, most, hogy kivégezték. Emlékszem állandóan Don Boscóról beszélt; szinte már kívülről fújtuk a szaléziak alapítójának életét. Érdekes, most semmi nem jut eszembe róla, csak az egyik kedvenc mondása kattog a fejemben: „A szomorúaknak lassan, a vidámaknak gyorsan telnek az órák.” Jó, mi? Ilyen helyen vidámnak lenni… Sosem gondoltam volna, hogy mi tizenketten, elválaszthatatlanok, egyszer a Gyorskocsi utcában kötünk ki. Vajon, mi lehet a többiekkel?
Sándor úr csak „nagyfiúk”-nak hívott minket. Tényleg vele, mellette lettünk nagyfiúk, mi, csóró rákospalotai srácok. Nem értettük, amikor azt mondták, nem mehetünk hozzá többet. Aztán a Clarit is elvették, nem volt már udvar, ahol felnőttünk, a jó kis szobákat a helyi elvtársak kapták meg. Pártiroda lett belőle, csak a templom nem kellett nekik. Az elején még itt találkozgattunk titokban, de Anyám nem szerette, féltett, mert az ávós spiclik ott voltak mindenütt. Különösen a templom környékén. Sándor úr nem félt. Hívott a víztoronyhoz is minket, meg az ismerősei lakására, kérdezte, hogy megy sorunk, törődött velünk. Még kis imalapokat is adott, hogy el ne felejtsük, amit tanított. Állítólag titokban nyomtatta valahol, merthogy a nyomdájukat is elvették. Ez került az életébe. Nem lett volna szabad neki, megtiltották, miért nem hagyott békén minket… Hiányoznak ezek a találkozók… Jól esett, amikor a laktanyában meglátogatott. Állítólag ezt sem lett volna szabad neki, mert káros hatással volt ránk. Marhaság! A szemem előtt van a bajuszával (nem állt jól neki, kényszerből növesztette, mert már kereste az ávó), a megtört, de még mindig csillogó tekintetével, amikor azt mondja: már Kiss István a nevem és segédmunkás vagyok a Persilben. Ő és a mosószerek… nehéz volt elképzelni. Elmesélte, hogy a melósok lopják a szappant, de ő nem szól nekik. Kérdeztem, ez hogy lehet, és a 7. parancsolat? Ebben a rendszerben azt mondják „tiéd a gyár”, akkor meg lehet – válaszolta. Hihetetlen, hogy még ezt is poénra tudta venni. Pedig nagyon rossz lehetett neki – éreztem, ahogy elköszönt, mintha tudta volna, mi vár rá. Utoljára még titokban elmondtunk együtt egy Miatyánkot.
Na, most eleredt az orrom vére, még ez kellett… Mit mondana Sándor úr? „Coraggio – bátorság!” Igen, ő tényleg bátor volt. Amikor szembesítettek vele, úgy csinált, mint aki nem ismer. Én, hülye meg elkezdtem ordítozni, hogy miért nem ismer meg. Erre az őr jól hátba vágott, mire Sándor úr szelíden, ilyen helyzetben szelíden! kérte, hogy vigyenek el, sosem látott. Ezzel mentett meg. Engem, akit hetedik éve ismert és a barátom volt! Ez az utolsó emlékem róla.
Remélem, Sándor úr üdvözült, ahogy ígérte nekünk, hogy mi is fogunk, ha mindig jót cselekszünk.
Nem tudom, mi lesz ezután… Csak azt tudom, nem tettem semmi rosszat.
Nem tettünk semmi rosszat!
(Diákoknak készült ismeretterjesztő kisfilm narrációja a Rákoskeresztúri Új Köztemető Nemzeti Gyászpark látogatóközpontjába.)
Szaléziak.HU
