Főoldal / Szalézi világ / Luigi Bolla, aki új utakon járt
Luigi Bolla, aki új utakon járt
2021-02-06 Szombat | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Február 6-án, égi születésnapján Isten szolgája Luigi Bolla szalézi misszionáriusra emlékezik a Szalézi Család. Bolla atya a megszentelt élet egy eredeti tanúja, aki inkultúrálta a krisztusi örömhírt és a szalézi karizmát, életének 60 évét teljes mértékben megosztva a bennszülött shuar és achuar népekkel.
Luigi (Luis) Bolla a vicenzai Schióban (Olaszország) született 1932. augusztus 11-én egy mélyen vallásos, keresztény családban. Hétéves korában kezdett eljárni a szalézi oratóriumba. 12 éves korában az oratórium kápolnájában egy hangot hallott, amely így szólt hozzá: „Misszionárius leszel a dzsungelben bennszülöttek között, és át fogod adni nekik az én Igémet. Sokat mész majd, leginkább gyalog.”
Luigi a háború után, belépett a szalézi novíciátusba és 1949. augusztus 16-án tette le első szerzetesi fogadalmát. A Mogliano Veneto-i szalézi főiskolán kezdte meg tanulmányait, a filozófiai tanfolyam után Velencében kezdte szakmai gyakorlatát.
1953-ban, 21 éves korában a szalézi misszionáriusok csoportjával elhagyta Genova kikötőjét és elutazott Ecuadorba, ahol befejezte teológiai tanulmányait, ezt követően 1959. október 28-án pappá szentelték. Arra kérte az Urat, hogy megtanulhassa az őslakos nyelveket, eljusson az őslakos népek legtávolabbi és legnehezebb helyeire, legyen az Úr eszköze, hogy elvihesse nekik Isten kegyelmének ajándékát, hogy megmenthessék a lelküket. Gyorsan megtanult spanyolul és shuár nyelven, először Macas-ban, majd Taish-ban, nem messze a perui határtól.
De az Úr hívása más volt: azt akarta, hogy életét az achuár népnek szentelje. Mivel a legtöbb achuar Peruban élt, 1984 februárjában véglegesen átkérte magát ebbe a tartományba, hogy a yurimaguasi apostoli vikariátusban dolgozzon. Elöljáróinak elmondta, hogy nem „hódítóként” akar misszióba menni, hanem tisztelni és megvédeni a bennszülöttek földjeit, úgy élni, mint ők, megőrizve papi és vallási identitását, és teljes mértékben bízni a Gondviselésben, anélkül, hogy bármit is kérne a tartományától.
30 évet töltött Ecuadorban és 30 évet Peruban. Mindenféle veszély és nehézség ellenére soha nem veszítette el az Istenbe vetett hitét, és töretlenül folytatta az achuarok szokásainak, néprajzának és kultúrájának tanulmányozását.
1973-ban súlyosan megbetegedett maláriában, de egy osztrák misszionárius ápoló gondozásának köszönhetően sikerült kigyógyulnia.
1984-ben Peruba költözött, a déli achuarok közé. „Nem könnyű ezen a távoli területen élni támogató struktúrák nélkül, de az a boldogság, hogy együtt élhetek ezzel a néppel, megosztva életüket és történelmüket, segít a számtalan nehézség leküzdésében” – mondta. A magány és az elszigeteltség évei vártak rá a távolság és a rendtársak hiánya miatt, akikkel közösséget alapíthatott volna. Anélkül, hogy elvesztette volna szalézi és papi identitását, azonosította magát az achuar emberekkel. Wichimibe költözött az achuárok közé, hajnali 4-kor kelt, vadász- és horgásztúrákon vett részt, és a földeken dolgozott, hogy élelmet szerezzen; kunyhóban aludt, "camotét" (egyfajta krumplit), majomhúst, kutyát, halat evett és "chichát", manióka sört ivott.
Legfontosabb küldetése mindig az volt, hogy hirdesse az evangéliumot minden achuarnak, akiket gyermekeiként szeretett. Hihetetlen lendülettel, találékonysággal és bátorsággal rendelkezett; ez volt az egyetlen módja hogy ennek a sovány, apró embernek legyőznie a számtalan nehézséget és a sok buktatót, amelyekkel nap mint nap szembesült azokon a hatalmas, távoli területeken, amelyek Peru és Ecuador határán húzódnak, ahol értékes munkáját végezte. Elkötelezte magát az Újszövetség achuar nyelvre történő lefordítása mellett és négy könyvet írt, hogy felhívja a figyelmet az őslakosok kulturális értékeire és hagyományaira.
Ugyanakkor kitartóan dolgozott azon, hogy elkísérje az achuar népet szervezeti kialakulásuk útján, ösztönözte képzésüket, vigyázott az emberek egészségére és fejlődésére, akik szeretették és értékelték őt, és így nevezték: „Yánkuam Jintia: Az út könnyű csillaga". Az volt a mottója, hogy egy misszionárius soha nem megy nyugdíjba: „Szeretem a földemet, és nagyon szeretem a Vicenza-hegységet; olasznak érzem magam, és soha nem tagadtam meg velencei gyökereimet. De az Úr engem az erdő népe közé szánt, és az Ő segítségével elhatároztam, hogy életem utolsó pillanatáig velük maradok.” Limában hunyt el 2013. február 6-án.
Szaléziak.HU
